ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-11-17 / 47. szám

hogy az egy századdal később élő történetíró a nemzetiségi dolgok tárgyalásánál, — az eltévelyedettek miatt, nem emeli-e majd előre ki az egyháznak a nemzeti cél érdekében kifejtett működését ! Ennek azonban nem kell bekövetkeznie, csak a jövő magyar ajkú, magyar érzelmű papsága tegyen róla, hogy e népek között működhessen. Biztosítom őket, hogy a vallásos és jó érzésű tót nép szívesen nézi majd működésüket, csak a fanatikus és hazafiatlan agitátoroktól, első sorban a pánszláv papoktól mentsük meg őket. Kiamil pasa kijelentését ne feledje el Ausztria, de még kevésbé Magyarország. M. S. Az esztergomi oltáregyesület közgyűlése. Az esztergomi oltáregyesület mult vasárnapon, azaz folyó hó 10-én d. u. 4 órakor tartotta rendes évi közgyűlését az esztergomi vízivárosi felsőbb nőnevelö intézet földszinti nagytermében. A közgyűlésen résztvett Reviczky Gáborné elnöknővel és Marosi Józsefné alelnöknővel a tisztikar és választmány teljes számban és azonfölül számos egyesületi tag és érdeklődő. A közgyűlést dr. Walter Gyula v. püspök, egyesületi igazgató nyitotta meg magasröptű beszéddel, melyet lapunk tárcarovatában közlünk. Az egyesületi igazgató beszéde után dr. Breyer István pápai kamarás, egyesületi titkár a következő jelentésben számolt be az elmúlt egyesületi évről: „Hitünknek középpontja, lelki életünknek alapja az Oltáriszentségben köztünk élő Krisztus. Minthogy pedig a hit üdvösségünk gyökere s lelki életünk tökéletesítése keresztény kötelességünk, nincs nagyobb, nincs szentebb feladatunk, mint mindig közelebb jutni Ahhoz, a ki a kenyér színében oltárainkon köztünk lakik. .,' Szentséges Atyánknak legfőbb gondja is éppen azért oda irányul, hogy megmozduljon a hivek tömege és oda csoportosuljon a nagy Szentség köré, a hol az ut, az igazság, az élet. Az oltáregyesület rendeltetése, hogy ezeket a legméltóságosabb oltáriszentség körül csoportosuló híveket szervezze, az egyesülésben rejlő erővel acélozza és a szent szolgálatra intézményesen lekösse. A fennállásának tizennyolcadik évét éppen e hónap folyamán betöltő esztergomi oltáregyesület is azt tűzte ki hivatásához hűen kettős célul, hogy tagjaival a legfölségesebb Oltáriszentségben jelenlevő Üdvözítőnek ismeretét, szeretetét és imádását élessze és gyarapítsa és segítségül legyen a szegény templomoknak felruházásában, hogy azok tisztaságuk és díszük által az Ur Jézus méltó hajlékai legyenek. Az első cél megvalósításáért az oltáregyesületi tagok havonként egy szabadon választott Elmegy Benkőék házáig. Megáll az ablak alatt. Hangos gyermeksirás jő ki a szobából. Erre befordul az utcaajtón. — Jó reggelt, Kati néni! •— köszönti az udvaron búzát rostáló Benkönét. — Adjon Isten, kis Mariskám. Jó, hogy jösz. Sir a fiam, altasd el lelkem, mert én nem érek reá. Mariska erre bemegy a szobába. Kiveszi a bölcsőből a csöpp, pólyás babát. Sötét szeme csodálatos fényben ragyog a boldogságtól. Legtündöklőbb fény is a szeretet sugárzása, mert isteni fény az. Addig jár-kel a babával, dalol neki s csicsitgatja, mígnem elalszik. Benkőné egy darab mákos kalácsot nyom erővel Mariska kezébe. Mariska sehogy sem akarja elfogadni. Nem azért jött, hogy ajándékot kapjon, hanem a szive viszi oda, ahol kis babák vannak. Elköszön Benköéktől. Ott már pár óráig nincs szükség reá. Elalszik a csöppség egész délig. Mariska tovább megy. Nyir Pálék házából már messziről hallja a gyermeksirást. Gondolkodik, hogy bemenjen-e? Nyirné szörnyű irigy, gőgös asszony. Nem tudja megállani, hogy be ne menjen, amint közelből hallja a kétségbeesett sirást. Ez az egyedüli kis baba a faluban, akit eddig még nem csicsitgatott az ölében. — Jó napot adjon Isten, Ágnes néni. Foghatom a kis Gizikét? Hallom, igen sir. •—• Felveszem azonnal magam. Nincs szükségem a te segítségedre. Azt gondolod, hogy én is kalácsokkal traktállak! Csak lesd! Nem vásik a fogad benne; — mondja Nyirné durva hangon. Mariska szeme könybe borul. Ugy megfájdul a szivecskéje, hogy alig tud kibotorkálni az utcára. Gondolja, nem is megy tovább. Haza megy. Legalább otthon jól kisirahtja magát. imádási órát tartottak akár a templomban, akár otthon. Ezenfelül a tagok közös szentségimádásra is összejöttek az úgynevezett oltáregyesületi vasárnapon, melyen az Oltáriszentség egész napon imádásra volt kitéve. A zárdatemplom ez alkalommal megtelt hivőkkel, számosan járultak a reggeli nagymise alatt a szent áldozáshoz s imádságukkal, áhitatgyakorlatukkal bizonyára abban is közreműködtek, hogy kiengesztelést nyújtsanak Krisztusnak azokért a bántalmakért, melyekkel istenemberi szivének legszentebb szándékait sok ember megsérti. De kedves kötelességüknek tartották a tagok az oltáriszentséghez füzödő bensőséges hitüket és meleg szeretetüket külsőleg is kifejezésre juttatni. E végből résztvettek az urnapi bazilikái körmeneten és a diszes egyesületi zászlónak elővitele mellett kisérték a Szentséget s emelték igy az Űrnap ünnepének fényét. S bár testületileg nem is jelenhetett meg az Egyesület a bécsi eucharisztikus kongresszuson, mégis, hogy kifejezést adjon annak az igazságnak, hogy a hol a kincsed, ott van a szived is (Máté 6, 21), s hogy vallomást tegyen arról, hogy hisz abban a szeretetben mellyel Isten irántunk érez (János 1, 26) s bízik abban a győzelemben, mellyel a hit fog diadalt aratni (János I. 5, 4) — diszes kiállítású s a választmány összes tagjaitól aláirt ünnepi feliratot küldött a kongresszus szine elé, hogy ez uton is nyilvánítsa legteljesebb csatlakozását, legőszintébb üdvözletét. Kegyelettel emlékezett meg az Oltáregyesület azokról is, kik életükben tagjai közé tartoztak. Ez a kegyelet nyilatkozott meg november 7-én, midőn az oltárnál mondta a leghathatósabb imádságot elhunyt tagjaiért s ez a kegyelet vezérelte akkor is, midőn a választmány egyik kezdettől fogva nagy érdemű tagjának. Blesz Ferencné úrnőnek temetésén nagy számban képviseltette magát, sírjára koszorút helyezett s érte gyászistentiszteletet végeztetett. Hogy pedig az egyesület választmányé utján az élők között minél szélesebb körben fejthesse ki tevékenységét a hitélet emelésén, a választmány tagjainak sorozata ujabb tagokkal nyert kiegészítést. A másik célt, a szegény templomoknak felruházását, a tagok évi alamizsnáival valósítja meg az egyesület. Ez az évi alamizsna, hogy senki, a legszegényebb se legyen kizárva az oltáregyesület szent munkájából és lelki kegyelmeiből, a tagok tehetségéhez mért. Sőt, a mennyiben a munka is érték, az egyesület iránt tartozó kötelességnek az is eleget tesz, aki dolgozik valamit, pl. horgol, hímez, varr az egyesület javára. Az oltáriszentség iránt gyakorolt ezen irgalmassági cselekedetre szépen alkalmazhatók a szentírás szavai: a nő „lent keressen és munkálkodjék önkezei ügyességével", legyen meggyőződéÁmde eszébe jut, hogy hátra van még egy pár háza, hol a kicsi babákat délelöttönkint ő csicsitgatta s altatgatta el eddig. Bizonyosan most is várnak reá. Letörli könyét, tovább indul. Örömmel, szeretettel fogadják mindenütt a kis falu dajkáját, s áldással és ajándékkal bocsátják tovább, amint elaltatja kicsikéiket. Igy nyári időn rengeteg sok dolog van mindenütt, igazi istenáldás a gyermekes házaknál a falu dajkájának megjelenése. Dél felé közeleg az idő. Hazafelé tart. Nyir Pálék háza elé érve ismét hallja a kis gyermek keserves sírását. Nem is a hajlékból, hanem az udvar felől hallatszik a csöppség sírása. Mariska nem tudja megállni, hogy be ne kukucskáljon a deszkahasadékon az udvarra. Egyszerre nem is veszi észre, hol lehet a kis gyermek. Csak azután, hogy jobban körülnéz, látja, hogy a ház mellett elterülő sürü lombos, hatalmas almafának egyik vastag ágára vászonlepedő van a négy sarkánál fogva felkötve. Abba helyezték a kicsikét. Sir torkaszakadtából, oly keservesen, hogy Mariska feledve az előbbi kiutasítást, öntudatlanul belép az udvarra. Nem talál senkit a háznál, mert Nyirné is a rétre ment. Ebédet vitt az urának. Beletellik legaláb is még egy óra, mire onnét vissza tud jönni. Mariska kiemeli a féléves leánykát a lepedő mélyéből. Beszél hozzá, dalol néki, addig-addig csitítgatja, mignem elhallgat a kicsike. Mosolyogva nézi ismeretlen dajkáját. Lekuporodik vele aztán Mariska a pitvartalpra. Elfáradt szegény. Hogyisne, még csak tizenegy éves és egész délelőtt folyton kis babákat dajkált. Nem sokáig ülhet ott a kis falu dajkája a sévé, hogy „jó ez az ö foglalkozása"' „és jutalmul dicsérjék öt cselekedetei." (Péld. 31,13.18. 31.) Az esztergomi oltáregyesületnek tagjai is készséggel bocsátottak kézimunkájukból az oltárnak szolgálatára. Az egyesületi elnöknö, Reviczky Gáborné urnö, lakásán, csütörtökönként, az oltáriszentségnek emléknapján, munkaórát rendezett, melyen a részvevők az oltár felruházására való közös munkával a legtisztább szeretetnek tényét gyakorolták Azzal szemben, ki az érte végzett munkáért szeretetét és kegyelmét adja cserébe. E munkaórában a szent öltözetek készítésére fordított női kézimunkával a női nemnek csodálatos felmagasztalása nyilatkozik meg. „Ti készítitek tisztelettel — úgymond XIII. Leó pápa egy allokucióban, melyet az örökimádásról nevevezett szerzetes nőkhöz és világi munkatársaikhoz intézett — azt a vásznat, a korporalét, melyre Jézus testét helyezik az oltáron, ti ékesititek fel az oltárt, melyre Jézus az átváltozás, a consecratio pillanatában alászáll, ti szövitek a fátylat a szentségházra, melyben Jézus, nem mint Palesztinában egykoron, néhány évig, de évezredekig lakozik, hogy mindenkit elhalmozzon kegyeivel, aki hozzáfordul. Végre ti munkálkodtok azon szent ruhákon, a melyekbe Jézus, a mi örök főpapunk, a szent áldozat bemutatásánál öltözik. Mert Jézus maga a főpap, aki kiterjeszti kezeit és meghozza az áldozatot, a pap csak Jézus nevében mondhatja a kenyérre és borra : ez az én testem, ez az én vérem, tehát Jézus maga az, akit ti vászon, selyem és ezüsthimzésü öltözetekkel ruháztok". Hogy pedig az oltár szolgálatára szánt kézimunkának művészetét illetőleg az oltáregyesület tagjai, valamint az érdeklődő nagyközönség is minél behatóbb tájékozódást szerezzen, Velics László S. I. a jeles magyar mütörténetíró szives volt a kézimunkák művészetéről előadást tartani. A szemléltetéssel kisért előadást a tudós aesthetikus okt. hó 17-én tartotta a helybeli Kath. Kör nagytermében. Az elnökség gondoskodni fog, hogy hasonló művészeti előadások a jövőben is fejlesszék a müérzéket az Isten házához méltó belső templomi felszerelés iránt. Midőn még az Egyesület pénztári állapotának feltüntetésére szükségesnek látszik annak elmondása, hogy az Egyesületnek 831 korona 41 fillér összes bevétellel szemben 710 korona 19 fillér kiadása volt, mely utóbbi összegben benfoglaltatnak a templomi gyertyafogyasztásnak, a vászon és csipke beszerzésnek stb. költségei s hogy az Egyesület vagyoni állapota jelenleg a következő : készpénzkészlet 121 korona 22 fillér, alaptőke : 751 korona 4 fillér, tartaléktőke: 1215 korona 19 fillér, Deininger-alap 102 korona 70 fillér, Bleszl-alap 102 korona 75 fillér, összes vagyona tehát 2292 korona 90 fillér, — egyúttal hálás köszönet adassék mindazoknak, kik az csöpp Nyir Gizikével. Az udvar hátsó részéből fojtó füstszagot hajt a szél s a következő pillanatban pedig már lángban állnak a kazalok s aztán a zsuppos háztető. S mire Mariska felugrik ültéből, már Nyírek háza tetöje is egy lángtenger. Mariska kétségbeesetten rohan ki a kis gyermekkel az utcára, onnét pedig futva megy hazáig. Szerencséjükre a szél ellenkező irányban fujt, máskülönben az ő kis zsellérházukig is eljuthatott volna a tüz. Igy is elégett a fél falu. Az egész község népe kint volt a réten. Mire haza rohantak, legtöbbjük már csak házuk üszkös romhalmazát találta. Sokaknak még a háziállatjaik is bennégtek a hajlékokban. Lön nagy sirás és jajgatás s mindannyi közt legkétségbeesettebb volt Nyir Pálné. Őrjöngve rohanta körül elhamvadt házukat. Elégett egész földig az udvaron levő nagy almafa is, melyen gyermekét hagyta a lepedőben. — Oh, irgalom Istene! Elégett egyetlen gyermekem is. Még a porát sem tudom hol van ! — sikongta szivtépŐ hangon. Majd kezét rettenetes erővel összekulcsolva kiáltott fel az égre: — Ágnes néni, Ágnes néni! a Gizike nálam van. Semmi baja, nézze! Kivettem a lepedőből, még mielőtt a tüz kiütött ;— szólt Mariska lihegve az utcaközépen. Ép akkor érkezett vissza a gyermekkel. — Magzatom, egyetlenem! — sikoltja Nyir Pálné, Mariskához rohan, csókolja gyermekét és az életmentő falu dajkáját, ahol éri. — Te, te, te, földre szállót angyala a jó Istennek! Hogy tudom én ezt neked meghálálni! — mondogatja túláradt szívvel, mialatt ugy foly a könye, mint a bugyogó forrás vize. Csite Károly.