ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-09-22 / 39. szám

tasága szembe kerül a tényeknek, a valóságnak csúfságaival s az ellentét végtelenül rikitóan hirdeti mindnyájunknak, hogy a parlament dicsősége, tiszteletreméltósága és tisztasága nagyon, de nagyon meg van tépázva. Nem kérdjük meg a pártokat, hogy mit mondanak viselt dolgaikról, hiszen ök az elfogultság szemüvegén keresztül nézik az eseményeket. Nem kérdezzük Lukácsot, Tiszát s az egész mungó sereget, mert ök a berontó rendörök csapatában a saját mentségüknek, politikai üdvösségüknek alapját és biztositékát látják; az ellenzék komédiázásának kritikáját magunk csináljuk meg és megvalljuk, hogy az általuk létrehozott zsivaj nagyon hasonlit a karóba szorultnak vonitásához, de a felelősség azokon van, akik a karókat beleverték a nemzet testébe és igy a halálorditást csalják ki a megsebzett nemzeti önérzetből. A csúfság tehát tagadhatatlanul meg van. Él a szörnyszülött és létével már egy félév óta csúfítja nemzeti életünk arculatát. Gondolkodni kell a tisztulás módozatairól, mert a tisztulásnak végre is el kell következnie. Az egyének lelkében az eltévelyedés után oly lelki folyamatok mennek végbe, amelyeknek a gyümölcse, eredménye a megbánás és az üdvös irányváltoztatás. A nemzetnek is van lelke, amelyben az események, az egyének és a kavargó eszmék befolyása alatt különböző irányzatok támadnak, melyek vagy az igazság utján visznek a boldogulás felé, vagy pedig a visszaélések, a bűnök örvényébe döntik az embereket. A tömegeket nehezebb egy gondolatra hozni, mint az egyéneket. Innen magyarázható meg, hogy az előttünk végbemenő zsarnokságok dacára is vannak igen sokan olyanok, akik még a munkapárti uralom mellett vannak. Nemcsak az érdek, az önzés viszi rá az embereket arra, hogy a nyilvánvaló igazságtalanságoknak pártjára álljanak, hanem még inkább a szégyenből fakadó megátalkodottság. Hiszen a törvényhozók többségét tevő s az ellenzéket hurcoló munkapártot a nemzetnek látszólagos többsége szülte s most ennek a többségnek kellene a kötelet ráhurkolnia a drága magzat nyakára. A fiú arcáról eltűnt a ragyogás. — Az alispán úr kertjéből hozzak rózsát? Ó ne kérjen ilyet! Hiszen ha észrevesznek, menthetetlenül elcsap a nagyságos alispán úr. Ricuska most sértő, lenéző fitymálódással szólt: — Gyáva! Béla mintha kigyó csipte volna meg, felszisszent. Először borongósan, fájdalmasan nézett a kis csábitóra, de aztán valami érzéstől sugaltatva, már nem mint anyás fiú, hanem akár egy lovag, egy szerelmes trubadúr, felszökött a székéről s lázasan szólt: — Hátha mégse vagyok gyáva! Esküszöm, elhozom a kért vérpiros rózsát. De mi lesz ennek a dija? Ricuska arca lángpirban égett, de nem válaszolt a kérdésre. Helyette a fiú adta meg a feleletet. — Elhozom a legszebb rózsát, ha kapok ezért egy csókot. (A bohó fiú ettől a nagy feltételtől szinte maga is megijedt.) Ricuska lángoló szemekkel, mintegy Kerub, önfeledten suttogta: — Egy csók, egy rózsa! Az alkony sötét fátyola ráborult a kertre. A fiú, a rózsatolvaj már célnál volt. Reszkető kézzel és dobogó szivvel szakitotta le a kert legdrágább ékszerét, a vérpiros rózsát, az alispán kedvencét. Már épen átosonni akart a kerítésen, midőn egy erős kéz kapta derékon a fiút és visszaemelte a földre. Csoda-e, ha az első pillanatra visszariad a gyilkolástól? Pedig a tisztulásnak, az igazi alkotmányosságnak s a belőle következő boldogulásnak egyedüli utja az, hogy ébredjen fel a megbánás érzete a nemzet szivében s erős kézzel söpörje le a szereplés mezejéről azokat, akik nagyon, de nagyon megfeledkeztek önmagukról. F. Szükség van-e a kath. tanítóknak külön önálló keresztény szociális szervezkedésre? Irta Bertalan Vinee. Előre bocsátom, hogy mint keresztény tanitó minden néven nevezendő mozgalomnak, mely az evangélium korlátain belül az egyéni és a tömegjólét megalapozására, elöbbrevitelére törekszik, feltétlenül híve vagyok, aminthogy nem is lehetek más, mert vallom mindazt, amit az evangélium az egyéni, a felebaráti és egyetemlegesen a társadalmi jólét előmozditására előir, tanáccsal szolgál és amely mint ilyen valóban szociális terrénum. Ezen szociális törekvések érvényesülésének nagy munkájában korunkban is, mint mindenha, a népek oktatói jártak elő és pedig kiváltkép azon oktatói, akiket arra hivatottságuk, "rátermettségük, élettapasztalatuk, előképzettségük, képesítésük alkalmasnak talált. Ezeknek mintegy központjában áll a lelkész és a tanitó, egységes megnevezéssel az áldozár és a nem áldozár népnevelő. Mert hogy a lelkész is népnevelő, azt talán senki nem fogja kétségbe vonni. Miután pedig ugy a lelkész valamint a tanitó működési köre népnevelői, tehát a legszorosabb értelemben véve társadalmi munkásság, azt másnak mint szociális minőségűnek minősiteni egyáltalán nem lehet. És valaminthogy a tanitó a népnevelő működési köre sehogy sem egyéb mint társadalmi, tehát szociális, azonképen a tanitó, a népnevelő sem lehet más mint szociális tényező és pedig a szónak legszorosabb értelmében véve olyan tényező, akinek tanitó, népnevelő elnevezésében a szocialista elnevezés kell, hogy a legtisztább fényben ragyogjon elő. És a tanítónak, a népnevelőnek ezen szociális mivoltában, ha vállalta a velejáró feladatot erkölcsi, sőt már esküvel kötött kötelessége az egyéni, a tömeg, a társadalmi jólét megalapozásában, előbbrevaló vitelében az előirt munkakeretben a leghathatósabban közreműködni. És mert ezt vallom és bátran állithatom, hogy ezt máskép — ha csak fogalomzavarban ellent nem akar mondani a tanitó, a népnevelő elnevezésben rejlő szociális ténykedés lényegének — senki sem vallhatja, mindig érthetetlen lesz előttem, mire való az országos szervezetben élő magyar kath. tanítóságnak külön keresztény szociális tanitói szervezetté való erőszakos tömöritA haragos alispán volt. A szegény fiú ijedten kapálódzott az alispán vasmarkai között. — Ne bántson nagyságos úr kérem, könyörgött a rózsatolvaj. — Hogy mersz az én kertemben lopni, ebadta gaz kölyke. De még az én legkedvencebb virágomat lopod el! No megállj kópé, ezt megkeserülöd, kiabált haragosan a vármegye ura a halálra rémült fiúra. Ahogy kikerült Béla az alispán markai közül, eszeveszett módon rohant ki a kertből; amikor pedig a főbiróék lakása előtt elrohant, a nyitott ablakon a Ricuska fehér szobácskájába behajította a vesztének okozóját, a vérpiros rózsát. Teljes lelkéből átkozta azt a pillanatot is, midőn végzete azzal a csábos leánykával összehozta. Elfeledte rnár a rózsa diját is. Mikor a vármegyeház udvaráról kikerült, egy pillanatig megállott; annyira elfogyott a lélegzete a kiállott izgalmaktól, aztán rohant haza. Otthon bénult agygyal vetette magát az ágyra és agyába mindenféle kósza gondolatok szülemlettek meg, aminek hatása alatt rémlátásai voltak. Majd lázas agya elcsendesedett kissé s mint mikor a vad zivatar után verőfényes napsugarak törnek elő a fellegek mögül, a fiú lelkére is ráözönlött valami kéjes érzés, amitől a szem és az arc kigyúlt. Előtte libegett egy hófehér ruhás leányka és két ragyogó szemével bűbájosán mosolygott reá, majd parányi korállpiros ajkát mintha odatetése. Mire való, mikor a meglevő országos szervezet rendeltetésénél, mineműségénél fogva sem más mint elsősorban keresztény szociális és pedig elvitathatlanul szakszervezetü szociális szervezet. Igen, mire való a külön országos tömörítésre való erőszakos törekvés ? Talán a meglevő országos szervezet bármely irányban hanyagságot, avagy mulasztást követett volna el ? Ki meri ezt állítani ? Hisz a ki azt eléggé vakmerő volna állítani, annak fogalma nincs arról, minő előzményekkel és minő feladatokkal történt meg a magyar kath. tanítók országos szervezetben való egyesítése. És nem akarja tudni, hogy a magyar kath. népoktatásügy előbbrevitele valamint a magyar kath. iskolák jogi védelme és fentartása. érdekében a meglevő országos szervezet élén az illusztris Tanügyi Tanáccsal, tőle függőleg minden lehetőt megtett és igenis rajta volt, hogy a magyar kath. népoktatásügyet a XX-ik század miliőjébe bevezesse és ott annak erkölcsi szellemét megőrizze és megerősítse. Mire valók tehát a vádaskodások? Vagy talán a magyar kath. tanítóságnak „keresztény szociális tanitói országos szervezet" különleges elnevezés alatt való különítményes országos tömörítés hiánya miatt nem akar dűlőre jutni az üdülőház létesítése ? Hát igen tisztelt uraim, akik oly elszánt harcosai a magyar kath. tanítóságot a szociális rendeltetéssel és feladatokkal felruházott országos szervezeten kivül egy különítményes úgynevezett szociális szakszervezetté tömöríteni, vallják meg őszintén, vájjon az a tiz-tizenkettö ezer magyar kath. tanitó, akik szerintök eddigelé már tagjai a szociális szakosztálynak, tehát úgynevezett szociális tanítók, de akik egyúttal egytől egyig és pedig korábbi tagjai a meglevő országos szervezetnek is : mennyivel lettek szorgalmasabb, odaadóbb, előrelátóbb, áldozatkészségesebbek azóta, amióta a szociális nevet vették fel? vagy menynyivel lesznek a szociális tevékenységben élénkebbek, kitartóbbak, szóval hatásosabbak, ha különítményes országos szervezetben tömörittetnek. Ha a magyar kath. tanítóság annyira át van hatva a saját anyagi érdekében kifejtendő és a humanizmust szolgáló szociális érzéstől, akkor annak a tiz-tizenkettő ezer tagnak mindnyájának tagjává kellene lenni nemcsak a magyarországi kath. és gör. szertartású róm. kath. tanítók segélyalapjának, hanem az Eötvös-alapnak is, amely utóbbiban vezető szerepre tehetne szert. Igen, ha az a tiz-tizenkettő ezer kath. tanitó társainak javát szivén hordó valóban szociális érzelmű tanitó volna, akkor elhalt kartársainak árva gyermekei részére már állani kellene a magyar kath. tanítók árvaházának. Az üdülőház eszméjének megpenditése nem az uraktól származik. Megpendítettem én azt a mult század kilencvenes éveiben, mikor szózatomban az agg, a rokkant tanítók, valamint az árvák menházának létesítése érdekében a magyar kath. tanítósághoz fordultam. Az időben gyűjtés is eszközöltetett, amelynek eredményét oly féltékinálta volna, hogy onnan élvezze a gyönyörök végtelen mámorát . . . Elmúlt a vizió is. Újra a reszketés fészkelődött be minden testrészébe. Nyöszörgött kínosan. Jaj de bolond gondolat is támad ilyen észnélküli teremtésnek. Röpke pillanat alatt ezer és ezer gondolat cikkázik ilyenkor az ember agyán keresztül. Kábultan kikászmálódott az ágyból. Sötét volt. Az óra egyhangúan, melanchólikusan ketyegett az éjjeli szekrényen. Pár percig hallgatódzott, vájjon egyedül van-e a szobában. Egyedül volt. Mint egy berúgott ember, oda dülöngött az asztalhoz. Ráborult az asztalra és bóbiskolni kezdett. De hirtelen egy hideg tárgy érintette a könyökét. Felvette a kezébe; a kenyérvágó kés volt. Hirtelen, mint a villám, a beteg agyán egy gondolat futott át. Az, hogy az alispán haragszik rá és remélhetőleg kicsapja őt a hivatalból. Éles fájást érzett a szivében. Majd fölmarkolta a kést és abba a fájós szívbe döfte bele. A szegényes, alacsony szobában ott állott a ravatal. A nagy viaszgyertyák kísérteties, sárga lánggal pislákoltak a gyermekes gyávaság áldozata körül. Halkan megnyílott az ajtó. Megtört, könnyező leányka lépett be. Félénken odalopódzott a ravatalhoz és reszkető kézzel felemelte a szemfedőt. Kebléből kivette a vérpiros rózsát s oda lopta a fiú szivéhez; majd odahajolt a halotthoz s vértelen ajakára rárótta az adósságát.