ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-12-22 / 52. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. december 22 52. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő : R0LK0 BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. „Kiki a maga városába

66 . .. (Lukács 2. 3.) „írjátok össze, mennyi a népem, Férfia, nője hány millió? Mekkora Róma, mennyi görög van, Mennyi a gall és mennyi zsidó ? Mennyi a népem ma a világban, Akinek a feje én vagyok, én, — Van-e még Cézár magamon kivül Ennek a földnek vak peremén?" „Hol akinek van nemzetisége, Akinek őse merre lakott, Mindenik ember csak oda menjen, Össze amig még nem Íratott. Mindenik ember járja az útat, Míg a helyére el nem talál ..." Hangzik a szó nagy Augusztus ajkán És e parancsa messzire száll. Hangzik a Cézár óhaja, vágya Három világrész népe felett, Hallja e szót négy tengernek habja, Hallja dél, észak, hallja kelet! S mozdul a népség, kiki hónába, Ös városába sietve megyén És a falaknak minden zugában Embert és embert lát meg a szem. Dús nagy örömmel látja a dúsát, A rokon vérbeli jó rokonát, Tart a vidámság, tart az örömzaj Szerte a földön, napokon át. Jut hely mindenhol, akinek juthat, Koldus is a koldust vendégeli: Egyedül Krisztust nincs, aki lássa, — Városa, embere nincsen neki! Városa, embere — milliók közt nincs, Bármilyen nagy is Róma határa . . . Mégis e Krisztus borít majd árnyat Augusztus fényes birodalmára! Dőlnek a trónok, hullnak a népek, Jönnek, letűnnek évszázadok, — Egyedül annak a számba se vettnek: Krisztusnak — országa él és ragyog! Homor Imre. A főpásztor búcsúzólevele. A lelkek várakozásáriak ezen szent idejében, amikor az emberek nagy gondolatok, különös érzések után vágyódnak s szivük mélyén isteni szózatot várnak: egy szívből jövő s az őszinte szeretet illatával átitatott szózat, egy nemes hangú búcsúkiáltás hangzik át föegyházmegyénken s a karácsonyi éjnek békeköveteit megelőzve bekopogtat a keresztény hivek és lelkipásztorok ajtaján, hogy az elválás, az elbúcsúzás szavait hozzák meg nekünk, a béke szózatát, mely után örökké vágyódik a lelkek világa. Valósággal az apostoli idők hangulata száll meg bennünket s megilletődött lélekkel, elszomorodott szívvel vesszük körül a búcsúzó apostolt, a magányba vonuló föpásztort. Lelkileg közöttünk áll s könnyező szemekkel tekintünk jóságos arcára, ahonnan senkire sem szegeződött a harag villáma, de bőségesen áradt a vigasztaló jóság, a felemelő kegyesség. A világnak nevezett embertömeg, a lelkeknek e nagy zagyvaléka az ö kíméletlen szokása szerint nem érti meg a léleknek ama legnagyobb tettét, amely a lemondásban nyilvánul meg. Csak a külső jeleket látja, csak azt veszi észre, hogy a hatalom gyeplői már nincsenek abban a kézben, amely eddig tartotta s mivel nem félhet, nem is vár már semmit, értelmetlenül, közönnyel elfordul s más, neki megfelelőbb, érthetőbb eseményt, egyént és tárgyat keres. Ha a világgal mennénk, ha vele tartanánk, megérdemelnénk a fölötte lebegő és lesújtó Ítéletet, de a keresztény szeretet megtart bennünket abban a nemes megértésben és becsülésben, amellyel a harcosok serege alázatos visszavonulásba kiséri az érdemekben, diadalokban gazdag vezért. Mindnyájan elismerjük és el kell ismernünk, hogy vészes időkön vezetett keresztül bennünket magyar katholikusokat az a törékeny testű, de törhetetlen lelkületű agg főpap, aki a nyilvánosság álhatatos kerülése dacára is tudta vezetni és irányítani naprólnapra folyó küzdelmes életünket, fölkereste, kiemelte a vezetésre alkalmas gazdag lelkeket s mi most, amidőn a Vaszary Kolos bibornok hercegprimássága alatt eltöltött évtizedekre tekinthetünk vissza, bámulva nézünk körül, hogy erőben, szervezettségben, lelkes hangulatban, kivívott jogokban mennyit nyert az egyház, bár magát a vezért nem láttuk, de éreztük, hogy intézkedik, szorgoskodik, kijelöli a teendőket, jutalmaz, bátorít és felemel. A felszínen úszkáló sekélyes lelkek talán értelmetlenül bámulnak e szavak hallatára, de bátran kérdezhetjük tőlük, hiszik-e azt, hogy a mult évek nagy eseményei között egy ép, erős, egészséges és mindenütt megjelenő főpásztor bölcsebben tudta volna vezetni az egyházat, mint ezt Vaszary Kolos bibornok tette ? Az eredmények, az elért gyümölcsök mind azt mondják és hirdetik, hogy a legnagyobb hálával irjuk be a nevét szivünkbe annak a főpapnak, aki fényes tetteinek sorozatát az alázatos elhatározás legnagyobb fényével zárta be. Fényes életpályájának mozzanatai ismeretesek az egész országban. Szerény körülmények közül ragadta ki s vitte fel öt a Gondviselés a méltóságnak és a hatalomnak magaslatára, szerényen s azon felemelő gondolattal és meggyőződéssel távozik onnan, hogy az Isten, aki megmutatta lelkének a helyes utat a hatalom fáradalmai között, ezen lépését is a béke áldásával kiséri. Szivéből jöttek a búcsúnak keresetlen, de fönséges szavai, a szivekhez is szólnak azok s nincs oly katholikus lélek e hazában, amelyet a meghatottság és a magábaszállás érzései rabul ne ejtenének e búcsúszavak hallatára. A világ napirendre tér hamarosan az ö elvonuló nagyjai fölött, mi azonban mindig tudni fogjuk, hogy egy agg föpásztornak felkent keze áldólag van kiterjesztve fölöttünk s munkái fölött s az az áldás, amelyet búcsúszavai keretében elrebeg ajka az egyházmegye és édes hazánk fölött, mindennapi kedves imáját fogják képezni, hogy a jóindulatunkba és szeretetünkbe ajánlott uj föpásztorunk dr. Csernoch János vezetése alatt még több siker és áldás kísérje engedelmes munkálkodásunkat és fáradalmainkat. Biztat, bátorit bennünket a távozó főpásztor a szentírás szavaival, midőn érdemteljes utódjára mutat: „Áldott, ki az Úr nevében jő." Mi pedig szívvel-lélekkel mondjuk „Áldott, ki az Űr nevében távozik" s ez a mi gyermeki hálás köszönetünknek, bucsuzásunknak és meggyőződésünknek őszinte, önérzetes öntudatos kifejezése és tanúságtétele. R. Vaszary Kolos hercegprímás bucsuzólevele. Testi erőimnek napról-napra való megfogyatkozása arra indított, hogy az esztergomi érseki székről lemondjak s Szentséges Atyánktól, X. Pius pápától ezen lemondásomnak elfogadását kérelmezzem. Ö Szentsége kegyes volt a folyó évi október hó 27-én eléje terjesztett alázatos esedezésemnek helyt adni s engem jövő évi január hó 1-étől kezdődő hatállyal az esztergomi érseki főegyházmegye kormányzatától felmenteni. A jelzett napon felbomlik a köztem és az esztergomi érseki egyházmegye között létesült kötelék, feloldódik a jegyesi viszony, melyre nagynevű elődeim örökségével léptem s én megszűnöm főpásztora lenni annak az érseki főegyházmegyének, melynek élére a kézfeltétel által „a Szentlélek püspökké tett az Isten anyaszentegyházának kormányzására i Ap. Csel. 20, 28.