ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-06-02 / 23. szám

1912. június 2. ESZTERGOM 3 s most már a nagyobb törvénysértések elkerülése végett az ellenzéknek is kell tennie közeledő lépéseket, mert bizony a jelenlegi többség szivesen belemegy bármilyen politikai borzalomba is, csakhogy uralmon maradjon. Ki hinné el azonban, hogy a mostani körülmények között mindenkinek a közjó munkálásában való buzgóság tölti el a lelkét? Mint mindig, ugy most is megszólalt már az önzés és pedig a szokott egyének részéről. Alig kezdte meg az ellenzék a kiegyezés munkáját, máris feltámadt az a férhetetlen szellem, amely a koaliciónak is megásta a sirját. A sirásó, mint mindig, most is ugyanaz: Justh Gyula, aki már nem is azt nézi, hogy mi a tanácskozások eredménye, hogy mit is sütöttek ki az ellenzék tudósai, hanem hogy kik voltak a kezdeményezők és a tanácskozók. Igaz, hogy szigorú nemzeti szempontból véve sem Szterényi, sem pedig Vázsonyi nem tekinthetők hűséges kurucoknak, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a politikának harcedzett rókái s mint ilyenek képesek valami okosat is kisütni, ami talán a németnek is meg talál tetszeni. Nagyon elhisszük, hogy Justhban meg van a jó szándék, de azt már kétségbe merjük vonni, hogy többet hallgatna a számitó ész, mint a nyargaló szenvedély szavára. A tanácsadóitól pedig Isten mentsen meg, mert hiszen azok nem mások, mint a szociáldemokrata újságírók, akik a gyujtogatókat hősöknek nézik. Tisza az elnök. Eddig már bámulatba ejtette a nemzetet váratlan, sőt elképzelhetetlen tetteivel és most a gondolkozó elmék szinte szorongva várják, hogy vájjon milyen csodálatos tehetség lakozhatik még Tisza grófban. Az bizonyos, hogy nincs oly lehetetlen helyzet, amelyben ö tanácstalanul állana. Nem dicsérjük ezt a tulajdonságát, mert, ha egyes esetekben a kérlelhetetlen erély eredményre vezet is és igy okosnak látszik, máskor tisztára olyan mint a falnak menés: vagyis ostobaság. Tiszának az a véleménye, hogy az állam kerekének még akkor is mozognia kell, ha annak fekete-sárga küllői a nemzet jogaiban gázolnak. Van valami közös vonás Tiszában és Bokányiban, meg az ö társaiban. Egyik sem respektálja a tényleges jogokat s a meglévő helyzetet. A szociáldemokrata munkásság az ö igényeivel és ambícióival nem tud elhelyezkedni a mostani társadalmi viszonyok között, a törvénykönyv határokat szab vágyai és törekvései elé, ezért felforgatására törekszik. Tiszának sem imponál a törvény, ha az ő és pártjának törekvései elé gátakat gördít. Keresztül gázol rajtuk s a magasabb szellemi világban épen oly barbár döntögetést és rombolást visz végbe, mint a munka emberei az utcáknak anyagi valóságában. Az ország ügyei lusta haldoklásban koptak és avultak. Tisza István kizökkentette a kátyúból a megrekedt fogatot. Gorombán és kíméletlenül cselekedett, de ha az élet megindul e zökkenésre és a higgadtabbak valami okosat alkotnak, talán még köszönetet is lehet neki mondani. ™ Tolsztoj. A jasnaja-poljanai próféta és az élet renaissaneeja. Irta: Marosvölgyi Elemér. IV. Nézzük csak kissé közelebbről ezen új tant. Tolsztoj kárhoztatja az államot s támadja, mint a kinövésektől hemzsegő modern kultúra alapját. Kárhoztatja a jelen államformát, de ujat ajánlani nem tud s nem akar, mert ez is csak „az erőszaknak ujabb formája" lenne s azért arra a konklúzióra jutott, hogy a szociális kérdés megoldására nem külső intézkedésekkel, hanem a belső., érzés, a gondolkozás megjavításával kell törekedni. Értelmes lények a kényszer fojtó szervezete nélkül is megélnének — úgymond — s az államnélküli életet elő kell készíteni, még pedig a közéleti abstinentiával. Hogy jó példával előljárjon, leszáll a nagyvárosi élet mélyébe s tudásával és pénzével igyekezett a bajon segíteni, a nyomort enyhíteni. De csakhamar belátta, hogy ezen az úton nem javíthatók meg a szociális viszonyok. Mert a társadalombán nagy ugyan a testi nyomor, de még ennél is nagyobb a lelki nyomor, amelyet ha figyelmen kivül hagy, akkor nem éri el a célját. Nemcsak a testi nyomort kell tehát enyhítenünk, de meg kell változtatnunk az életfelfogást, vagy más szóval új világnézetet kell teremtenünk: hirdeti ezen időtől kezdve. S amily hévvel hirdette nem sokkal előbb a természet evangéliumát, épen olyan lelkesedéssel, tüzes hévvel terjesztette ezentúl erkölesnemesitő eszméit, a bűnbánat, a megtérés szellemét, miközben szünet nélkül azt hangoztatja, hogy az élvezet nem alkothatja az élet feladatát, nem boldogíthatja egymagában az embert: „az életnek értelme csak Isten akaratának teljesítése lehet." Sok küzdelem, kutatás és fáradalom útján tehát ő is oda jutott, hogy alázattal vallja az előbb lekicsinyelt szent katekizmussal: „Avégre vagyunk a földön, hogy Istennek szolgáljunk." Ez életünk alapja s egyedüli alapja, „mert mas alapot senki sem vethet azonkívül, mely vettetett: a Krisztus Jézusba!" Igen, ezt ő is megismerte s belátta, de tovább nem jutott. Még működésének ezen utolsó korszaka is azt mutatja, hogy csak a törvényt értette meg, de az evangélium megértésétől — sajnos — távol áll. És ez annál sajnálatosabb, minél behatóbban szemléli az ember ama jóindulatot, amely működéséről visszatükröződik: „Es ist schmerzlich, einem so hochbegabten, so wohlmeinenden (!) Geist sich durch jahrelanges Studium, in ein solches Chaos von Wiedersprüchen und Wahngebilden verriren zu sehen." (Baumgartner S. J: Stirn, a. M. Laach. 1889. I.) Bármennyire is rokonszenvezünk ezen jóindulatával, de azért még sem fogadhatjuk el a világnézetét, evangéliumát. Ha csak futólagos, röpke pillantást vetünk is erre az új evangéliumra, rögtön szembeötlenek a hibái; rögtön átlátjuk, hogy ha vannak is benne keresztény vonások, épen a legfőbb krisztusi vonások, a krisztusi tan karaszterisztikumai hiányzanak belőle. Még az anynyira előtérbe helyezett, kiélezett keresztény szeretetet is mennyire kivetkőzteti eredeti mivoltából! Ezen azonban nem kell csodálkoznunk. Evangéliumának a megírásában u. i. nem annyira a bibliát használta forrásul (bár ő ezt erősen hirdeti), hanem inkább a saját egyéniségét. Miként már emiitettük, erősen hangsúlyozza, hogy : „alles, was ich in meinen Schriften gesagt habe, vor 1800 Jahren in den Evangelien viel besser gesagt worden ist. Wer die Uebertimchung entfernt, die eim Gemälde verdeckt ist, darum noch kein Maler ..." (T. levele Schroder Félixhez 1893. máj. 23-án.) Pedig miként a többi modern vallásfilozófus, hasonlóképen ő is az egyéniségből, az abszolút individualizmusból s a korlátlan alanyiságból vezette le s állította össze rendszerét, Evangéliumát, amely a végső elemzésben csak káros hatású, mert tisztán negatív és tisztán csak gáncsolni s rombolni tud. Ebből a szempontból nem is érdemes vele foglalkozni, de más szempontból igen ! Mint kultúrjelenség u. i. rendkívül érdekes és vigasztaló a világnézete. Tulaj donkép menekülés a racionalizmus vigasztalansága elől s mint ilyen értékes is. Értékes, amennyiben felébresztette a materialisztikus világnézettől elaltatott lelkiismereteket s hozzájárult a metafizikus világnézet elterjesztéséhez s amennyiben meggyőzte a világot arról, hogy az embert sem a kultúra, sem a tudomány, sem az élvezet egymagukban nem boldogíthatják. Ezt megértette. De arra már nem volt képes, hogy a harmonikus élet igazi ideálját megalkossa. Miként oly sok elődje, ö is csak dilettáns volt a világnézet problémájában. Ö reá is vonatkozik tehát Comt Ágostonnak, az elvi dilettantizmust, ezen „nyugati betegséget" kárhoztató Ítélete! És méltán. Tolsztoj egész rendszere egy nagy ellenmondáson, következetlenségen épül fel. Tolsztoj azt hirdeti, hogy vessük el az önző egyéni életet, ne a magunk érdekét hajhásszuk, tehát feleslegesnek tartja az egyéni életet s arra tanit, hogy a köznek szolgáljunk: „a közért munkálkodjunk." „De mi a köz — jegyzi meg egyik tudósunk •— ha nem más egyéniségek összesége, ugyanazon haszontalan személyes érdekekkel, melyeket nálam hiábavalónak tanit Tolsztoj?!" Még jobban szembeötlik ez a következetlenség, ha vallási szempontból vizsgáljuk ezt az uj életfelfogást. Tolsztoj praktikus orthodox keresztény életet él s elveti és tagadja egyháza alapvető tanait: a megváltást, Krisztus istenségét, a Szentháromságot. Nem hisz az örök életben, a pokolban, a mennyországban, de hisz a föld hamaros megújulásában, Isten országa megvalósulásában — a földön. Hiszen az ilyen felfogás már apriori lehetetlenné tesz minden üdvös befolyást, már eleve megakadályozza eszméinek az életben tervezett megtestesitését. Életfelfogását Szutajev földmives felekezetalapitóval való megismerkedése után szubjektív alapon az őskereszténységre s a népnek egyszerűségére akarta építeni és elveti a modern művelődést, annak világnézetét és életfelfogását. (V. ö. „Gyónásom", „Miben áll vallásom?" (1881) „Mit tegyünk?" (1886). De működésének sem első, sem második korszakában nem fejt ki határozott világnézletet, mert világnézlete, amelyet őskereszténynek mond: tulajdonkép az őskereszténység s a modern felvilágosodás, sőt néha határozottan naturalista gondolkodású ember világnézlete között meghatározatlan, bizonytalan körvonalakban. A naturalistákkal egyetemben ő is azt tartja, hogy a világban rejlő erőkön kivül más természetfeletti erőt nem kell, sőt nem lehet fölvenni s azokból vagy a természetet kell önmagától levőnek állítani, vagy Istent kell a természettel azonosítani, vagy pedig agnoszticizmus hullámaiba rejtőzni s Du-Boys-Baymonddal kijelenteni, hogy ezen probléma reánk nézve transcendentalis, egyike a hét világrejtélyeknek, melyeket megfejteni nem lehet. Ezek után bátran ideiktathatjuk a jóslatát, amely szerint Tolstojizmus nem létezik, s nem is fog létezni: „es gibt keinen Tolstojizmus, und wird ihn niemals geben ..." Tényleg nincs és nem is lesz! És hozzátehetjük: nem is lehet, nem is létezhetik Tolstojizmus, mert az olyan világnézet, amely az ember erkölcsi tudatának megfejtését nem tudja megadni s amely magasabbra való törekvését fokozni nem tudja — még a monista Jodl szerint is elhibázott s az emberiség szociális érdekeit és kulturális fejlődését nagyban veszélyeztető kísérlet, amely a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy az emberiség szemei elé követendő például állittassék s amelyet következőleg elfogadnunk nemcsak hogy nem kell, de nem is lehet! (1911. év szeptemberben a monisták országos kongresszusán mondott beszéde alapján.) HIREK. Karcolat. Éjféli találkozás. A belvárosi templom tornyában éjfélt üt az óra. Halk nesz támad a városháza egyik sarkán. Bottyán János utcai oldalon levő sarki táblán vérvörös lángoló betűk sugárzanak ki a sötét éjbe: Bottyán János utca. Szintúgy a szomszédos másik sarkon belevilágit a komor éjszakába: Széchenyitér. És ime ez a két tábla mozogni kezd; szinte hull a falról a vakolat. Egyszer csak leesik a két tábla és helyébe valami varázs hatása alatt a két tábla nevének viselője tűnik elő; először fátyolszerüleg, majd pár másodperc alatt az alakok körvonalai mindinkább természetesekké válnak. És előttünk állnak épen a városháza sarkán a rég elmúlt idők nagy emberei: Bottyán János kuruc generális és Széchenyi István a legnagyobb magyar. Szívélyesen kezet fognak, mintha régi ismerősök volnának. A kuruc generális egyik szeme fekete fátyollal van bekötve; alakja a régi daliás termet. Olykor ahogy toppant a lábával, a sarkantyúk pengése megtöri az éjjeli csendet. Széchenyi is a régi; már nem látszik meg, hogy a döblingi élőhalottak házának lakója volt. És megindul a beszélgetés: Bottyán: Szervusz Stefikém. Széchenyi: Szervusz Jánoskám. Mondj valami újságot! Bottyán: (keserűen) Újságot? Hej Stefikém, ne kívánd elmondatni az újságot, mert sírva fakadsz. Hallottad, mit csináltak a pesti munkások? Széchenyi: Mikszáth barátom újságolta nekem. Először nem akartam elhinni. Hát ennyire sülyedtünk? Hát rablók, gyilkosok lettünk? Bottyán: Ládd Stefikém igy alakit át bennünket, illetve a magyarokat a kultúra, a huszadik század demagógiája. Széchenyi: Borzasztó! A mi véreink egymást gyilkolták, akár az emberevök. Hát érdemes volt-e értök annyit fáradni, annyit alkotni, annyit teremteni? Érdemes volt-e a népet megmiveltetni? Hogy nagy műveltségében és felvilágosultságában egymást gyilkolja. Bottyán: De ládd Stefikém nemcsak a nép, az istenadta nép a hibás, de az urak, azok a kis oligarkák is vétkesek. Széchenyi: Elismerem, azokban is van sok kivetni való. Bottyán : Nem győzöm eléggé csodálni, hogy milyen ember is létezik a világon. Az a Tisza Pista, az mindenre kapható. Azt hiszem az elveit a csizmaszárában tarthatja.