ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-02-04 / 6. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. február 4. 6. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség", előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könj vkereskeáésében. Esztergom. 1912. február 3. — Csernoch és Majláth Barkóezyérjt. Hiába iparkodott gróf Zichy János Barkóczy elejtését tisztán adminszitrativ jellegű intézkedésnek feltüntetni, e gyöngesége elvi jelentőségű esemény volt, melyet a radikális tábor a „progressio" diadalának, a katholikus sajtó pedig méltán a keresztény közvélemény inzultálásának minősített. Minthogy pedig ily ténykedésért a miniszter felelős a nyilvánosság előtt, méltán tette szóvá ezt dr. Csernoch János kalocsai érsek monumentális beszédében, melyet csütörtökön a főrendiházban tartott. Rámutatott a kalocsai érsek beszédében, hogy Barkóczy mint hivatalnok semmi okot sem adott a lefokoztatásra, mert hisz minden fontosabb ténykedését a miniszter vizsgálja felül, tehát nem is állt módjában hatalmi tulkapásokkal okot szolgáltatni ily nyilvános megszégyenítésre, másrészt, hogy Barkóczy elejtése nagy koncesszió volt a Magyarországon eddigelé még úgyszólván most kezdődő szélső radikalizmusnak, mely ugyan folyton a türelmesség jelszavát hordja ajkán, de hogyha megerősödik és hatalomra jut, oly türelmetlen a másnézetüekkel, kivált a katholikusokkal szemben, a minő türelmetlenséget még nem láttunk a magyar történelemben. A miniszter válaszában egy szóval sem igazolhatta Barkóczy alkalmatlanságát az eddig viselt hivatalára, ellenben konstalálta, hogy BarkóCzy elmozdításának egyedüli és igazi oka az volt, hogy ő „két ellentétes s egymással kiegyenlithetlen világnézet fokusába került", másszóval Barkóczy tisztán hithű meggyőződésének áldozata lett. Habár a kultuszminisztérium előre leintette a február 2-iki katholikus tanárgyülést, hogy Barkóczy mellett semmiféle tüntetést ne rendezzen, mindazonáltal a kath. tanáregyesületi gyűlés is fényes elégtételt szerzett az igazságtalanul elmozdított miniszteri tanácsosnak. A hét gymnáziumot vezető erdélyi status képviseletében nem kevesebb, mint maga Majláth Gusztáv gróf erdélyi püspök volt szószólója a derék hitvallónak. Rendkívül meleg és méltóságteljes volt a tiltakozás, mellyel Erdély püspöke megörökítette a katholikus közvéleményen ejtett sérelem emlékét. A katholikus sajtó pedig leszögezheti tanulságul a kettős igazságot: hogy egy bevallott katholikus gondolkodású tisztviselő a magyar kultuszminisztériumban nem pártfogolhatja (nem mondjuk a katholikus, de általában) a pozitív vallásos irányt, és hogy egy katholikus miniszter liberális pártnak kebelében nem védheti meg a vallásos érdekeket. Miután ekkép Zichy János gróf a keresztény politika és társadalmi akció vállain — mint a néppárt" egykori elnöke s a katholikus nagygyűlések sajátkezüleg kinevezett elnöke — annyira felemelkedett, hogy felülről észrevehették, elérkezett az idő, hogy jogászkori álma teljesedésbe menjen: megérett a miniszterségre. A munkapártba való belépése, mely conditio sine qua non volt a miniszterségre, már nagyobb elvtagadás nélkül ment. De most következett a bukdácsolások szinte példátlan sorozata. A minisztereket kreáló és buktató liberális sajtó, nézve eredetét, nem tekintette öt vérbelinek s előre kikiáltotta ultramontánnak, reakcionáriusnak, klerikálisnak. Hogy tehát a miniszteri bársonyszékben bizton ülhessen, söt — lévén a „jövő embere" — a miniszterelnökség lehetősége elöl se zárja el magának az utat, meg kellett mutatni a lármás zsidó sajtónak, hogy legkevésbbé sem reakcionárius, vagy ultra montán. Jött a Marcali-eset. Szmrecsányi, Zboray és Görcsöni egy héttel előbb a közjegyzőnél leteszik okiratilag, minő kérdéseket fog Marcali Singer doktorandus vizsgáján kérdezni. Marcali csakugyan szószerint ugyanazokat a kérdéseket adja fel. Következik a hírlapi leleplezés. Országos volt a skandalum, botrány: de Marcali nem ijed meg, mert ö Zichy Jánosban bizik. Az egyetemi tanács megsemmisíti Singer doktorátusát és helyteleníti Marcali eljárását. De Zichy János miniszEsztergom. 1912. február 3. — Csernoch és Majláth Barkóezyérjt. Hiába iparkodott gróf Zichy János Barkóczy elejtését tisztán adminszitrativ jellegű intézkedésnek feltüntetni, e gyöngesége elvi jelentőségű esemény volt, melyet a radikális tábor a „progressio" diadalának, a katholikus sajtó pedig méltán a keresztény közvélemény inzultálásának minősített. Minthogy pedig ily ténykedésért a miniszter felelős a nyilvánosság előtt, méltán tette szóvá ezt dr. Csernoch János kalocsai érsek monumentális beszédében, melyet csütörtökön a főrendiházban tartott. Rámutatott a kalocsai érsek beszédében, hogy Barkóczy mint hivatalnok semmi okot sem adott a lefokoztatásra, mert hisz minden fontosabb ténykedését a miniszter vizsgálja felül, tehát nem is állt módjában hatalmi tulkapásokkal okot szolgáltatni ily nyilvános megszégyenítésre, másrészt, hogy Barkóczy elejtése nagy koncesszió volt a Magyarországon eddigelé még úgyszólván most kezdődő szélső radikalizmusnak, mely ugyan folyton a türelmesség jelszavát hordja ajkán, de hogyha megerősödik és hatalomra jut, oly türelmetlen a másnézetüekkel, kivált a katholikusokkal szemben, a minő türelmetlenséget még nem láttunk a magyar történelemben. A miniszter válaszában egy szóval sem igazolhatta Barkóczy alkalmatlanságát az eddig viselt hivatalára, ellenben konstalálta, hogy BarkóCzy elmozdításának egyedüli és igazi oka az volt, hogy ő „két ellentétes s egymással kiegyenlithetlen világnézet fokusába került", másszóval Barkóczy tisztán hithű meggyőződésének áldozata lett. Habár a kultuszminisztérium előre leintette a február 2-iki katholikus tanárgyülést, hogy Barkóczy mellett semmiféle tüntetést ne rendezzen, mindazonáltal a kath. tanáregyesületi gyűlés is fényes elégtételt szerzett az igazságtalanul elmozdított miniszteri tanácsosnak. A hét gymnáziumot Quousque tandem? Amióta Zichy János gróf a néppártot elhagyta — annak immár 7 esztendeje — pályája meredek lejtő, az elvtagadás meredek lejtője, melyen mind lejebb csúszik. Legelőször midőn kilépett, szögre akasztotta az egyházpolitikai törvények revíziójának programmját, melynek zászlaja alatt tünt fel a magyar közélet látóhatárán 15 év előtt. Pártonkívüli vagyis színtelen lett, számítgatva a különböző pártoknak az érvényesülésre kedvező vagy kedvezőtlen esélyeit. Azután eltaszította maga alól a keresztény politikai párt szükségességének elvét, mellyel voltakép a magyar politikai élet felszínére vetődött jómaga is és hirdetni kezdte az elvet, hogy a keresztény politikusok olvadjanak bele minden pártba és keresztény politika helyett érjék be a keresztény társadalmi akcióval. Miután ekkép Zichy János gróf a keresztény politika és társadalmi akció vállain — mint a néppárt" egykori elnöke s a katholikus nagygyűlések sajátkezüleg kinevezett elnöke — annyira felemelkedett, hogy felülről észrevehették, elérkezett az idő, hogy jogászkori álma teljesedésbe menjen: megérett a miniszterségre. A munkapártba való belépése, mely conditio sine qua non volt a miniszterségre, már nagyobb elvtagadás nélkül ment. De most következett a bukdácsolások szinte példátlan sorozata. A minisztereket kreáló és buktató liberális sajtó, nézve eredetét, nem tekintette öt vérbelinek s előre kikiáltotta ultramontánnak, reakcionáriusnak, klerikálisnak. Hogy tehát a miniszteri bársonyszékben bizton ülhessen, söt — lévén a „jövő embere" — a miniszterelnökség lehetősége elöl se zárja el magának az utat, meg kellett mutatni a lármás zsidó sajtónak, hogy legkevésbbé sem reakcionárius, vagy ultra montán. Jött a Marcali-eset. Szmrecsányi, Zboray és Görcsöni egy héttel előbb a közjegyzőnél leteszik okiratilag, minő kérdéseket fog Marcali Singer doktorandus vizsgáján kérdezni. Marcali csakugyan szószerint ugyanazokat a kérdéseket adja fel. Következik a hírlapi leleplezés. Országos volt a skandalum, botrány: de Marcali nem ijed meg, mert ö Zichy Jánosban bizik. Az egyetemi tanács megsemmisíti Singer doktorátusát és helyteleníti Marcali eljárását. De Zichy János miniszAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Gyuricát nem nyugtatta meg a néni tapasztalata : — Azért éhes vagyok! — mondta szinte nyöszörögve. — No, akkor várj egy kicsit. Mindjárt bevégzem a tilolást. Beteg édes anyádat is meg kell néznem, hogy van a szobában? Akkor kapsz kakastejjel sütött vakarcsot. Eredj, kergesd el addig a kis cocát az eperfától, hogy ne túrja ki a tövét. Gyurica a kis malac után iramodott s elkergette az eperfától. S azután ismét kisompolygott az utcára. Azonban nem sokáig maradt kint. Keserves sírással jött vissza. •— No, mi baj, ki bántott, kis vitézem? — kérdezte tőle Zsuzsa néni, befejezve a tilolást. — Jóska azt mondta, hogy édes anyám meghal, — hüpögte a kicsike. — Ne sirj, kis fiam, — szólt Zsuzsa néni saját könnyes szemét törülgetve, — nem hal meg édes anyád. Jó az Isten: meggyógyítja. Jer, most kapsz kenyeret. Kocsi állt meg a házuk előtt, melyről a városból hozott orvos szállt le. Kocsis mellől, a bakról pedig Gyurica édesapja ugrott le. Gyurica lelkendezve szaladt édesapja elébe, aki zsebéből egy darab bábsüteményt és, egy kis falovacskát húzott elő s fiának nyújtotta. Fickándozott örömében a csöppség. Zsuzsa nénihez szaladt. — Nézze néni! Csikóm van és cukorsüteményem is. Édesapám hozta városból. — Tyü ha, te gyermek, boldogabb vagy most, mint egy király ! Aztán melyiket adod nekem: a csikót-e, vagy a süteményt? — kérdezte tőle Zsuzsa néni. Fogas kérdés volt. Gyurica nem tudott felelni rá. Elsompolygott az eperfa alá. Ott majszolta a süteményt. Igaz, hogy a kis csikóját is megkínálta vele, de minthogy az nem szeret olyasfélét, neki maradt mind. S ő el is fogyasztotta; Visszatipegett akkor a nénihez, aki arra már az orvossal jött ki a szobából. — Néni, adjon a kis csikónak tejet! A sütemény nem kellett neki — kérlelte Zsuzsa nénit. Zsuzsa néni azonban nem hallotta Gyurica szavait. Az orvossal beszélt s azt kérdezte búcsúzóul tőle: — Mondja, galambom doktor úr, meggyógyul-e a szegény fiatal asszony? Szakasztott úgy van, mint az én megboldogult leányom volt. Azon biz' nem segítettek az orvosok sem. — Bízzunk a jó Istenben. Ö segíthet — válaszolt az orvos. Gyurica szeme ismét könnybe borult. Kis szivecskéje érezte, hogy súlyos beteg édesanyjáról beszélnek s eszébe jutott a rossz Jóska szava, hogy meghal az ö anyukája. A szoba felé indul, hol édesanyja fekszik. Édesapja gondterhes fővel a beteg ágya mellett ül, amint belép az ajtón. — Édesapám! — szól lelkes szavakkal a csöppség. — Hol lakik a jó Istenke! . . . Neki adom a csikómat, hogy gyógyítsa meg édesanyámat ! . . . ... A nagy beteg édesanya arcán boldog mosoly jelenik meg. Valami csodás megkönnyebbülést érez . . . A mindenütt jelenlevő, mindenható Isten gyógyító lehelletét érezte, akinek egyik legkisebb, ártatlan lelkű szolgája legnagyobb kincsét ajánlotta fel áldozatul az ő meggyógyulásáért. A csikó. Irta: Csite Károly. Zsuzsa néni kendert tilolt a pitvarban. S amint legjobban csapkodta a marka közé csavart, kitilolt kendersövényt a tiló lábához, az udvaron futkosó malaca hátulról erősen megrángatta szoknyáját. —• Adta hitvány malaca, nem takarodsz innét! — kergette el maga mellől Zsuzsa néni a kis jószágot s tilolt tovább. Ámde ötször sem ütötte le a tilófát, ismét szoknyájába fogódzott valaki. — Ejnye, haszontalan portéka, már megint itt vagy! No várj, mindjárt megtisztellek ezzel a seprűvel . . . Vagy úgy, te vagy itt Gyurica! ? No, mi baj ? Miért fogózkodol a szoknyámba ? — Jóska meg akart verni az utcán; — panaszkodott a csöppség. — Mondd meg neki, hogy hátra kötöm a sarkát, ha nem marad veszteg. Most pedig ereszd el a szoknyámat. Vigyázz a kis cocára, hogy ki ne menjen az utcára. — Éhes vagyok néni, adjon kenyeret! — rukkolt elő erre Gyurica a tulajdonképpeni bajával. — Micsoda, már éhes vagy? Hisz' imént ettél ebédet. Hadd lám, igazat mondtál-e! Tartsd a fejedet, megkopogtatom! — kötekedett vele Zsuzsa néni. A csöppség tartotta a fejét, s Zsuzsa néni egypárszor fejére koppantottá mutató ujját: — Hohó, még kemény a fejed, nem vagy éhes, galambom! Gyuricát nem nyugtatta meg a néni tapasztalata : — Azért éhes vagyok! — mondta szinte nyöszörögve. — No, akkor várj egy kicsit. Mindjárt bevégzem a tilolást. Beteg édes anyádat is meg kell néznem, hogy van a szobában? Akkor kapsz kakastejjel sütött vakarcsot. Eredj, kergesd el addig a kis cocát az eperfától, hogy ne túrja ki a tövét. Gyurica a kis malac után iramodott s elkergette az eperfától. S azután ismét kisompolygott az utcára. Azonban nem sokáig maradt kint. Keserves sírással jött vissza. •— No, mi baj, ki bántott, kis vitézem? — kérdezte tőle Zsuzsa néni, befejezve a tilolást. — Jóska azt mondta, hogy édes anyám meghal, — hüpögte a kicsike. — Ne sirj, kis fiam, — szólt Zsuzsa néni saját könnyes szemét törülgetve, — nem hal meg édes anyád. Jó az Isten: meggyógyítja. Jer, most kapsz kenyeret. Kocsi állt meg a házuk előtt, melyről a városból hozott orvos szállt le. Kocsis mellől, a bakról pedig Gyurica édesapja ugrott le. Gyurica lelkendezve szaladt édesapja elébe, aki zsebéből egy darab bábsüteményt és, egy kis falovacskát húzott elő s fiának nyújtotta. Fickándozott örömében a csöppség. Zsuzsa nénihez szaladt. — Nézze néni! Csikóm van és cukorsüteményem is. Édesapám hozta városból. — Tyü ha, te gyermek, boldogabb vagy most, mint egy király ! Aztán melyiket adod nekem: a csikót-e, vagy a süteményt? — kérdezte tőle Zsuzsa néni. Fogas kérdés volt. Gyurica nem tudott felelni rá. Elsompolygott az eperfa alá. Ott majszolta a süteményt. Igaz, hogy a kis csikóját is megkínálta vele, de minthogy az nem szeret olyasfélét, neki maradt mind. S ő el is fogyasztotta; Visszatipegett akkor a nénihez, aki arra már az orvossal jött ki a szobából. — Néni, adjon a kis csikónak tejet! A sütemény nem kellett neki — kérlelte Zsuzsa nénit. Zsuzsa néni azonban nem hallotta Gyurica szavait. Az orvossal beszélt s azt kérdezte búcsúzóul tőle: — Mondja, galambom doktor úr, meggyógyul-e a szegény fiatal asszony? Szakasztott úgy van, mint az én megboldogult leányom volt. Azon biz' nem segítettek az orvosok sem. — Bízzunk a jó Istenben. Ö segíthet — válaszolt az orvos. Gyurica szeme ismét könnybe borult. Kis szivecskéje érezte, hogy súlyos beteg édesanyjáról beszélnek s eszébe jutott a rossz Jóska szava, hogy meghal az ö anyukája. A szoba felé indul, hol édesanyja fekszik. Édesapja gondterhes fővel a beteg ágya mellett ül, amint belép az ajtón. — Édesapám! — szól lelkes szavakkal a csöppség. — Hol lakik a jó Istenke! . . . Neki adom a csikómat, hogy gyógyítsa meg édesanyámat ! . . . ... A nagy beteg édesanya arcán boldog mosoly jelenik meg. Valami csodás megkönnyebbülést érez . . . A mindenütt jelenlevő, mindenható Isten gyógyító lehelletét érezte, akinek egyik legkisebb, ártatlan lelkű szolgája legnagyobb kincsét ajánlotta fel áldozatul az ő meggyógyulásáért.