ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-12-22 / 52. szám

kor adja meg nekem a végső állhatatosság és boldog kimúlás nagy kegyelmét. Én pedig viszont állandóan kérni fogom boldogságtokért az Istent. „A mi Urunk Jézus Krisztus malasztja veletek" 13 s „az én szeretetem mindnyáj átokkal Krisztus Jézusban. Amen." 14 13 Róm. 16, 24. W Kor. I. 16, 24. A béke feltétele. Béke a földön a jóakaratú embereknek ! Vájjon meghozza-e a szent karácsony, vagy az újév a békét! Rég nem volt oly veszélyben az ország békéje, mint e pillanatban. Nemcsak külháboru veszélye fenyeget, hanem az ország belbékéje is fel van dúlva. Midőn a nemzetnek leginkább egységesen kellene fellépnie kifelé: két parlament tárgyal Budapesten, Tisza háza és az ellenzéki parlament. S az ország közérzülete nem kevésbé izgatott és elkeseredett, mint a törvényhozói testületé. Tisztességes ember már alig olvassa a hirlapok politikai közleményeit, akár a kormány, akár az ellenzék nyilatkozatairól legyen szó. Soha még ilyen csömört a politika iránt nem lehetett tapasztalni, mint május 15-ike és június 4 ike óta Magyarországon. Undor fogja el az önérzetes embert, ha csak a politikáról hall. Apatikus közönnyel nézik a közügyek fejleményeit, nem bánják már, akármi is történjék. Ily időpont legalkalmasabb arra, hogy az ország határai körül settenkedő sok ellenség rajtaüthessen a nemzetiségileg tagolt Ausztrián és Magyarországon és Törökország lejtőjére vigyék. S ezt nem érzik, nem látják odafönn, azok, akiknek módjukban volna segiteni. A bekebontókat tovább hagyják basáskodni és végig gázolni az ország legkényesebb érzelmein. Peccabatur intra muros et extra! Az ellenzék is elhibázta a taktikát, s a kormány még jobban visszaélt hatalmával. Bécsben nem hitték volna, soha magyar kormánypárt nem is álmodta volna, hogy száz főnyi ellenzékkel ily könnyen el lehet bánni, mint a hogy elbánt Tisza István. Elbánt anélkül, hogy az ország e A lakoma után a vezér láncokat vett elő, bilincsbe verte Pétert s két őrt rendelt melléje. A tatárokat csakhamar elnyomta az álom. Az őrök is elaludtak. Csak Péter volt ébren. Az álmot elűzte szeméről az az életre-halálra menő harc, melyet holnap meg kell vivnia véreinek a tatárcsodával. Ennek a tervét szőtte tovább a lelkében. Mozdulatlanul ült s szemeivel a távolban révedezett, ahonnan sötét felhők tűntek elő. Egyegy szélroham, mely időnkint megrázta a fák lombos koronáit s a távolban fellobbanó villanások előre jelezték a vihar közeledtét. Nemsokára vastag vizsugarakban ömlött az eső. A villámok rémesen csapkodtak köröskörül. A tatárok felriadtak álmukból. Zűrzavaros lárma, rémült kiabálás hallatszott mindenfelöl. Imádság-e, vagy átkozódás, a félelem, vagy a bősz harag megnyilatkozása, ki tudná megmondani? Egyedül Péter örült a viharnak. Édes öröm járta át a szivét, ha arra gondolt, hogy a Krajna patak amúgy is megdagadt árjai az esőtől reggelre még magasabbra duzzadnak s végleg elvágják a tatárok előtt a menekülés útját. Reggelre elült a vihar. A felhők elvonultak s keleten megjelent a hajnal rózsapirja s végig ömlött a látóhatár peremén. Az örök leoldották Péter lábairól a bilincseket s a vezér elé vitték. Ez dühtől kivörösödött arccal fogadta. Ostorával keményen csapkodta a levegőt, közben néhányszor végig vágott Péteren s a völgy felé mutatott. Ez azt jelentette, hogy vezesse be őket a legközelebbi faluba. Péter némán bólingatott a fejével, mintha értené. Majd kihúzta hosszú kardját s Péter nyaka előtt jobbra-balra hevesen mozgatta azt. Ez meg azt jelentette, hogy ez az éles kard közelebbi miatt megmozdult volna, avagy az 1905-iki nemzeti lelkesedéshez hasonló revánsra halovány kilátás volna. Az ellenzéknek előre latolgatni kellett volna minden lehetőséget, s a technikai obstrukcióval nem lett volna szabad örökre eltemetni a tisztességes ellenzéki akciónak még csak a lehetőségét is és kiszolgáltatni a legfontosabb törvényhozási problémák megoldását: a házszabályok revízióját, a választójog reformját stb. a munkapárt önkényének. Sohasem szabad ugy ütni, hogy az ütés visszapattanjon az ütőre, hanem, hogy ott maradjon. Az ellenzéki képviselők sippal-dobbal való rendetlenkedßse tulment azon a határon, a mely a parlamenti tanácskozásoknál megengedhető. Ha a parlamenti ellenzék kibeszélte magát: szavazzon a képviselőház és a többség akarata döntsön — akármilyen a többség. Ám az ország lássa, minő többségnek adott hatalmat a törvényhozásra, erről az ellenzék nem felelős. Az obstrukció technikai eszközeit a legjobb többség ellen is ki lehetne használni és igy a józan törvényhozást is lehetetlenné tenni. A cél nem szentesíti az eszközöket. A technikai obstrukció abszurdumra vezet — vagy abszolitizmusra, mint az események megmutatták. De azért Tiszának és Lukácsnak nagyobb a büne. Akkor lepték meg az országot a klotürrel, midőn az ellenzék már ki akart egyezni a munkapárttal a választójog dolgában. És ha már a többségi véleménynek az eddigi házszabályok sérelmével érvényt akartak is szerezni, nem szabadott volna világra szóló botrányt inscenirozni a parlamentben, közönséges utcagyerekek gyanánt kidobatni hirneves parlamentáriusokat, volt minisztereket. Lehetett volna szavazni és jegyzökönyveket hitelesiteni egyszerű felállással katonai erőszak nélkül. Ezek után nagyon természetes, hogy az ellenzék Tiszával és Lukáccsal nem tárgyal. Önérzetes ember inkább kivándorol, semhogy az erőszak szülte helyzetet törvényesnek elismerje, s az erőszak szerzőinek kormányzását alkotmányosnak tekintse. Az ország közvéleménye sem hajlandó május 15-ét vagy jun. 4-ét alkotmányozó napoknak elismerni, hanem amint Prohászka püspök beszédében jelezte: téli napok azok, érintkezésbe fog jutni majd a nyakával, ha rosszul vezeti őket. Péter ezt is megértette s mosolyogva bólintgatott a fejével. A vezér a maradékhúst és sajtot szétosztotta emberei között s aztán lóra kaptak. Péter ment elől. Mellette a vezér. Mikor az erdő széléhez jutottak, leszállottak s kiki kantáron fogva vezette lovát. Dél felé járt az idő, mikor a völgybe leereszkedtek. A völgy mélyén a Krajna sötét vize hömpölygött kitépett fákat hordva ölében. A két hegy lassankint mindinkább összeszorul csak a Krajna vizének engedve utat. Oldalai annyira meredekek, hogy csak itt-ott kapaszkodhatik beléjük. Mogyoróbokor, vagy cserje nagy gyéren tarkítja a hegy csuszamlós, csupasz felületét. Lent a Krajna fölött néhány lábnyira szűk gyalog ösvény vezet. Ember vagy állat azon csak egyesével haladhat előre. Erre az útra vezette Péter a tatárokat. Egy-egy ló megcsúszott az éjjeli esőtől csuszamlós ösvényen s a patak rohanó vizébe bukott, magával rántva vezető lovasát. Egyszerre, mikor a völgyfarok vége felé közeledtek, tompa zuhanást hallottak a tatárok a | hátuk mögött. A falubeliek elzárták az utat visszafelé. A hegyoldalon elrejtőztek s mikor az utolsó tatár is elhalodt az ösvényen, előjöttek rejtekhelyükből s az útra döntöttek néhány fát, melyeket már előzetesen félig alávágtak s kötelekkel, láncokkal a földből kiálló csonka törzshöz erősítettek, hogy a patakba ne zuhanjanak. Hátul eszeveszett kiáltozásba törtek ki a tatárok. Ugyanekkor elől is felhangzott a lárma. Elől is hatalmas fatörzsek zárták el az utat. melyeken a magyar alkotmányos élet befagyott, Székesfehérvár püspöke már június 4-én fel akart szólalni a parlamenti erőszak ellen, de látván, hogy úgyszólván egyedül volt (kivüle csak Batthyányi püspök volt a kormányjavaslatok ellen, nem ment el a főrendiház ülésére.) Dec. 14-i beszédében utólag elitélte Tisza parlamenti erőszakát s s a belőle folyó összes törvényjavaslatokat. Mindenki kívánja már a békét és a parlament rendes törvényhozói működésének helyreállítását. Az uj hercegprímás is a békéről cikkez a „Magyar Figyelő" legújabb számában, s egyúttal elitéli a sorok közt a parlamenti eröszakot is. „Annyi durvaság uralkodik ma a közés magánéletben, amennyit csak a pogány társadalom ismert. Hasztalan leplezzük ezt a tényt, mert ép a társadalom vezetői tesznek mellette bizonyságot, akik hallatlan elkeseredéssel tusakodnak egymással. Mit használ az a küzdelem, mely csak az erkölcsi értékek romjain tud célhoz érni ? A higgadt belátás világánál könnyen megérthetjük, hogy a küzdelem, bármily ideális célért folyik, csak káros lehet, mert lerontja azokat az előfeltételeket, amelyek mellett a győzelem gyümölcseit élvezhetnök.

u E sorok nyilván Lukács-Tiszáéknak vannak adresszálva. Adja Isten, hogy az igéből tett legyen. A békének elengedhetlen feltétele: Lukács és Tisza távozása, a sárig lealázott ellenzéknek ez a minimális elégtétel dukál. Viszont Tisza subjektiv jóhiszeműsége is kétessé válik a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás által, midőn láthatnák, mily beláthatlan veszélyeket rejt maradásuk. Dr. P. G. A haldokló politika. A munkapárt felsülése. Eleinte jogos haragtól reszketve nézte az egész Magyarország, mint ül Tisza István egy nemzetnek nyakára s mily vérszomjas kedvteléssel rugdossa és sarkantyúzza a felhördülő önérzetet. Nagy napok, kiváló percek voltak azok, amikor mindenki kíváncsian leste, hogy a haragnak, az ellenszenvnek, a dühös fájdalomnak tengerében mikor fullad meg az ijesztő lelkületű politikus. A golyó nem fogta, az utcán utána riadó ellenséges hang nem ébresztette fel lelkiismeretét, — Árulás, árulás! szállott szájról-szájra végig a hosszú soron. Péter merész szökéssel hirtelen a patakba vetette magát. Valóságos Istenkísértés volt, amit cselekedett. A nép, mely a hegyoldalról látta Péternek merész vállalkozását, pillanatra megfeledkezett a tatárveszedelemről s néma borzadással nézte megmentő hősének küzdelmét a tomboló hullámokkal. Rövid ideig tartott ez a küzdelem. Az ár segítségére jött Péternek. Lódított rajta egy nagyot s kidobta a túlsó partra. A nép hangos ujjongásban tört ki, mikor látta, hogy Péter mindkét veszedelemből megmenekült s a túlsó partra érve fehér kendőt lengetve jelt ad a támadásra. A hegyoldalon fönt, ahol a meredek megszakad s enyhe lejtőbe megy át, hosszában hatalmas fatörzsek hevertek, megfosztva lombos koronájuktól és ágaiktól s különböző nagyságú kövek voltak halomba hordva. A nép e félelmetes fegyverekkel az egész hosszú hadi vonalon egyszerre megkezdte a harcot. Először a fatörzseket indították el, amelyek a bokrokat szétlapítva, a kiálló köveket helyükből kimozdítva s magukkal sodorva szédítő sebességgel gurultak le a hegyoldalon s minden eléjük kerülő embert és lovat összezúztak. Majd a kövek kerültek sorra. A tatárok között nagy riadalom támadt. Menekült mindenki, amerre tudott. Némelyek a patakba vetették magukat. Ezeket az ár elsodorta. Mások a hegyoldalon szitkozódva kapaszkodtak fölfelé. Csak az ösvényen keresztbe fektetett fákon át sikerült néhány tatárnak elmenekülnie. A kövek még akkor is zúgva, dübörögve repültek lefelé, mikor oda lent az ösvényen többé már nem volt élet.