ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-11-17 / 47. szám

egyesület anyagi terheinek elviselését nagylelkű adományaikkal megkönnyíteni kegyesek voltak. A kik a kenyérszinben köztünk élő Istenembernek érdekeit felkarolják, azzal, hogy imádásának, szent teste vételének s lakóhelye dicsőségének ügyét előmozdítani igyekeznek, azok az eucharisztikus Jézussal valóságos baráti viszonyba lépnek s azért joggal rájuk illenek a szentírás szavai: „igen tiszteletre méltók a te barátaid Isten" (Zsolt. 138, 17) és „aki Urának őrzője az megdicsőíttetik" (Péld. 27, 18). Ezek a sugalmazott igék szolgáljanak Egyesületünk tevékeny tagjainak elismerésül és buzdításul ! Engedje Isten, hogy az esztergomi oltáregyesület fennállásának huszadik évfordulóját a tagok számában és buzgóságában egyaránt megerősödve ünnepelhesse!" Az egyesületi titkárnak ezen jelentése után különböző egyesületi ügyek kerültek megbeszélésre. Nevezetesen az egyesületi munkanapok, melyek az elnöknő lakásán hetenként csütörtök d. e. tartatnak, képezték különös érdeklődés tárgyát. Elhatározta még a közgyűlés, hogy 1914-ben az esztergomi oltáregyesület húszéves fennállása alkalmából, kiállítást fog rendezni, melyre az előkészületeket már most megkezdi. A közgyűlés dr. Walter Gyula v. püspök, egyesületi igazgató zárószavaival ért véget. A közgyűlést 5 órakor a rendes havi ájtatosság követte, melyen az ünnepi beszédet dr. Kiss Károly theologiai tanár mondotta, a litániát pedig Schiffer Ferenc prelátus kanonok végezte. Történelmi hazugságok. A törökökkel rokonszenvezök, akiknek lelkében a mi ujmagyar liberális sajtónk holmi török-magyar barátságot telepitett meg, rokonszenvüket azzal szokták indokolni, hogy a török nép hazánk két nagy fiának, II. Rákóczy Ferencnek és Kossuth Lajosnak menedéket, oltalmat nyújtott üldöztetésük, számkivetésük idején. Időszerűnek tartom ezért, hogy az elfogulatlan történelem világánál rámutassak erre a két, szinte aksziómává felfujt eseményre, amely a valóságban egészen másként fest, mint ahogy azt a felületes történelmi tudós feltüntetni szereti. Tudjuk II. Rákóczi Ferencről, hogy a török kormány a pozsarovitzi békekötés után Rodostóban jelölte ki lakóhelyét. Mig XIV. Lajos francia király évjáradékot biztosított neki és tiszteletére Versailleban egyik ünnepélyt a másik után rendezte, addig a török szultán nem országának fővárosában, hanem egy kietlen, kis faluban, a Márvány tenger partján jelölte ki tartózkodási helyét, amelyet elhagynia nem volt szabad. Itt ebben a piszkos török faluban volt kénytelen Rákóczi tizenhét esztendeig élni, itt költötte el azt az évjáradékot, amelyet a franciák nagy királya a roi de soleil nagylelkűsége részére biztosított, amelyből természetesen elsősorban a rodostói török lakosságnak volt haszna. És még ezt a furcsa nagylelkűséget és különös vendégbarátságot is — amely nagyon a száműzéshez hasonlított — a saját önző politikai céljaira iparkodott a török kormány kamatoztatni. Az akkori politikai helyzet nem engedte meg a törököknek, hogy még Rákóczi Ferenc életében esetleg az ő remélt közreműködésével valósítsák meg önző terveiket. De már Józsefet, Rákóczi B'erenc idősebb fiát a magas porta 1737-ben azzal bizta meg, hogy Magyarországon felkelést szervezzen. Természetes, hogy ebből is siker esetén a nemes török nemzetnek lett volna haszna, ha egyéb nem, hát a zavarosban való halászatból kifolyólag egypár száz, vagy ezer magyar szűz a háremek részére és egy csomó felgyújtott magyar város lakosságának minden vagyona egynéhány pasa feneketlen kincsesládája részére legalább is. A magas porta jól számított. Tudta, hogy a Rákóczi név varázsa mily nagy Magyarországon és biztosra vette, hogy ha Rákóczi fia kibontja az országban a felkelés zászlaját, az elnyomott magyar nép seregestül fog e zászló alá seregleni, a török segítség pedig jól kamatozott volna ebben az esetben. A felkelésből azonban Rákóczi József hirtelen halála következtében nem lett semmi. A porta igy csalódott vérmes reményeiben. Ez annak a sokat felmagasztalt török vendégbarátságnak a története, amelyben a törökök II. Rákóczi Ferencet részesítették. A másik nagy száműzöttnek, Kossuth Lajosnak törökországi szomorú tartózkodása is egészen másként fest a valóságban, mint azt széltébenhosszában regélik azok, akik arra hivatkoznak török szimpátiájuk indokolásául. Kossuth tudvalevőleg Angolországba iparkodott, amikor 1849. augusztus hó 17-én Orsovánál átkelt a Dunán. A törökök előbb Widdinbe, majd Schumnába vitték és ott fogva tartották. Később Kutahiába internálták és csak Franciaország és az Egyesült Államok fenyegetésére engedték szabadon. Kossuth Lajost, e szives vendéglátás annyira meghatotta, hogy iparkodott is a Missisippi amerikai hadihajóra minél előbb felszállani és bucsut mondani a török vendéglátásnak. Történelmi tény, hogy Ausztria fenyegetésére a nemes török nemzet bizony kiszolgáltatta volna Kossuthot bosszúnak, ha Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok az ellen a leghatározottabb formában nem tiltakoztak volna. Azt is tudjuk a történelemből, hogy többen azok közül, akik Kossuth Lajossal a szabadságharc leverése után kimenekültek Törökországba, kényszerültek az izlamra áttérni, mert különben a nemes török nemzet felmondta volna nekik a vendégbarátságot és kiutasította volna Őket országából. Végül megemlékezhetünk a török hála egyik legtipikusabb esetéről, Thököly esetéről is. Thökölyt hálából, amiért a törököket Bécs falai alá vezette, Kara Musztafa nagyvezér Nagyváradon elfogatta és láncra verve küldte a szultánnak. Igaz, hogy ezt a gyalázatosságot később a szultán iparkodott jóvá tenni, de a megtörtént eset élénken jellemzi a török hálát és barátságot, amelyben hazánk annyi nagy férfia csalódott abban az időben, amikor a Vámbéri Armin által felfedezett török atyafiság terpeszkedett szerencsétlen országunkban. Köteteket lehetne irni a török hitszegés, ármány, árulás és egyéb török speciális tulajdonságok szomorú eseteiről, amelyekről sokat regélhetnének a Héttorony nyirkos falai. A magyar török rokonszenv csak felületes történelemtudásból, liberális, ujmagyar sajtóorgánumok gyakorta befolyásoltatásából és a kultúra iránti nagyfokú érzéketlenségből fakadhat. Aki a mostan folyó háborúban török fegyverek győzelmét kívánja, az megfeledkezik a magyar történelem legszomorúbb lapjairól, az nem kíván kulturális állapotokat a Balkánon, amelyre pedig annak a szerencsétlen, ötszáz éven át elnyomott és kiszipolyozott macedóniai keresztény lakosságnak oly nagy szüksége van. Aki lekicsinyli. sőt kigúnyolja a négy balkánkirályság élet-halálharcát az Ázsiából betolakodott, századokon keresztül vértengerben fürdő és minden kultúrára beigazoltan teljesen képtelen, csak kultúrát romba dönteni kész hordák ellen, annak lelkéből a magukat liberálisnak hirdető keresztényellenes sajtótermékek már-már minden ideálizmust kiöltek. Ezek megfeledkeznek a kereszténység kulturhistóriai missziójáról és jelentőségéről. II. Rákóczi Ferencre és Kossuth Lajosra pedig ne hivatkozzanak török rokonszenvük indokolásában, mert a történelemben való járatlanságukról tesznek bizonyságot. Zülflkár. HIREK. Krónika. Mikor letelt a három éved, Avagy az egy, avagy az egy: Az ember könnyebbült sóhajjal Végre póttartalékba megy. A tartalékos katonákat Nem ösmeri a tiszt, a lány, Civilruhában járnak, kelnek, Civilül érez mindahány. Civilben lehetsz doktor, pincér, írnok, cipész, gazdag szegény... Nem látni rajtad semmiképen, Hadnagy vagy-e, vagy közlegény? Hogy angyalbőrben voltál egykor, Ha nem kell, el nem árulod, S ha rád fogják egy társaságban Letagadod, amíg tudod! Csakis ez egyszer volt kivétel, Elárult téged most a hét: Folyton csak az újságot bújtad, Mikor kell már a tartalék? Hogy áll a háború lenn délen? Az öt nemzet miként keverg? S mikor vonul be Durazzóba A telhetetlen szerb ... a szerb? És tartalékos szíved újra Zubbonyt érzett a kebleden, Hátadon bőgött már a bornyú, Sasos csákó volt fejeden. Lélekben már prófuntot ettél És nem puha civil cipót . . . De csaknem harci szomjúságtól Fogytál e héten hét kilót? (-.) Karcolat. Drinápoly ostrománál. (Ágyúk dörögnek; puskák fülsiketítőén ropognak ; sebesültek jajgatnak; haldoklók szivfacsaróan hörögnek és nyöszörögnek). Nézd . . . nézd Perlov, nézd hogyan okádják ezek az undok kutyák a tüzet, a halált . . . Látod Perlov, hogy búgnak, hogy sivítnak a légen át a halálthozó golyók! . . . Ugye látod mindezeket ? De azért ne ijedj Perlov, te ronda fickó! meg ne merj ijedni mert jaj lesz néked. Hallod? Az egyik szakállas tisztünk hogy ordítja a pokoli zaj közepette, hogy előre kutyák ! Tehát ládd Perlov! Kutyák vagyunk, megveszekedett kutyák, amelyeket a gazdáink az ellenségre uszítanak! Pedig ugye Perlov, te se haragszol rájuk? Lásd én se, hiszen nem bántottak sose engem. Sose ismertem azokat, kiket dúvadak módjára gyilkolnom kell. Ugye milyen bestiák vagyunk. Vérszopó bestiák, melyek forró, gőzölgő embervérre szomjaznak. Brrr! Utálatos vagy Perlov. Olyan undorító a pofád, mint egy lelketlen fenevadé. Milyen lelketlen kutyák vagyunk! (Előre fiúk! Előre kutyák 1 Aki gyáva mer lenni, az golyót kap! És dörögnek az ágyúk újból, füsttenger terül az ostromlók fölé). Ne légy gyáva, te ronda féreg ... te Perlov ! Juj, milyen sápadt a pofád I Juj hogyan vacog a fogad! Hogy mersz elsápadni, te lelketlen állat? Hogy mer a fogad vacogni, mikor nem az a parancs ? Ne merj sápadozni, te Perlov, te vérszopó hiéna! Rohanj előre, rohanj neki az ellennek í Ne merj megfutamodni, te gyáva kutya! Előre, előre! Töltsd meg a puskádat, te ronda Perlov és rohanj előre. Látod azt a félholdas zászlót, amelyet ott lenget a szél? Rohanj már te csúnya, te lelketlen állat. Félsz ? Hát akkor minek jöttél ide te Perlov ? Miért nem maradtál otthon, te ronda gyáva féreg ? Bújtál volna el ágy alá, vagy öltöztél volna aszszonyi gúnyába. Ne merj félre nézni! Ne, mert akkor még jobban fog vacogni utálatos állkapcsod. Mégse. Nézz oda . . . Látod azt a vén szakállas embert? Aki melletted már a füvet harapja kínjába . . . Az a másik ... az a bajusztalan gyerkőc, nézd vigyorog, ó de undok vadállat . . . tudod-e miért mosolyog ? Ugye nem tudod! Hát azért vicsorog, mert félelmében megbolondult! Brrr! De utálatos banda az egész népség. De hogy mer vicsorogni az a gyerkőc, mondd csak te őrült, te Perlov: Hogy mer vicsorogni, mikor nem az ar parancs. Mikor az a magas felsőbbség nem azt parancsolta! Hahaha! Mintha bizony te értenéd, mi az a felsőbbség! Nem értesz te ahhoz ! Szamár vagy... Lásd, milyen ostobák az emberek! Mig az a magas felsőbbség, akik valami szamárság miatt megharagudtak azokra az emberekre, akikre rámondták, hogy ellenség, mondom még az a felsőbbség meleg, puha nyoszolában szundikál pezsgős ebéd után, mig az a felsőbbség unalmában asszonyokkal enyeleg, addig mi, ostoba barmok, étlen, szomjan, nyakig érő sárban halált hozó golyózápor közepette rohanunk bele a halál torkába. . . Látod milyen nyomorult vagy te Perlov . . . meg én is . . . meg itt mindnyájan. Előre kutyák! Előre te kutya, te Perlov! Hunyd be macska szemeidet és mormogd el halálimádat ... és rohanj . . . rohanj . . . úgy mintha süket volnál . . . mintha nászindulót zúgna a gyilkos ágyúk torka . . . Te Perlov, te vén szamár, hát nem is érzed, hogy meg vagy sebesülve . . . Hát nem érzed a kibuggyanó meleg véred langyosságát csúnya arcodon? Juj, de ijesztő a pofád igy Perlov! Ugy nézesz ki, mint valami Belzebub . . . félsz ? ugye már nem félsz? Ne is! Mert azt nem parancsolja a magas felsőség. Hahaha! Nevess te is Perlov, te idétlen tömeg . . . nevess, hogy mosolyod letörölje ijesztő arcodról a halálfélelmet. Ügy . . . úgy . . . csak vicsorgasd fogaidat. . . most olyan vagy, mint egy vérengző farkas . . . Hogy mersz ábrándozni, te fabáb, te hústömeg, te lelketlen állat. . . Ugye most jobb