ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912
1912-09-22 / 39. szám
XVII. évfolyam Esztergom, 1912. szeptember 22. 39. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelös szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Busárovits Gusztáv köny \. pereskedésében. Esztergom, 1912. szeptember 21. — „Majd jönnek kilincselni hozzánk!" Ily kiáltásokkal akartak rászégyeniteni a minapi parlamenti botrányok közben a munkapárti képviselők az ellenzékre, mely Tiszát és Lukácsot bojkottálni akarja és a május Idusa óta folyó alkotmánytipró képviselőházi ülésektől a formaszerű tanácskozás minden jellegét meg akarja vonni lármájával. „Majd jönnek kilincselni hozzánk állami kegyekért, protekcióért" kiáltozták s azt hitték, hogy ezzel valami erkölcsi súllyal biró igazságot vágtak az ellenzék arcába. Pedig e kijelentés csak konstatálása azon erkölcstelen állapotnak: hogy egy az ország nyakába ülő klikk az alkotmányosság nevében nemcsak minden néven nevezendő államhatalmat, de minden protekciót, kedvezményt, befolyást lefoglal a maga számára s ezzel is pressziót gyakorol a választóközönségre a népképviselet meghamisítására. Minden képviselő érzi az improporcionális választójognak amaz átkát, hogy választás után egy egész kerület közönsége nyakába szakad, minden ügyes-bajos dolgával hozzá fordul; s mivel nem győzi a deputációzást, a kilincselést miniszterek s államtitkárok ajtajánál, vagy rendszerint „nincs otthon" választói számára (s akkor legközelebbi választásnál kibukik), vagy megunja az annyi teherrel járó képviselői dicsőséget s átengedi másnak a teret. Az ellenzéki képviselőre azonban duplán terhes a „kilincselés". Mert ha némileg is eredményes protektora akar lenni kerületének, kénytelen engedni a negyvennyolcból s óvakodni attól, hogy a kormány embereinek a parlamentben kellemetlenkedjék. * Ily rendszer mellett mindenképen szenvednek az elvek. Mert a választóknál is kialakul a nézet, hogy a kormánypárti képviselő mozdíthatja elő leghathatósabban a kerület anyagi érdekeit. Franciaországban az elmúlt 20—30 év alatt ez immorális pressziónak köszönheti a kormány folytonos többségét. E nagy bajon is csak a proporcionális választójog segíthet gyökeresen. Majd ha tényleg az ország s nem a kerületek mesterséges többsége választ, majd ha a pártokra (s elvekre), nem pedig személyekre fognak szavazni, akkor nem lesz kötve egy képviselő sem egy kerülethez, akkor függetlenül képviselheti majd az elvet, melynek párthíve, akkor nem presszionálhatja a kormánypárt a választókat rózsás Ígéretekkel s igy lesz egészséges váltógazdaság a politikában. Vagy objektiv érdekért kilincsel a képviselő, vagy nem. Ha igen, akkor köteles a kormány azt előmozditani. Mi jogon jut a kormánypárti képviselő ahhoz, hogy csak az ö kerületének városát fejlessze, folyamát szabályozza stb. a kormány?! A hatalmat jogtalanul bitorló pártnak jöhet csak ily túltengő önérzettől duzzadó kifakadás az ajkára: „majd jön még kilincselni ajtónkhoz az ellenzék!" Brúnó. kell látnunk, hogy a parlament az emberek boldogulásának utján egy szent hely — mondjuk templom — ahol az emberek kezébe letett hatalom az élet szükségletei szerint részletezi, paragrafusokba foglalja az isteni törvények útmutatásait. Senki előtt sem titok, hogy a népek törvényhozása a csekély múlttal biró alkotmányosság során nem egyszer szembe helyezkedett a természeti joggal és a kinyilatkoztatott igazságokkal. Sokszor feljajdult a keresztény felfogás, amidőn a törvényhozást illetéktelen térre tévedni látta, de nem szűnt meg folyton követelni, hogy a megvadult elemek a szabadság örve alatt elkövetett igazságtalanságok büntetését elvegyék. Sajnos, hogy a világfelfogások legvadabb tarkasága kavarog abban a házban, hol a meggondoltságnak, a bölcseségnek s a higgadt tervszerűségnek kellene felütni tanyáját. Es bár évről-évre tapasztalniuk kell az úgynevezett alkotmányos életet élő népeknek, hogy sok minden az igazsággal homlokegyenest ellenkezőleg történik a törvényhozás házában, nem szűnt meg egy percre sem az a gondolat, hogy egyszer végre céljához méltóan kell folynia az államkormányzás munkájának. Amint a magyar koronát „szent"-nek mondjuk és nagy tiszteletben tartjuk, épugy a törvényhozók gyülekezetét is valamelyes tiszteletet keltő nimbussal szeretnénk körülvenni, sőt az áhítatnak bizonyos fokával szeretnők nézni azon termeket, csarnokokat, hol a népnek millióit vezetik, kormányozzák. A felfogásnak, a gondolkodásnak tiszEsztergom, 1912. szeptember 21. — „Majd jönnek kilincselni hozzánk!" Ily kiáltásokkal akartak rászégyeniteni a minapi parlamenti botrányok közben a munkapárti képviselők az ellenzékre, mely Tiszát és Lukácsot bojkottálni akarja és a május Idusa óta folyó alkotmánytipró képviselőházi ülésektől a formaszerű tanácskozás minden jellegét meg akarja vonni lármájával. „Majd jönnek kilincselni hozzánk állami kegyekért, protekcióért" kiáltozták s azt hitték, hogy ezzel valami erkölcsi súllyal biró igazságot vágtak az ellenzék arcába. Pedig e kijelentés csak konstatálása azon erkölcstelen állapotnak: hogy egy az ország nyakába ülő klikk az alkotmányosság nevében nemcsak minden néven nevezendő államhatalmat, de minden protekciót, kedvezményt, befolyást lefoglal a maga számára s ezzel is pressziót gyakorol a választóközönségre a népképviselet meghamisítására. Minden képviselő érzi az improporcionális választójognak amaz átkát, hogy választás után egy egész kerület közönsége nyakába szakad, minden ügyes-bajos dolgával hozzá fordul; s mivel nem győzi a deputációzást, a kilincselést miniszterek s államtitkárok ajtajánál, vagy rendszerint „nincs otthon" választói számára (s akkor legközelebbi választásnál kibukik), vagy megunja az annyi teherrel járó képviselői dicsőséget s átengedi másnak a teret. Az ellenzéki képviselőre azonban duplán terhes a „kilincselés". Mert ha némileg is eredményes protektora akar lenni kerületének, kénytelen engedni a negyvennyolcból s óvakodni attól, hogy a kormány embereinek a parlamentben kellemetlenkedjék. * Ily rendszer mellett mindenképen szenvednek az elvek. Mert a választóknál is kialakul a nézet, hogy a kormánypárti képviselő mozdíthatja elő leghathatósabban a kerület anyagi érdekeit. Franciaországban az elmúlt 20—30 év alatt ez immorális pressziónak köszönheti a kormány folytonos többségét. E nagy bajon is csak a proporcionális választójog segíthet gyökeresen. Majd ha tényleg az ország s nem a kerületek mesterséges többsége A tisztulás utja. Tekintsünk el a pártok feje fölött s ne vegyük észre a tettekben, a szavakban és az arcok kifejezésében megnyilvánuló meggyőződést, sőt ne lássuk meg azon tiszteletre méltó agg politikusokat se, akiknek egész életük a hazafiúi érzelemnek áldozatos hitvallása volt, hanem egyedül a magyar politikai életnek a mai megdöbbentő eseményei álljanak előttünk a maguk valóságában. Hiába gondolkodunk az elzüllött világfelfogás útmutatása szerint, bármennyire is bebeszéljük magunknak, hogy a törvényhozói hivatás manapság már nem más, mint az egyéni érvényesülésnek egy oly módja, amely a vagyon, vagy pedig a tényleges és színlelt tehetség cimén áll egyes kiváltságosoknak rendelkezésére, végelemzésben és főképen a veszedelmek idején bekövetkező komoly gondolkodás útmutatása szerint be kell látnunk, hogy a parlament az emberek boldogulásának utján egy szent hely — mondjuk templom — ahol az emberek kezébe letett hatalom az élet szükségletei szerint részletezi, paragrafusokba foglalja az isteni törvények útmutatásait. Senki előtt sem titok, hogy a népek törvényhozása a csekély múlttal biró alkotmányosság során nem egyszer szembe helyezkedett a természeti joggal és a kinyilatkoztatott igazságokkal. Sokszor feljajdult a keresztény felfogás, amidőn a törvényhozást illetéktelen térre tévedni látta, de nem szűnt meg folyton követelni, hogy a megvadult elemek a szabadság örve alatt elkövetett igazságtalanságok büntetését elvegyék. Sajnos, hogy a világfelfogások legvadabb tarkasága kavarog abban a házban, hol a meggondoltságnak, a bölcseségnek s a higgadt tervszerűségnek kellene felütni tanyáját. Es bár évről-évre tapasztalniuk kell az úgynevezett alkotmányos életet élő népeknek, hogy sok minden az igazsággal homlokegyenest ellenkezőleg történik a törvényhozás házában, nem szűnt meg egy percre sem az a gondolat, hogy egyszer végre céljához méltóan kell folynia az államkormányzás munkájának. Amint a magyar koronát „szent"-nek mondjuk és nagy tiszteletben tartjuk, épugy a törvényhozók gyülekezetét is valamelyes tiszteletet keltő nimbussal szeretnénk körülvenni, sőt az áhítatnak bizonyos fokával szeretnők nézni azon termeket, csarnokokat, hol a népnek millióit vezetik, kormányozzák. A felfogásnak, a gondolkodásnak tiszÁZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. nok a főszolgabíró úrnak kedvence volt. De méltán is, hiszen olyan anyás fiút mindenki szerethetett, akinek a legvégtelenebb vágya is csak abból állott, hogy titokban mert csak, de akkor is pirulva, egy bolondos szempár ragyogásában gyönyörködni. Két könyökét asztala szélén megvetette, szemével az akácvirágok hótiszta fehérségében merült el és szőtte azokat a szivárványszínű álmokat, melyek édes ringásba temetik a lelket. Utóbb aztán ezt is megunva, valami elrontott blankettát kerített elő az íróasztal fijából s gondtalanul rajzolgatott egy-egy cikornyás betűt a tiszta oldalán. Hirtelen gondolt egyet. Először megrajzolt egy nagy D betűt s aztán önkéntelenül irta a többit: De minek is gondolok én Tereád! Szegény vagyok, nem illek én Tehozzád. Ahogy leirta a sorokat, valami nesz támadt a háta megett. Gyorsan a poros akták egyikébe rejtette. De már későn volt. Aki elől a fiu el akarta rejteni a féltett sorokat, az már előbb elolvasta a leírtakat. A fiú nem nézett bátra, de azért biztos volt abban, ki áll a háta megett. Édes, dallamos csengésű nevetés rezgett végig a csendes szobán. A leányka, akitől e kacagás eredt, piciny, bársonyos kacsóit bizalmasan a fiú vállára tette, amelytől olyan megmondhatatlan forró áramlat szaladt keresztül-kasul a fiú ereiben. Majd megszólalt: — Mit csinál Bélus maga még most is a hivatalban ? A papa már régen a kaszinóban tarokkozik. Egy lélek sincs már az egész megyeházán a hivatalban, csupán maga vesztegel itt. — Hja, sóhajtott Bélus, a kisasszony papája megteheti azt, mert ő a főbiró. De én csak szegény kis dijnok vagyok s nem tehetem azt, amit én szeretnék tenni. — Lássa Bélus, szólt a leányka, maga engem mindig még kisasszonynak nevez, pedig én azt már megtiltottam. Hívjon csak úgy, hogy Ricuska. Jó? — Miért hívjam én Ricuskának, hiszen ha a papája ezt hallaná, hát rögtön elcsapna a hivataltól Csendesség támadt a szobában. A leányka, egy megenni való édes bakfis, ragyogó fekete szemekkel, gyöngysor fogaival úgy nézett ki, mint egy máslis szirén, akinek nézésétől még az alvó is felébred, durcásan a nyitott ablakhoz ment s magában dúdolgatva valami vig nótát, kibámult az udvarra; azon túl pedig a zöldes szinű lécekkel bekerített kertbe, ahol vérpiros, meg sárga és fehér rózsák diszlekedtek. A fiú pedig önfeledten gondolataival bajlódott. Ricuska egyszer csak visszafordult a nyitott ablaktól, aztán kacéran, negédesen, észvesztő mosollyal szólt a mélázó fiúhoz: — Mondja csak Bélus, maga megteszi azt, amit én kérek? Béla arca egyszerre felragyogott s lelkesülten monda: — Mit kíván Ricuska? — Onnan, abból a kertből hozzon nékem egy vérpiros rózsát. Ricuska csókja. Irta: Fülöp Ferene. A régi színehagyott vármegyeház udvarán bódító illatú akácfavirágok nyiladoztak. A tágas, gyöppel tarkított udvar minden kis zugába behatolt a mámoros illatár; és a hófehér virágok kelyheiben csak ugy zsongott az ezernyi méhecske és vad darázs, melyeknek zümmögése lágy muzsikaszó gyanánt hatolt be az egyetlen nyitva levő ablakon. A megyeház többi ablakain zsalukáterek szunyókáltak behunyt szemmel. A nyitva levő ablakon is bemerészkedett osonni egynéhány dúdolgató szelid méhecske s a hűvös szobát keresztül-kasul repdesték, mintha még a szoba homályos mélyiben is véltek volna mézkelyhet felfedezni. Benn a szobában, közel az ablakhoz gunnyaszkodott álmosan, szanaszét heverő poros aktacsomók társaságában, egy rozoga Íróasztalnál a vármegye legfiatalabb körmölője. Szinte érezni lehetett rajta az iskola penészes szagát; alig egy éve került ki a professzorok ölelő karjai közül, A leányos, finom arcán még ott derengett a fiatalság és romlatlanság hajnalpirja, vagy talán szerető jó édesanyja forró csókjának helye. A fiatal, pelyhedző állú közigazgatási gyakornok a főszolgabíró úrnak kedvence volt. De méltán is, hiszen olyan anyás fiút mindenki szerethetett, akinek a legvégtelenebb vágya is csak abból állott, hogy titokban mert csak, de akkor is pirulva, egy bolondos szempár ragyogásában gyönyörködni. Két könyökét asztala szélén megvetette, szemével az akácvirágok hótiszta fehérségében merült el és szőtte azokat a szivárványszínű álmokat, melyek édes ringásba temetik a lelket. Utóbb aztán ezt is megunva, valami elrontott blankettát kerített elő az íróasztal fijából s gondtalanul rajzolgatott egy-egy cikornyás betűt a tiszta oldalán. Hirtelen gondolt egyet. Először megrajzolt egy nagy D betűt s aztán önkéntelenül irta a többit: De minek is gondolok én Tereád! Szegény vagyok, nem illek én Tehozzád. Ahogy leirta a sorokat, valami nesz támadt a háta megett. Gyorsan a poros akták egyikébe rejtette. De már későn volt. Aki elől a fiu el akarta rejteni a féltett sorokat, az már előbb elolvasta a leírtakat. A fiú nem nézett bátra, de azért biztos volt abban, ki áll a háta megett. Édes, dallamos csengésű nevetés rezgett végig a csendes szobán. A leányka, akitől e kacagás eredt, piciny, bársonyos kacsóit bizalmasan a fiú vállára tette, amelytől olyan megmondhatatlan forró áramlat szaladt keresztül-kasul a fiú ereiben. Majd megszólalt: — Mit csinál Bélus maga még most is a hivatalban ? A papa már régen a kaszinóban tarokkozik. Egy lélek sincs már az egész megyeházán a hivatalban, csupán maga vesztegel itt. — Hja, sóhajtott Bélus, a kisasszony papája megteheti azt, mert ő a főbiró. De én csak szegény kis dijnok vagyok s nem tehetem azt, amit én szeretnék tenni. — Lássa Bélus, szólt a leányka, maga engem mindig még kisasszonynak nevez, pedig én azt már megtiltottam. Hívjon csak úgy, hogy Ricuska. Jó? — Miért hívjam én Ricuskának, hiszen ha a papája ezt hallaná, hát rögtön elcsapna a hivataltól Csendesség támadt a szobában. A leányka, egy megenni való édes bakfis, ragyogó fekete szemekkel, gyöngysor fogaival úgy nézett ki, mint egy máslis szirén, akinek nézésétől még az alvó is felébred, durcásan a nyitott ablakhoz ment s magában dúdolgatva valami vig nótát, kibámult az udvarra; azon túl pedig a zöldes szinű lécekkel bekerített kertbe, ahol vérpiros, meg sárga és fehér rózsák diszlekedtek. A fiú pedig önfeledten gondolataival bajlódott. Ricuska egyszer csak visszafordult a nyitott ablaktól, aztán kacéran, negédesen, észvesztő mosollyal szólt a mélázó fiúhoz: — Mondja csak Bélus, maga megteszi azt, amit én kérek? Béla arca egyszerre felragyogott s lelkesülten monda: — Mit kíván Ricuska? — Onnan, abból a kertből hozzon nékem egy vérpiros rózsát.