ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-06-02 / 23. szám

vagyon, a pénz segítségével virágozhatnak, mert e nagy hatalom hián legalább is egyoldalú még a legügyesebb agitáció is. A főirány tehát az lett: hangulatot kelteni az egyházi vagyon ellen! Ném titkolództak, hanem nyiltan kimondták, hogy a szegény egyházat azután könnyű lesz leszoritani minden térről, ahol még vezet és befolyást gyakorol az emberek lelkére. Az ország tanügyét nagy körültekintéssel kezdették megkörnyékezni s amellett, hogy a tanerőket a saját táborukba hódítani épen nem voltak restek, ellenőrzés alá vették az összes iskolákat, a tanfelügyelöségeket, a közoktatásügyi minisztériumot, sőt magát Zichy Jánost, a minisztert is. S hogy mennyire éles szemmel vizsgálták e vadászterületet, semmi sem bizonyitja jobban, minthogy eddig évtizedeken keresztül sem hallottunk annyi tanügyi botrányt és visszaélést, mint az ö szivességük folytán egy év leforgása alatt. Az igazság kedvéért azonban jól meg kell jegyeznünk, hogy a tényeket mindig a saját malmukra szolgáló megvilágításban adták elő, s a többiek, amik nem is tények, hanem csak egyes elégedetlen elemek részéről világgá kürtölt vádak voltak, a tudósítóknak a lelkén száradnak, ha ugyan azok, még törődnek ilyen kicsinyes felelősséggel. A történelmi mesélgefcések elfogytak, a papi vagyon s az iskolák ügye unalomig felpiszkálódott, a főpapokról kitalálható pletykákat is leadták és igy már majdnem egy félév óta a Népszava módjára a hecckáplánokkal és a temetést állítólag megtagadó lelkipásztorokkal foglalkoznak jobb falat hiányában. S ha még ilyen sem adódik felszínre e szegény hazában, jönnek az olasz anarkista és az orosz nihilista lapok papi és zárdai hirei s elkeseredetten rágódnak azoknak meséi fölött s nagy gondjuk van rá, hogy még a zsidó és mohamedán visszaéléseket is oly módon irják le, oly szavakkal adják elő, hogy lehetőleg mindenki a katholikus intézményekre és személyekre gondoljon. Mindezeket azért láttuk jónak igy öszszefoglalva előadni, hogy valami kis betekintésük legyen azoknak is, akik lapjaikból sem hozott hírt Sylvio felől. S ha ugy estenden kiültek a tengerpartra és elnéztek a ringó habokon, amint azok valami kósza fadarabot hömpölygettek a part felé: összeszorult szivük s egymásra néztek és csak szótlanul találgatták, vájjon nem-e egy roncsa ez annak a hajónak, amelyen Sylvio is rajta volt s amelylyel együtt ő is elpusztult és odaveszett a feneketlen tenger gyilkos örvényébe ? . .. Szegény Beppo és szegény Rosina! — nem győzték ők már soká sirassál. Elkívánkoztak a tengerpartról messzire, ahol semmi sem sejteti velük Sylviójuk szerencsétlen sorsát, és ahol felejthetnek s csöndben lemorzsolhatják hátralevő idejüket * ; .•• Volt az Appenninek között, mélyen bent a Tiberis kies völgyében, egy csöndes zug, ahová Beppo vágyott. Oda vitte öreg életpárját és ott éltek békén, zavartalanul. Csak nagy ritkán vetődött arra egy-egy globetrotter, vagy valami bandita féle, akinek komoly oka volt bujkálni a hegyek között, és aki jól megfizetett Beppónak, amiért náluk éjszakai szállást kapott. Azonban a sok szenvedés, mit egyetlen gyermekük elvesztése okozott nekik, eltompította lassan-lassan a Beppo és Rosina lelkét: nem éreztek ők már semmi szépet: nem is gondoltak többé a Madonna sugalmára; csak a sötét bün fogant bennük a sors megboszulására, amiért az őket oly galádul megcsalt és meglopott legdrágább kincsüktől, Sylviótól. — Mondják, hogy az ő küszöbük előtt sok lábnyomnak szakadt vége. egyenesen nem tanulmányozhatják az ö taktikáikat. Annyi napról-napra bizonyosabbá válik, hogy egyelőre — vagy jobban mondva — teljes erővel még nem a hit ellen küzdenek, hanem a kath. egyháznak erejét képező szervezetek ellen. A protestáns, a gör. keleti, vagy épen a zsidó lelkészeket megtűrik, szertartásaikat végig hallgatják, csak egyedül a katholikussal nem tudnak még a halottak mellett, még a sirok felett sem fegyverszünetet kötni. Jelenleg tehát bár az izgató témákból kifogyni látszanak, nincs kizárva, sőt egyenesen várható, hogy ha az alkalom kívánja, vagy pedig uj „irói erőket kapnak, egészen váratlan fordulattal és csalogató módon tálalják fel az elavult szörnyeket. Civis. — Huszárik ügy — és egy kántortanító. Kántortanító név mögött valaki — nem hiszem, hogy igazi kántortanító — az „Esztergom" május 26-iki számában válaszol azon közleményre, amelyben a radosnai esperesi kerület tanítóságának köri gyűléséről elitélőleg nyilatkoztam, mert Huszárik tanitó sérelmes ügye felett egy kir. s. tanfelügyelő szép szemeiért napirendre tért. — Kár volt a kántortanító úrnak válaszolni, mert a lényegben ő is ugyanazt állítja, amit én, hogy t. i. a gyűlés azt határozta, miszerint semmit sem tesz, „nem csap lármát", nem tiltakozik, hanem mindent „az egyházmegyei hatóság hatalmas befolyására*" hárít. — Gyönyörű hadsereg, amely mindent a fővezérre biz, de maga mozdulatlan és tétlen. — A gyűlés tárgyalási menetére közleményem nem terjeszkedett ki, csak a végső eredményt: mi volt a határozat, vette bírálat tárgyául. — Hogy pedig valamiféle a miniszterhez intézendő feliratról is szólt volna a határozat, az mese. De nem is ez a fő. Az ok. a miért a „válaszra" választ adok, az a tanitóiatlan hang, mely a „válaszon" végig húzódik. Nem is hiszem, hogy igazi kántortanító tollából került volna ki. Annyi szeretetlenség és hetyke közömbösség foglaltatik benne a „póruljárt" Huszárikkal szemben, hogy azt tanitók közt nem lehet és nem szabad feltételezni. Lássuk csak: „ J . . ,-nak Írásban beadott indítványa értelmében minél nagyobb lármát kellene csapni Huszárik érdekében." Tehát egy tanítónak védelmére, de egyúttal a kath. meggyőződés védelmére indítandó mozgalom a kántortanító úr előtt annyi, mint „lármát csapni" ? Mikor egy tanítót igazságtalan és törvénytelen módon kenyerétől fosztanak meg és akkor valaki indítványozza, hogy a tanítóság országos tiltakozással válaszoljon, az a kántortanító úr előtt nem egyéb, mint „lármát csapni"?! — De tovább. „Három napra a közgyűlés után Huszárik tollbamondásából éles táIII. Igy történt az egy szép tavaszi alkonyatkor I is. Valami előkelő angol turista állított be hozzájuk, hogy náluk megpihenjen . . . Vacsorát kért, de mert nem volt egyéb ennivaló a háznál, csak száraz kenyér, juhsajt és egy köcsög kecsketej, hát megelégedett azzal is, és jóizüen elfogyasztotta a szegényes eledelt. Közben elbeszélte idegen akcentussal tört olasz nyelven, hogy Nápolyból jött nagy kísérettel, amelyet azonban lent hagyott a faluban, de akik holnap utána fognak jönni. — Rendelt is másnapra bőséges ebédet, melynek költségére szép pár aranypénzt előlegezett Rosinának, hogy abból minden szükségest az már kora reggel a közeli városban beszerezhessen. Azután megágyazott Rosina az előkelő idegennek a kicsiny, szegényes kamrácskában és aludtű tértek azzal, hogy mig ő kora hajnalban útnak indul a város felé, addig Beppo és az angol megnézik a napkeltét és megcsodálják a San-Salvatore csúcsáról nyíló remek panorámát. * Néma, csöndes éj volt. A befüggönyözött ablakon át csak gyéren szűrődött be a hold ezüstös fénye, mitől a Beppo hosszú, fehér alakja még ijesztőbbé vált, amint kimért léptekkel a kamra felé tartott, ahonnan a fáradt, alvó idegennek nehéz lélegzése hallatszott... De csak egy perc kellett ahhoz, hogy ez a szuszogás örökre elnémuljon . . . Felhőbe bujt a hold és a pihenő földre vakmadást intézett az „Alkotmány" a miniszter ellen; ezt betetőzte Jurik egy még támadóbb cikkel." Ugyan, hát az fáj a kántortanító úrnak, hogy a kath. sajtó: „Alkotmány", „Esztergom", „Népnevelő", „Keresztény Tanitó" — „Nyitra-megyei Szemlét" kivéve — védelmébe vesz egy, kath. meggyőződéséért üldözött tanítót s hogy ez a sajtó Huszárik üldözésében a katolicizmus ellen elkövetett sérelmet lát s igy az esetből elvi kérdést csinál?! A kántortanító úr sajnálja a szegény minisztert, mert az a botrányos „Alkotmány" és az a gonosz Jurik merészelik támadni őt olyan kicsiségért, hogy egy tanítót kitett az állásából kath. elvek hangoztatásáért. ?! — Hogy egy kántortanító igy írhatna a kollegáját ért sérelemről, abban Tamás vagyok. Egyébként Jurik Kabos. Mi várható még?! „Mind hősök ők?" Ezen idézett költői szavak szárnyán elménk messze száll a dicső történelmi múltba, a midőn a daliás, elszánt vitézek az ország határára álltak, s az ellenség csak véres nyomokon tudott belegázolni a nemzet tulajdonát képező földre. Igen! Azok mind hősök voltak. Védték a jogot, a tulajdont, a nemzet földjét és szabadságát. A rablókat, a fosztogatókat, a gyilkosokat kivégezték, kipusztították. Hát az uj „hősök" kicsodák? Leírták az újságok s igy mindenki jól tudja, hogy a budapesti zavargásban a munkások törték-zúzták a tulajdont, elverték .a kenyér után futó járó-kelőket és bizony minden elemelhető értékes dolgot elemeltek. A „Népszaváénak, a „Világ"-nak s még néhány ilyen koraszülött lapnak a hősei tehát nagyon különböznek a régiektől; azoktól, akikről a költő énekel. De hiszen a kis hazugságra azt szokták mondani, hogy költői szabadság, gondolják tehát az illetők, hogy a nagy hazugságot is miért ne lehetne igy elkeresztelni. A magyar szabadságharcnak voltak hősei, a honvédek, akik nemesen, önzetlenül harcoltak; a gyújtogató oláh és szerb hordákat azonban, amelyek gyermekeket, asszonyokat koncoltak fel, senki sem hivta még hősöknek. A budapesti újfajta hősök pedig nagyon hasonlítanak ezen utóbbiakhoz. A dicsőség oszthatatlan. Az ellenzék tanácskozik és az üres lárma helyett komolyan gondolkodik a helyzet megoldásán. Nem megrovásként irom ezeket, hiszen eddig .nem is lehetett más taktikájuk, mint a lárma és az obstruálás, miután komolyan szóba sem álltak velük, sőt nem is remélhették, hogy a szétszórt ellenzék sokféle harcmodora mellett ezen kormány uralma alatt még békét is lehessen kötni. A munkapártnak erőszakos lépése ezt a bizonytalan és lehetetlen helyzetet megváltoztatta sötét éj szállt alá. Beppónak nem volt mit félnie: nem láthatta senki, mint hantolja el a nehéz, élettelen testet egy öreg vadgesztenyefa tövébe. Csönd volt . . . Csak a kamra felől hallatszott az aranyak pengése, melyeket Rosina mohón számolgatott. De azután az is elcsendesült. IV. Magasan járt már a nap a San-Salvatore fölött, amikor a szűk hegyi ösvényen, föl, Beppo és Rosina háza felé, vig lakodalmas nép közeledett. Azok a régi jó ismerősök voltak, akiket Beppo és Rosina ott hagyott abban a kis tengerparti városkában és akiket Sylvio — most, hogy annyi sok esztendő után gazdagon visszatérhetett, meghitt és magával hozott. Szegény Sylvio ! — Nagy meglepetést szánt öreg szüleinek, dehát vesztére! . . . Rég elfeledték azok már őt és régóta kihalt belőlük minden nemes érzés. Csak még a pénzsóvár, gyilkos vágy élt bennük, melylyel megbőszülni akarták a szent Madonna sugalmát, melyben már nem biztak és amelyre már nem is gondoltak többé. . . . Beppo nehéz gályarabságban fejezte be bűnös életét, Rosinát pedig még sokáig látták a hegylakók uton-utfélen, amint egy-egy fa tövébe lekuporogva, túrta a földet körmeszakadtáig és kereste Sylviójának jeltelen sírját, hogy egyetlen gyermekét — ha holtan is — legalább még egyszer láthassa, ölelhesse és csókolgassa, mint akkor régen, nagyon régen! . . .