ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-10-13 / 42. szám

Szeretne a tengerig jutni, de terjeszkedé­sében, bármely irányban nézzen, a Szand­zsákon keresztül visz az ut, de mihelyt ehhez nyúl, Ausztria-Magyarországgal gyű­lik meg a baja. Albánia szilaj népét pedig egy hatalomnak sem fog sikerülni leigázni. „Albánia az albánoké" hangoztatják ez európai őslakók, és visszautasítják nemcsak a szerbek és montenegróiak fegyveres „öle­léseit", hanem Olaszország és Ausztria-Ma­gyarország pénzes jobbját is. Legtermésze­tesebben monarkiánk vazallusa lehetne, mint nem szláv nép, függetlenségének meg­óvásával. Itália egyelőre lemond Albániára célzó aspirációiról. Ki van elégitve most, hogy oly könnyű szerrel hozzájut a mérhetetlen Libiához. Franciaország csak mint a „ Triple entent" tagja, meg azután pénzével van érdekelve Törökországban. Anglia hiúz sze­mekkel néz Krétára és a Boszporusra. De azért mindkét hatalom előtérben hagyja Oroszországot és Ausztria-Magyarországot. Ha sikerül a háborút a kis Balkán or­szágokra lokalizálni, akkor a verekedés után a nagyhatalmak fognak diktálni a vesze­kedő feleknek. De ha európai háború fej­lődik a bonyodalomból, akkor szembe kerül monarkiánk Oroszországgal. Ekkor pedig ismét II. Vilmos császár fog dönteni, ki ha kardjára teszi a kezét, az orosz medve dör­mögve visszabújik odújába. Brúnó. — A liberális és katholikus államgaz­dálkodás. Mikor mi azt sürgetjük, hogy az or­szágnak keresztény katholikus többsége intézze az ország dolgát, sorsát, ezt nem vallási uralom­vágyból tesszük, hanem azért, hogy a keresztény erkölcsöknek érvényt szerezzünk a közéletben is. Hogy ezáltal az ország anyagi érdekét is szolgál­juk, az csak megerősít bennünket igazságos küz­delmünkben. Pedig ez az anyagi előnye a becsü­letes keresztény politikának, nem is olyan csekély, hogy azt számításon kivül lehetne hagyni. Sőt! Belgium példája boldogulása tekintetében is a keresztény politika javára, a liberális szabadkő­műves politikával szemben. Hasonlóképpen beszédes cáfolat a belga példa arra a ráfogásra is, hogy a katholikusok élhetet­lenek, államgazdasághoz, pénzügyhöz nem érte­nek, tehát jól teszik, hogy ezen tért átengedik a zsidóknak vagy legjobb esetben szabadkőműve­seknek. Tudni kell ugyanis, hogy Belgiumban a li­berális uralom után most már hosszú évek óta Este felé hajlott az idő. A halál, hogy kímé­letesen bánjon el kiszemelt áldozatával, észrevét­lenül surrant szegény öregünk hajlékába. A mérges zöld padra ült le és várta zsákmányát, hogy ma­gával cipelje. Nem soká várakozott. Az öreg kint a kertben nem is annyira dol­gozott, mint inkább össze-vissza babrált. Midőn a nap széles égpereméről a másik éggömbre haj­tott, abba hagyta munkáját, hogy viskójába tér­jen. Még át sem lépte hajléka küszöbét, midőn valami ismeretlen, szinte földöntúli hang j,jó esté"­vel köszönté. — Hozott Isten szellemem! Hát te mi ok­ból furakodtál a sarok sötétébe, hogy tán fehér­séged annál jobban hasson? — Nem öregem. Érted jöttem el, lehullott a csillagod az élet tengerében. — Vagy ugy? Hát csak maradj ott, — szól vissza az agg és ügyet sem vetve tolakodó vendégére, letelepszik a földre, hogy szerény va­csorája elköltéséhez lásson. A halálnak szemébe ötlik az eddig nem tapasztalt, nemtörődömséggel vegyült bátorság. Nézi . . . nézi áldozatát és midőn ideje egyre fogy, kezében lángkarjával kelni készül, — de haj! bámulata tetőpontra hág. Tagjai lebilincselve, ereje béna és helyéről fel nem kelhet. — Mi az öregem? Szólj, mi bűvös hatalom ajándékozott meg a keggyel, hogy a halál angyalát bilincsekbe verve foglyul ejtsed? Az öreg hallgat. katholikus kormány intézi az ország dolgait. Már most a katholikus kormány országfelvirágoztató működését megvilágítják a következő adatok: 1911-ben a katholikus kormány akképen zárta lé az évi budgetet, hogy az állami bevételek 200 millió frankkal meghaladták a kiadásokat. 1883-ban a liberálisok 60 milliós deficittel hagyták ott a kormányt. 1911-ben az államadósság Belgiumban 4.79 frank volt fejenkint; Brüsszel, mely megengedte magának a liberális községtanács luxusát, 71.83 frankot fizet fejenkint. A belga indirekt adó gyanánt 30 frankot fizet, mig az angol 82-őt s a francia 70 frankot. Az állami takarékpénztár 110,000 munkás­nak épített házat, előlegezvén 138 millió frankot; keressünk ilyent más országokban! Ám az egyének csekély megadóztatása ép­pen nem tudta befolyásolni az ország általános felvirágzását. íme: A kereskedelmi forgalom Belgiumban fejen­kint 1029 frank, mig Angliában 511, Franciaor­szágban 341 és Németországban 317 frank. Ami a vasúti hálózatot illeti, Angliában és Németországban 100 kilométerre esik 11 kilomé­ter vasúti vonal, Hollandiában és Franciaország­ban 9, Belgiumban 15 kilométer. A liberálisok iparpártolásra adtak 16 milliót, a katholikusok 23 milliót. Mig 1884-ben a liberá­lisok a mezőgazdaságot 6 millióval támogatták, a katholikusok ugyané célra 27 milliót szentelnek. De a katholikus uralom talán roppant önző, reakcionárius, türelmetlen ? Lássuk : Huszonnyolc évi katholikus uralom után az állami tisztviselők 29°/o-a liberális. Sőt a bírósá­goknál a liberálisok 40°/o-el vannak képviselve. Mig 1884-ben a katholikusok az állami tisztvise­lőknek csupán 18%-át alkották. Ami pedig a választási rendszer liberalizmu­sát illeti: a liberálisok alatt Belgiumban volt 126149 szavazó. Mig ma a szavazók száma 1.721,755. Számokat olvasni nem nagyon érdekes: de a felsorolt adatok elmélkedésre és feljegyzésre érdemesek. Chesterton. Irta: Carolyn. Ügy gondolom, hogy igen sok vallásos intel­ligens embernek már csak a saját „én"-jét te­kintve is, kijut eléggé a világnézetek harcából. Azt vélem, hogy számtalan uri ember életében van idő, amelyre fejléc gyanánt rá lehetne akasztani a „Herkules a válaszúton" c. képet. Noha sokan közülük nem is Herkulesek, de a világnézetet tekintve válaszúton vannak. Vannak azonban olyanok is az intelligensek között — bár azt gondolom sokkal kevesebben — kik soha sem bocsátkoztak a világokat hordozó világnézetek mélységeire, hanem az anyatejjel magukba szívott világnézet erő-accumulátorából merítik a küzdelmes A halál türelmét végkép elveszti. — Szólj! mily játékot üzesz velem, meddig tart hatalmad? Körüljártam már számtalanszor e kis földtekét, de ily csúf kelepcében részem még nem volt. Ha Istent ismersz, s bár engem ti földi halandók még szánalomra sem érdemesittetek, az élő Istenre kérlek, szánj meg. Ne hagyd elveszí­teni hitem, hogy a halál sérthetetlensége osztály­részem. Hallgatsz? ... Folyton hallgatsz? ... Szólj! Szabadíts ki! Oldjad fel bilincseimet, melyek e rut fogvatartásra kárhoztatnak. Az öreg végre megtöri a csendet: — Szabaddá teszlek, feloldom béklyóidat, de hitedet reá, hogy értem többet el nem jössz soha. — Hallatlant kívánsz, de igérem, csak en­gedj visszatérnem a szabadság birodalmába. — Hitet reá! — Esküszöm ! — Ugy mehetsz. És a halál, mely eddig nem mozdulhatott, szabad lett, a megfejthetetlen varázs feltörte bi­lincseit, és repült vissza csillagos hónába. Tengernyi sok idő zajlott le ezután. Az öreg ismét egy uj emberöltőt élt át. A vidék veteránja lett, kiről ugy beszélt a csacska ajk, mint kinek homlokát a halhatatlanság babérja övedzi. Babo­nák, mende-mondák keltek szárnyra és lényét va­lami megfejthetetlen ihlet lebegte körül. Végre a mogorva halál zord tekintete is újból reá tévedt. Megborzadt tőle. Régen volt, de emlékezetében kitörölhetetlen nyomot hagyott hátra az a kelle­élethez szükséges lelkesedést. Kapják, merítik az erőt, de nem is sejtik, mily mélységekből tör elő az életet üditő forrás, honnan van az a hegyi-le­vegő, mit tele tüdővel szívnak. Ezek a boldog „oberflächliche Geister"-ek. Lehet, hogy irigylendő a sorsuk, meglehet, hogy Lessing és a vele rokon lelkek, kik a válaszút tüskéiből kiszabadulni nem tudtak, sírnának boldogságuk után. Lehet, mondom, hogy Lessing és társai, kik a nagy-nagy világ­nézeti kérdések kinzópadjáról fölemelkedni nem tudtak, kik úgy sírtak a költővel, hogy valaki se­gítse fel őket a kinzópadról: — „Kann jemand mir hinüberhelfen, der tue es, ich bitte ihn, ich beschwöre ihn, er verdient einen Gotteslohn an mir," s nem volt ki könnyeiket letörölje — ezek tán irigyelni fogják az „oberflächliche Geister"-eket. Ám nem azok, kik az Istentől való elhagyatottság rémséges soli­tudójában nyögtek, de állották; nem azok, kik oros'lánerövel leszakították magukról a szkepszis fáradt szárnyait, hogy lelkük a hit szárnyain újra föllendüljön a harmonikus élet isteni szférájába. S ily szempontból véve a dolgot, nem irigyel­heti az)„oberflächliche Geister"-eket Chesterton sem. Chesterton ? Robinson ! Legalább Robinsonnak vélte magát, ki kiszállott idegen világnézetek vi­zeire, de végre is egy szigetre vetődött, melyről azt gondolta, hogy ő fedezte föl s hogy Robinsonja lehet. Mikor a partra vetették a hullámok, szembe jött vele egy igen szép, szelid arcú ember. Meg­örült tehát az alter Robinson, hogy van társa, kit majd elnevez Péntek-jének. Mily nagy volt azonban meglepetése, midőn e szelid arcú férfiú, — kinek volt ugyan köze a péntekhez, de a Nagy­péntekhez — őt nevén szólította. Chesterton nem tudott hová lenni a meg­lepetéstől, midőn az ismeretlen férfiban megismerte Krisztust. A sziget pedig, melyre az idegen világ­nézetek vetették, a kereszténység volt. Ezért irja Chesterton „Orthodoxiájában," hogy regényt szándékozott irni egy hajóskapi­tányról, ki vad vizektől hányatva végre földet pillantott meg. És ujjongott és azt gondolta, hogy második Columbus lesz belőle, hogy ismeretlen földrészre tűzheti az angol zászlót. Midőn pedig a partra szállott ki, a bennlakók angolul köszön­töttek jónapot.. . S Chesterton, e hajóskapitány, már igen korán szállt a vad vizekre. Már 12 éves korában megtette azt az őrületes aktust, mellyel jelezte, hogy a hit horgonya többé nem szimbóluma. „Tizenkét éves koromban hitetlen lettem" — irja. Kilépett az egyház iskolájából, hogy idegen mes­terek után nézzen. „És olvasni kezdtem korunk tudományos és szkeptikus irodalmát, azonban egy betűt sem a keresztény hitvédelemből." Bemutat­kozott majdnem minden iskolában. Járt a racionalistákhoz, s oly szorgalommal hallgatta tanításaikat, hogy a legjobb akarat mellett sem lehetett volna iskolamulasztás miatt meg­büntetni. De hát a racionalisták és nem ő, tehet­nek róla, hogy elég korán betelt iskolájukkal. „Or­thodoxiájában" imigyen zeng róluk ódákat: „A metlen találkozás, mely közte és az öreg közt történt. Ezerszer gondolta visszatorolni a csúf kelep­cét, de mindannyiszor visszariadt tőle. Most itt az ideje, megjött az alkalom. Az öreg kissé az öregségen is tul van, vénhedt öreg ember, hátha ő maga is a túlvilág csendes birodalmába sóvá­rog? De oly bátran mégsem léphet fel, mint ré­gen, hátha újból oly csúful rajta veszt. Mit tegyen? Róka elméje cselhez folyamodik. Most nem lép be a házba, kerti ösvényen átlopódzik, szét­tekint és a körtefára téved a tekintete. Felmászik reá és emberére vár, gondolva: „Itt bűvös hatalma körén kivül állok." Az öreg tényleg nemsokára jött, mint ahogy a halál ezt nagybölcsen elgondolta. Hátán kis rőzseköteget cipelt. Minden harmadik-negyedik lépésnél megállt, széttekintett, majd újból tovább ballagott. Fáradt volt a szegény öreg. Midőn kö­zelebb ért lakához, a halál gunytelt, sivitó hangja hatolt hozzá: •— Jössz-e már öregem? Vagy tán makacs­ságod kökeménységét még folyton nem lágyította meg az idő vasfoga? — Te vagy az szellemem, — kiált fel öre­günk kissé meglepetve, — téged mi szél hoz erre ? Nem igérted-e meg a múltkor, hogy ide nem jössz el? — Jó régen volt az öregem, ha... ha ... ha ... — kacag fel a halál, — mikor tréfát űztél velem. Elmúlt annak össze-vissza vagy negyven-ötven éve. Remélem, most jól kiuntad magad már?

Next

/
Oldalképek
Tartalom