ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912
1912-09-08 / 37. szám
Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor Egyes szám ara 16 fillér. Felelős szerkesztő : ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Busárovits Gusztáv kön,ker33kedesóben. Népszerű Istenünk. Esztergom, 1912. szeptember 7. (n) Akár egyszerű falusi templom fehérre meszelt falai, akár dómok és bazilikák márványkupolái vagy csúcsivei borulnak a tabernákulum fölé, annak egész tartalma mindössze egy-két kerek ostya — de e darab kenyér egész végtelenséggel felér, mert az Úr testét, az Istenembert rejti számunkra. Az „Ember Fia" nemcsak istenségét, de még emberségét is elrejtve jár a századokon át a népek közt végig. A symbolumok közül is nem fényes felhőt, vagy cikázó villámot választott jelenléte jeléül, hanem a legigénytelenebb kenyér-alakot. Vere Deus absconditus! Az Eucharistiában lakozik a mi elrejtett alázatos Istenünk. Ugyanaz a Jézus, aki Názáreth magányába elvonulva 30 esztendeig dolgozott és imádkozott, mielőtt tanitott volna; aki, midőn világraszóló csodákat müveit, akárhányszor megtiltotta a felgyógyultnak a csodatett hirdetését; aki midőn a világ teremtése óta nem hallott bölcs beszédeiért a nép királlyá akarta kikiáltani, elrejtőzött a nyilvános elismerés elöl. Igen, ugyanazon alázatos Istenemberre ismerünk az Oltáriszentségben, ki midőn örökös jelenlétének csodálatos módját megállapitotta, nem azt a módot választotta, mely saját dicsőségére legelőnyösebb lett volna, hanem amely a mi üdvünkre legcélszerűbb. Mert ö azért jött közénk, hogy „életünk legyen, mennél gazdagabb, intenzivebb életünk", ö lelki táplálékunk akart lenni, s erre legalkalmasabb volt a kenyér szine, melynek révén a legbensőbben egyesülhet hiveivel. De a nép, az Isten-adta nép, mely szemlélője volt Jézus nagy érdemeinek, végre midőn sok nagy tette után még a négy napos halottat, Lázárt is feltámasztotta sírjából, már nem tudta türtőztetni lelkesedését. Meghallván, hogy a nagy csodatevő, a szent próféta, a főpapok és Írástudók által elnyomott, üldözött Messiás Jeruzsálemhez közeledik, nagy tömegekben eléje vonult pálma- és olajágakkal kezökben, virágokkal hintették tele az utat, amerre átmenendö vala, ruhájukat teritették szőnyeg gyanánt eléje, szóval spontán oly fényes diadalmenetet rendeztek tiszteletére, milyenben nem részesült egy zsidó király sem az ókorban. Megszólaltak ugyan az irigy farizeusi hangok: „Mester, miért nem tiltod meg, hogy a nép királyt megillető ovációkban részesítsen?!" De Jézus reájuk pirit: „Bizony mondom nektek, ha ezek nem szólnának, már a kövek is megszólalnának." Üdvözítőnknek alázatossága provokálta spontán népszerűségét. Alázata egyúttal egyik garanciája a hasonlithatlanul nagyigényű kultúra reális alapjainak, melyet az utókortól kivánt a siker biztos előrelátásával: „Miután fel leszek magasztaltatva a keresztre, mindent magamhoz vonzók." Tényleg felmagasztaltatása óta az istenség nimbusza ragyogja körül nevét, mely minden név fölött áll, úgy hogy hallatára térdet hajt minden az égen, földön és az alvilágbán s Istent illető imádassál hódol személyének. Hasonlóképen a nép, az Isten-adta keresztény nép is megsokalja mintegy Krisztusnak elrejtett, szinte dicstelen életét ott a tabernákulum homályában s egyszer legalább évenként — a középkor elejétől eredő szokás szerint — kihozza az Oltáriszentséget a verőfényes szabad ég alá, akkor, midőn erdő-mező ép legszebb virágdíszében pompázik, midőn legszebben dalol a pacsirta és a csalogány: s falunvároson világszerte oly diadalmenetet rendez a mi elrejtett, eucharisztikus Istenünknek, minővel nem dicsekedhetik egy király, egy hadvezér sem. Mert ha, az úrnapi ovációról igazi fogalmat akarunk alkotni, akkor képzeletben össze kell kapcsolni az összes processiókat, melyek 24 óra leforgása alatt nap keltétől nap nyugtáig elindulnak egy hosszú világprocessióvá. A megszámlálhatlan ajkakról felhangzó ima és ének millió cseppjei hatalmas árrá egyesülnek s keresztülhatolva a felhőkön, eljutnak az isteni Bárány trónja elé s ott egyesülnek a dicsőült égi seregek énekével: „Méltó a Bárány elnyerni az isteni tiszteletet és dicsőséget, mert megváltott bennünket vére árán!" Irigy és hitetlen farizeusi hangok most is felhangzanak ily körmeneteknél: minek e nagy ünneplés, lelkesedés egy szimbólumért, egy darab kenyérért? .... De az istenkáromló gáncsokat elnyomja a kitörő hit, a buzgó szivek zugó éneke és tüneményszerű lelkesedése, úgy hogy a modern farizeus és Írástudó elsápad a nagy tömegek hódolatának táttára s gépiesen leveszi kalapját, amerre a világprocessió átAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Meglepetés. (Vidám monológ.) Irta: Dr. Kőrösy László. I. (Hangverseny közben érkezik a kulisszák mögé egy csinos közkatona. A rendezők és közreműködők eleinte nem igen törődnek vele. Mert a jövevény ugy viselkedik, mintha valakinek valami üzenetet hozott volna. Türelmesen várakozik. Az egyik megtapsolt tétel után, egyszerre csak a színpadra törtet. A rendezők megragadják karját.) Bandi : Eresszenek el kérem! (A közönség észreveszi, hogy egy privatdiner lép föl a szinre. De senki sincs vele tisztában. Azért is meglepetés, mert nincs a szinlapon ez a monológ. Illedelmesen meghajlik, szalutál, mosolyogva összeüti bokáját, azután kedélyesen mosolyogva folytatja:) .• Engedelmet kérek, mélyen tisztelt közönség, ha váratlan megjelenésemmel meglepetést okozok. Most vagyok, kérem tisztelettel, vilá<>eletemben először ilyen diszes társaság előtt. Pedig titokban többször ide vágyakoztam, mert már voltam néhány előadáson. (Csönd. A rendezők meglepetéssel hallgatják a talpraesett jókedvű előadót.) Mindenekelőtt bátorkodom őszintén bemutatkozni. Sárkány Bandi a nevem. (Tisztelettel szalutál.) Foglalkozásom szerint ma tisztiszolga, vagyis privatdiner vagyok a kapitány urnái. (Zubbonyából kikeresi tárcáját és abból kivesz egy névjegyet.) Itt van kérem a vizitkártyája. Mert, — engedelmet kérek, — a gazdám fura morva neve sohasem fér az én sárkányfejembe. (Silabizálva:) K. u. k. Haupt-mann Wen-cesz-lausz Krcs-kov-szki. Kérem tisztelettel, nem is német, hanem aféle magyarfaló cseh fajzat. Hát kérem, ő nála, a kapitányomnál történt ma velem néhány olyan különös meglepetés, a milyen még a dédapám életében sem történt meg. Épen azért nem is vágtatok bele egyszerre. Pedig már azelőtt is belepottyantam egy-két bajba. Mert kérem alássan az én életpályám inas- és legényévekre oszlik. Inaskoromban (tréfásan elfintorított arccal) négy évig suszterinas voltam. Ekkor kezdődtek életem első csipös meglepetései. Először is (a hüvelykujján mutatja) kérem a előtt ébredt, csak azért, hogy agyonsanyargatott, két szundikáló inasát irgalmatlanul fölverje. Ha nem ébredtem föl rögtön, hát az üstökömet ráncigálta. Persze jajgatás volt a „jó reggelt!* Mikor egyszer lefeküdtünk, helyet cseréltem szándékkal a pajtimmal, hogy majd én alszom a fal mellett. Erősen versenyt horkolhattunk még, mikor hajnalban, hajnal előtt, az álmatlan Lucifer mester lángoló szemmel és ordító hangon kivánt — szokása szerint — pokoli jó reggelt! Hanem most már engem nézett a nagyobbik kócos lustának, mint a pajtimat, a kit a fal felé fordulva helyettesitettem. Bezzeg pórul jártam. Félreismert. (Mélázó mosollyal.) Talpra ugrottam, mint a toronyból lezuhant macska. Egy-két tüzes pofon repült utánam. De jobban fájt ekkor, kérem, a csalafinta pajtikám kárörvendő vigyorgása. Már most fölébredt ám bennem is a sárkány lelke. (Emelkedett önérzettel.) — Megállj gonosz Lucifer! — mondok magamban — majd vissza fizetem én még neked kamatostul ezt a két cudar meglepetést! A majszterné, kérem _álássan, igazán szelid, csöndes, jó asszony volt. Örökös kálváriát járt a szegény. Hanem azért jól esett neki ha — titokban — valami jót tehetett velem. Ilyenkor rejtett