ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-10-13 / 42. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. október 13. 42. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér* Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal címére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv körű 1 kereskedésében. A Balkán népeinek aspirációi és a nagyhatalmak. Esztergom, 1912. október 12. Csaknem ezer éve, hogy az Izlam ázsiai csordái Európába beözönlőitek, s Buda elestével és Bécs ostromával egész a nyugati kereszténység szivéig előrenyomultak. Az életerős katholikus népek a pápa szellemi és anyagi támogatásával csakhamar lerázták a Félhold rabigáját; ellenben a Rómától elszakadt balkáni népek századokon keresztül nyögtek a török rabságban. A török pogány vadsággal és kegyetlenséggel uralkodott a leigázott balkáni népeken, el is mohamedánositotta a Balkán néptörzsek egy részét, de a muzulmán erkölcsök természetes következményekép a meghódított területeket fajával benépesíteni nem tudta. Hétszáz év óta lakja a Balkánfélszigetet, s az európai Törökországban még mindig csak a felső tízezer, a hivatalnokok igazi fajtörökök. A Balkán szapora keresztény néptörzsei tehát a fejlődő élőfa elementáris erejével végre szétrepesztették a reájuk nehezedő sziklát, az európai ottoman birodalmat, s még a mult században újra életre támasztották az Izlam által eltemetett balkán-államokat: Görögországot, Romániát, Bulgáriát, Szerbiát, melyhez még a kis Montenegro járult. Ettől kezdve a töröknek Európából való kiszorítása csak idő kérdésévé vált. Tudvalevő dolog, hogy a kis területre szorult európai Törökország népessége is nem egyéb mint a keresztény balkán népfajok konglomerátuma. Epiruszt és Krétát görögök lakják, Macedóniát és Thráciát bolgárok és szerbek, Ruméliát bolgárok, Novibazárt szerbek, végül Albániát az etruszk eredetű albánok. Tény az, hogy a törökök évtizedenkint óriási mészárlásokat visznek véghez a birodalmukban élő szerencsétlen keresztény néptörzsekben, minden felelősség és bűnhődés nélkül; csak a minden tíz évben megújuló örmény mészárlásokra utalunk. Mennyi fekete bün terheli a Félhold infernális uralmát Ázsiában és Európában. Nagyon érthető tehát, hogy a Balkán szláv államai állandóan provokálva érzik magukat a Törökországban élő keresztény testvéreiknek megvédésére. De az is bizonyos, hogy a keresztény szlávok irtása csak ürügy az Ottoman birodalom ügyeibe való beavatkozásra, s Törökország további feldarabolására. Mert a „közigazgatási reformokat" követi az illető tartományok „autonómiája", az autonómiát követi az okkupáció, s ezt végre az annexio. A kis balkán államok természetszerűleg területnagyobbodásra aspirálnak, s ezt első sorban a „beteg ember" testéből kivágott darabokkal lehet elérniök. Rég leszámoltak volnamár a balkán államok a törökkel, ha aspirációik egy-két nagyhatalom terveinek útjában nem állanának. Csakis az európai nagyhatalmaknak Belgrád, Szófia és Cettinjére gyakorolt nyomása volt képes eddig is visszatartani az elmaradhatlan Balkán-háború kitörését. Az európai török birodalom léte, nem abszolút érdeke egyik európai nagyhatalomnak sem, Mohamed szultánnak nincs egy őszinte barátja sem az európai „koncertben." Csak egymás közt nem tudtak megegyezni a nagyhatalmak az osztozkodásban, azért mint kisebb rosszat tartogatják a törököt az aranyszarvon. Főleg az orosznak elhatalmasodásától fél egész Európa! Már Napóleon mondotta: az orosznak Konstantinápolyt soha! az egyértelmű volna a szláv világuralommal. Pedig Oroszország nem nyugszik addig, mig a Dardanellák meg nem nyílnak előtte, hogy a Feketetengerbe zárt hajóraját használhassa. S e tekintetben Oroszország részben győzne azáltal, ha a Boszporus Bulgária kezére kerülne is. Mert a balkán összes szláv népei Oroszország vazallusai. A másik nagyhatalom, mely a Balkánon közvetlenül érdekelve van: Ausztria-Magyarország. A kettős monarchia egész kereskedelme Keletre gravitál, esetleges gyarmatpolitikája is Szalonikin s az Aegei tengeren át visz Ázsiába. Közben fekszik a novibazár-i szandzsák, melyet monarkiánk már 30 éven át okkupálva tartott, s Bosznia annexiója alkalmával adott vissza hogy-hogy nem Törökországnak. Nem lehet komolyan venni tehát a külügyminiszteri nyilatkozatokat a nagyhatalmak „békés szándékairól." Ez mindig csak annyit jelent, hogy egyik a másikat nem engedi foglalni, de ha a balkáni tűzfészek egyszer igazán lángra lobban, akkor minden közelről érdekelt állam ráteszi a kezét a végvonagló Törökországra, s okkupál-annektál a mennyit tud. Szerbia van a legrosszabb helyzetben. ÁZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A halál. — Legenda, —' Azokból a régi, kedves, szent időkből merítem tárgyam, midőn Jézus testet véve fel, földre szállt, hogy az emberek fájó, égő sebeire gyógyító irt hozzon. Vándornak, koldusnak szegényes öltözéke fedte ilyenkor tagjait, hogy annál szabadabban járhasson a nép között, kit leginkább lepett meg a bajok megszámlálhatatlan sokasága. Itt azután a mély, feltörő sóhajok szánalomra méltó árváit szavával, tettével megvigasztalta. Péterrel járt ilyenkor rendszerint. Most is vele látjuk. Szegény vándornép köntöse rí le vállairól, melynek a messzi megtett ut pora erős szürke szint kölcsönöz. A nehéz, perzselő nap fáradalmaitól tagjain nehézkes bágyadtság vesz erőt és jóságos arcára a kimerültség szórja halvány sárga fényét. — Hajlék után kell néznünk Péter, nehogy e cudar időben kint rekedjünk valahogy. — És valóban ideje volt, hogy fedél tájára menjenek. Az idő estefelé hajlott s a mogorva zord szelek nagy lomhán terjeszkedtek vén barna szárnyaikon. A közelben fekvő barátságos kinézésű ház tágas portáján kopogtattak be. Kissé elhízott testű gazd'uram fogadta a szegény kopott köntösű vándornépet. Paszománttal ékített bársony köntös fedte alkatát és a bor nedűje rózsás hajnali pírt kölcsönzött orcáira. Apró beesett szemeit sürü szemöldök pár fedte, mig hatalmas herkules alkata nem valami szánalomra méltó istenszegényéről tanúskodott. Itt azonban csalódás fogadta. A gazda arca haragra gerjedt, öblös hangjával pokoli lármát csapott, mintha útszéli zsiványokkal volna dolga. Gorombán kiadta útjukat és hogy vendégszeretetéről minél világosabb képet proklamáltasson, a vaspántos tölgyfaajtót becsapta, hogy a nagy, szilárd épület csak ugy rengett bele. — Nem ér semmit Péter. Menjünk tovább, hátha könyörgő szavunk valahol hallgatóra lel. — Menjünk uram! Menjünk! Alacsony, rozoga viskóhoz értek. Fehérre meszelt vert falát az idő vas súlya mélyen meghajlította és a hívatlan, bekopogtató esőcseppek millió sok ezre nádfedelét már jó rég megrostálta. Öreg őszfürtü ember barátságos szavai fogadták itt vándorainkat. Szívesen látta vendégeit és azzal az ő jóságos arcával, egyszerű, szerény balzsamként ható szavaival estebédjét örömmel megosztotta. Reggel, midőn vándoraink a szives vendéglátást megköszönve, bucsut vettek, a titkozódás sürü fátylát félre vonták. — Derék ember vagy öregem, — aposztroválja Jézus, — szives, példás vendéglátásodért megjutalmazlak. Jézus szól hozzád, kérj bármit, megadja neked! — Köszönöm szent uram! Köszönöm ! Mit is kérjek öreg vénségemre? . . . Vagy mit is beszélek? . . . Van kérésem uram, de remegnek ajkaim kiejteni . . . — Beszélj öregem és kérj, hisz jutalmat ] adok, én az Isten fia, tehát ne félj. Az öreg magához tér, szemei könnyel telnek meg, és újra szól: —'• Szép körtefa virit a kertemben. Ágai roskadoznak a bö terméstől, de pajkos suhancok mindannyiszor megfosztanak tőle. Adj hatalmat atyám s egy szó: „maradj!" s legyen bárki, fogoly legyen, mig szavam szabadságát újból megadja. — Legyen! — mosolyog Jézus és társával eltűnik a láthatárról. Mig az idő villámgyorsan rohan, az ember egyre vénül, öregszik. Szegény öregünkön láthatjuk az idő óriási őrlő erejét kifejlődve a maga fenséges valójában. Á hajdani deli ifjúból gyenge, töpörödött testű aggot formált az idő. Ifjú, korom haja hófehér, mint a hegyek alján termő szinezüst, s szakálla, mely hajdan az ebenen is túltett, hófehér az is, mint a frissen .hullt tél hava. Azok a sudár tölgygyei versenyző vállak, meghajolva mélyen, a kutgém ügyetlen tartását követik. — Mit éljen tovább az ily árnyékember, — gondolta magában a halál, — ideje már annak, hogy azt is hozzám szólítsam. Felvette hófehér leplét, egy halvány fényű csillagot a mindenség mérhetetlen óceánjába hajított és'Aeolus szárnyait felöltve leszállt a földre.