ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-02-04 / 6. szám

ter megsemmisiti az egyetemi tanács határozatát. A játék vége pedig az lett, hogy még Marcalinak áll feljebb és most pörli az „Alkotmány" szerkesztőjét becsületsértés cimén! Jött a középiskolai kongregációk ügye. Külföldi liberális miniszterek is ugyanezen ügy felett napirendre tértek és szó nélkül meghagyták az ártalmatlan vallási társulatokat az iskolák falai közt. De Zichy János, a „katholikus" miniszter kidobta a kongregációkat a középiskolákból, hogy koncot dobjon a katholicizmus húsából a nemzetközi szabadkőműves hydrának és saját bőrét mentse. Rövid két év alatt jött immár a harmadik válságos ügy, midőn megmutathatta volna Zichy János gróf, hogy a katholikus meggyőződés, melyet annyiszor hangoztatott akadémikus beszédeiben, előbbre való-e az önérdeknél?! Ö mint a trónörökös pártfogoltja, az egész katholikus közvéleménytől támogatva, ugyancsak exponálhatta volna magát Barkóczyért. Elvégre is egy miniszteri osztályfőnök végzését a miniszter irja vagy nem irja alá, tehát meggátolhatja minden neki nem tetsző ténykedését. És ha még hivatalában gyámoltalan emberről volna szó. De az ellenség is elismeri Barkóczy szakavatottságát és pártatlanságát. Tisztán a liberális újságok és a szabadkőművesek gyűlölete miatt degradálni egy kiváló karakterű embert és arculütni az egész katholikus közvéleményt, ezt Zichy János csak azon tudatban tehette, hogy a katholicizmusra, melynek vállain felemelkedett, a jövőben már egyéni céljai elérésére nincs szüksége. Mit nem fog követelni és kicsikarni még a radikális tábor a „katholikus" minisztertől, ha már ily eklatánsán igazságtalan ügyekben beismerte gyöngeségét?! Mindig újra és újra bebizonyosodik, hogy mi katholikusok nem bizhatunk senkiben és semmiben, csak egy erős, jól szervezett parlamenti pártban. Minden más a katholicizmus cégére alatt áruló ügynökök, csak a saját érdeküket keresik. Brúnó. — Ha nem közénk való, haladjon a mag-a utján. Ilyenforma Ítélettel búcsúztatta gróf Zichy Jánost az „Esztergom" akkor, midőn a néppártból kilépett. Akadtak kritikusok, akik e búcsúztatón megbotránkoztak. Kritikájukban saját igazságérzetükről és ízlésük finomságáról akartak bennünket meggyőzni. Az idő azonban elég korán rájuk cáfolt. Elég korán igazolta azt, aki e közszólamot már akkor alkalmazni elég merész volt. Megmutatta ugyanis az idő, hogy az „Esztergom" akkori búcsúztatója keménységében is igazságos, úgynevezett „ízléstelenségében" is igaz volt. Nyomát találjuk ennek ott, midőn gróf Zichy János egyik kath. naggyülési beszédében mintegy önmagát igazolandó, a nyilt és harcos katholicizmus ellen nyilatkozik és teljes beigazolást nyertünk róla most, midőn lehet, hogy túlságos gyöngeségből, de talán épen politájának szükségszerű korolláriumaként elejti azt az embert, aki katholikus meggyőződését állami hivatalnok létére is érvényesíteni merte, aki a katholikusokkal is mert igazságosan bánni, aki tettekben merészelte megkezdeni annak a szellemnek megfékezését, amelyet épen gróf Zichy János destructiv irányzatnak keresztelt el, aki gátat mert annak vetni épen ott, ahol azt elsősorban fékezni kell, a középiskolai nevelésben. Ha báró Barkóczy tiszteletre méltó személyétől teljesen eltekintünk is, sőt, ha föltehetnök azt, hogy hibát követett volna el, annak az egyetlen körülménynek, hogy az egész kath. közvélemény mellette exponálta magát, nemcsak a katolicizmusával kérkedő, de egy esetlegesen más vallású kultuszminiszternek is elegendő ok kellett volna, hogy legyen, legalább addig, mig e közvélemény nagyon is felszínen van, arra, hogy báró Barkóczyt ne érintse. És a nagy katholikus hírében álló gróf Zichy János, talán épen e jó hirben bizva merészelte odavetni a keztyüt a kath. közvéleménynek teljes tapintatlansággal akkor, midőn e közvélemény az ébrenlét tetőpontján' van. Az optimisták tekinthetik ezt gyávaságnak, de nem sok pesszimizmus kell hozzá, hogy gúnynak vegyük, . aminek azt ellenségeink biztosan felhasználják. Mindenesetre azonban erős kihívás ez, melynél erősebbet egyhamar keresve sem talált volna. A katholikusok táborán van tehát a sor, hogy a keztyüt felvegye. Mutassa meg, hogy csak azokat ismeri el vezéreinek, akik katholikus voltukat nemcsak hirdetni, de érvényesíteni is merik az érvényesítés szembeötlőbb mezején, a politikai téren ép ugy, mint a magán életben. Egyet legalább is tanuljunk meg e szomorúan komikus esetből, azt, hogy a politikusok értékelésénél ne a plébániák anyakönyvei legyenek irányadóink, hanem a kimondottan katholikus párt anyakönyve, mert csakis a kimondottan keresztény katholikus politikában és politikusban lehet bizalmunk. Semmi más nem biztosithat arról, hogy nem épen az fog-e bennünket először arcul ütni, akit önmagunk támogattunk és erősítettünk. Katholikus polgár tehát ne szavazzon másra, mint kimondottan keresztény katholikus párthoz tartozó politikusra, még akkor sem, ha az ellenkező példát egyházi méltóságok szolgáltatnák. Az ily példák eljárásunkat sohasem fogják igazolni. Legfeljebb csak arra alkalmasak, hogy az okok után kutatva, önmagunk előtt tisztába jöjjünk az illetők szándékaival. Ne nézzük ott a politikus anyakönyvi adatait, de még az egyházi ruháját .sem, hanem nézzük a pártprogramm keresztlevelét. Ne tartsuk sem Ízléstelennek, sem igazságtalannak arra, aki vagy nem mer, vagy nem akar felénk keresztény programmal közeledni, kimodani: hulljon a férgese. N. M. J. Szálkák és gerendák. Papi birtok és zsidó birtok. Ujabban a papi nagytökével szemben még a „Világ" Jánus-arca is mosolygóvá változott. Kedve szerint örül annak, hogy a főpapi birtokokon a kisbérietekre való parcellázás megindult. Széchenyi Miklós gróf, nagyváradi püspök a papi vagyon parcellázásának első hírnöke. Örül neki a „Világ", de csak úgy fél-képével. Utat-módot keres, hogy a papi humanizmus élét valamelyest eltompítsa, íme, a sajál patentú hangfogója: „Egyébként pedig ismeretes, hogy az iniciativa nem a papoktól, hanem egyenesen a kormánytól indult ki, néhány püspök kinevezését éppen attól téve függővé, hogy ezek kinevezésük előtt garantálják az egyházi birtok számottevő részének a koplaló nép javára való lekötését". Ez az ugynevevett tejfelleszedés módszere. A „Világ" riporterei különösképen értenek hozzá. Fantáziájuk kamrája tele van a leghihetetlenebb értesülésekkel. Ugy látszik ők telepathiával dolgoznak. Csak az a dolog bibéje, hogy a telepathiák hol kevésbé, hol ..meg jobban meghízott „kacsák" szoktak lenni. Övéké az utóbbiak közé tartozik. Nekem azonban a címhez kell visszamennem. Nincs olyan egyházi konstitúció, mely szorosan korlátozná azt, hogy egy főpap beneficiumát tetszése szerint ne gyümölcsöztethetné. Hogy az illető főpap parlagon hagyja-e birtokát, vagy aranyakat termel belőle, ahhoz a királyi kegyúr „végrehajtó közegé"nek, a mindenkori kormánynak semmi köze. Igaz, hogy sok papi birtokon igy-ugy gazdálkodnak, de ez nem a kormány, hanem a pap kára. Az is igaz, hogy a szegény embernél megvan a földéhség. De minek állítja a kormány a földéhes népet csakis a zsíros papi vagyon elé, mért nem egyúttal a zsíros zsidó birtok elé is? Ha a két vagyon zsírját megmérnök, a zsidó birtok súlya alighanem lemérné a papi vagyont I Tán itt is akadna mód és alkalom a „csapolásra" ! Az, hogy a világi latifundiumok kiesnek a királyi kegyuraság köréből, egyáltalán nem magyarázat. A parcellázásra és nem parcellázásra nézve a papi. beneficiumos ép oly szuverén ur, mint akármelyik ezerholdas zsidó. Amilyen joggal prókátoroskodik az „altruista bank" utján egyházi területen a kormány, szintén oly joggal prókátoroskodhatnék zsidó területen is. Kár, hogy csak a papi birtok szálka a zsidó birtok gerendás erdejében! No meg a jogszerzés története is latba vetendő. Az egyház nemzeti, köz-érdemekért kapta vagyonát, mig a zsidó latifundiumok urai se nemzeti, se köz-érdemek utján nem jutottak magyar földhöz, hanem sokszor nagyon is obskúrus magán-érdemekkel — ne mondjuk ügyes üzletekkel — tettek szert hatalmas vagyonra. Mi is szánjuk a magyar földéhes népet és örülünk, ha papi birtokon magyar paraszt szánthat, de legalább is parcellák utján adják vissza a zsidók is a magyar középosztálynak azt a barázdát, amelyet tőle elkaparintottak! Mi örömest megyünk a népmentés és humanizmus utján, csak azokat a bizonyos földbérleteket az éhes magyar elől mégéhesebb zsidó fel ne falja! Jó volna már nem mindig az egyház humanizmusára, hanem legalább egyszer a zsidóság humanizmusára is appellálni. A „Világ"-éktól meg, akik annyira mutogatják a proletároknak a papi vagyon cégéres szálkáját, elvárjuk, hogy a zsidó vagyon gerendájára is felemelik baltájukat. Bár ekkora hősiességre nehezen szánják el magukat, mert minden szentnek magafelé hajlik a keze. A szabadkömives. Hogy a XVIII. század aufklaristái közt papi ember is akadt, azon egy okos ember sem ütközik meg. Sok szabadgondolkozó ember jámborságot színlelve csak azért lépett a papi pályára, hogy később tanaival az egyházat rossz színben tüntesse fel. Az ilyen blamirozók, ha hit- és erkölcsi tanok dolgában összeütközésbe jöttek az egyházzal, a pápától, mint legfőbb tanítótól méltóságuktól és hivataluktól egyszerűen megfosztattak. Ez az egyháznál a szokásos eljárás. Mégis valamelyik szabadkömives újság kuriózummal áll elő. Bizonyos Wassenberg nevü német prelátus 1799.-ben állítólag „Az én hiszekegyem" cimen versben irja meg szabadkömives Credo ját. Wassenberg biográfiájával nem foglalkozom ; csak az a mondani valóm, hogy aki az egyház dogmáit elveti, az megszűnt nemcsak pap, de katholikus is lenni. A dogmák lényege bent van a hiszekegyben. Ez a „hiszekegy" pedig nem a vakhit ószeres gyártmánya, hanem benne szűrődik le mindaz, amit a Szentírás és a szenthagyományok tartalmaznak. Az olyan Wassenberg mellé, aki a dogmákra rátapos, már többé nem lehet tenni a „prelátus" epitétont. Az már nem az egyház embere. Tehát nem is az egyház szégyene, ha állítólag ilyeneket irt volna is: „ . . . nem hiszem, hogy a vakhit s a dogma Méltón dicséri istenünk: Megkötve bár, szoros igába fogva, Esünk, bukunk és tévedünk. És nem hiszem, hogy a jámbor teremtmény, Kit Korán s a Talmud tana int, Kisebb, miként a bibliás keresztény; Másképen bár, de őt imádja mind. És nem hiszem, hogy csak Krisztus hivője Dicsőül meg a sok ember közül És a sötétség tanítása dőre; „Hogy a másképp-hivő nem üdvözül" . . . Ugy érzem, hogy újra csak a „szálka"-ra kell térnem. Minek kétes hitelű történelmi epizódokat elöbogarászni ? Biztos, hogy minden egyes katholikus pap nem szent; de már ha valaki szabadkömives papokra vadászik, kár visszavergődnie a XVIII. századba. Nézzen körül napjainkban az „evangélikus egyház"-ban! A református papok között nem holt maszk alakjában, hanem élő formában találhat nem egy telivér szabadkőmivest. De hát akik a szálkát keresik, azok újra csak nem látják meg a gerendát. P. Géza. Kritika. Azt gondoltuk, hogy az új év új módszert, új szellemet hoz a politikai világba. Csalódtunk. Ma is minden a régi. Ma is részvétlenség, lélek nélkül, szürke hangulattal üléseznek a t. képviselő urak. Csupa formalizmus az egész komédia. Igy kár volt a költségvetés tárgyalását január végéig halogatni. Szilveszter estéjén összegyűlhettek volna a bölcs honatyák és egyhangúlag elhatározhatták volna, hogy a még hátralévő tárcák költségelőirányzatát en blok elfogadják. Ekkor sem lett volna kevesebb eredmény és nagyobb könnyelműség, mint amilyen kevés eredménnyel és könnyelműen lóhalálban átcsúsztatták a költségelőirányzatokat. A formalizmust a vallásban perhorreszkálja a szabadelvüség s a politikában a legnevetségesebb formában beállítja azt: * A most folyó évben kaluppieren megszavazta a t. Ház az igazságügyi, pénzügyi, stb. miniszteri előirányzatokat. Mikor ezt látja az ember, meg-