ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-04-28 / 18. szám

dolkodni, hogy vájjon nem Lukács-e az utolsó ember, akivel még okosan is lehet beszélni és igy a sok eredménytelen harcba beleunva, a bizonytalan jövőtől félve, neki megteszik azt is, amit az eddigiektől megtagadtak. Vannak fordulatok, az életben, még inkább a politikai életben, amelyeknek láttára mást sem tudunk tenni, mint hogy megkérdezzük a szomszédot, hogy gondolta volna-e, miszerint ilyesmi történik s együttesen megállapítjuk, hogy azt ami tényleg megtörtént, senki sem várta. A nemzet vezérei, akiket a nép bálványozott, akiket nemcsak ismert, de bizalommal szeretett is, lebuktak a hatalom magaslatáról mielőtt elhárították volna az akadályokat a nemzet útjából s most helyettük talán az viszi véghez a nagy munkát, akiről tudtuk hogy létezik, de sohasem hivtuk, sohasem számítottunk rá. Kaján. Az úttörés. Mi, akik benne élünk az egyleti életnek forgatagában s látjuk a szociális munkálkodás nagy gépezetének iparkodó mozgását, élvezzük eredményét és egy kicsit érezzük terheit, ezt már egészen természetesnek találjuk. Ha uj egyének lépnek fel előttünk s a régiek kidőlnek, ezt mind csak olyan természetes változásoknak tekintjük, mintha kisütne a nap, beborulna az ég. Igy szokott történni, tehát megköveteljük, hogy mindig igy történjék, pedig arra is kellene gondolni, hogy ki áll mindezen társadalmi jelenségek háta mögött, hányan és mennyit dolgoztak, fáradtak a múltban egyesek, mig lehetségessé tették a lelkek átgyúrása által, hogy a most uralkodó felfogás a vérbe menjen át s igy a vállalkozó utódok már kész szellemi áramlat élén vitézkedjenek. Vegyünk most egy lomha, tunya tömeget, amelyet nem mozgat más, mint a kényszerrel dolgozó közigazgatás, a szabad időnek felhasználásában nem irányit senki, legfeljebb a zsidó korcsmáros, mert a keresztényre már csak azért sem hallgatnak, mert közülök való. Az csak nem fog prófétálni nekik ? ! Tehát ilyen helyen és ily körülmények között eszébe jut valakinek, hogy az egyéneket összehozza, a népet, amely a sógorság és komaság kötelékeivel nemcsak össze van fűzve, hanem ugyanazok által a többiektől el is van választva, az eddigi szűkebb alakulások felbontása útján belevigye egy bővebb társulásba, mely természetesen fokozza az egymással való törődést, rést üt az önző felfogásnak gyönge védőfalán, vezeti az embereket, akik egyedül magokra hagyatva botorkáltak : az ilyen vállalkozó már akkor nagyot tesz, amikor eltudja magát határozni, hogy kilépve az is bámulatos életcéljának megmunkálásában való szeplőtelensége, az egyenes út, melyről soha le nem tér. Nem bolyong, nem tévelyeg az erények virágos kertjében, hogy ma ezt az erényt gyakorolja, pár nap múlva ne is emlékezzék arra. Az érzelemvilágával nem játszik könnyelműen, mint az emberek sokasága, kik a lelki fejlődéssel is úgy bánnak, mint a tavaszi, korai virágokkal: mikor a rózsa nyílik, akkor már eszünkbe sem jut a pár héttel előbb kedves hóvirág és ibolya. Minélfogva sok kezdődő erényt, mindmegannyi erőt, csirájában fojtanak el. Lelki virágjuk csokra vegyes lesz és talán egymást nem engedik fejlődni a lelki gyöngeség miatt. Talán mint az amszterdami megfigyelés szerint a rózsa meg a rezeda, ha egy bokrétában vannak, gyorsan egymás mellé simulnak és elhervadnak. Azért nem jó az életcélok közt való sok bolyongás, hanem egyfelé haladni, vagyis egyéniséget kell alakítani. Határozott egyéniséget. Egész májusi virulásra. És a szűz Anya királyi egyéniség. Valóságos királyi nőiesség. Igazi királynő. Fődisze a liliom, ezt gondozta, hervadni nem engedte. Örökzölddel vette körül. A többi e köré csoportosult, még az Istenanyaság is, mert főkérdése az volt: „Mikép .lesz az?" 0 a liliomos májusi királynő. Üde királynő, hervadást nem ismer. Mit adjon az ember neki? Természetesen csak trónt — szivében. K. Gy. S. eddigi munkaköréből, egy ujabb terhet vegyen a vállára, amely a teher természetéhez hiven gyönyörűségekkel legalább egyelőre nem kecsegtet. Nagyon sokan vannak olyanok, akik ezen emberi pusztaságnak neki vágtak, akik bátorságot éreztek magukban arra, hogy a szögletes mozdulatú, hamar felinduló, ellenségeskedő embereket összefűzzék az egyesülés kötelékével. Sokan vannak és bizonyára híresebbek előttünk, mint a sivatagok kutatói, mert a kulturátlan lelkek sivatagának álltak neki, ott kezdettek szellemi friss áramlatot hajtani, ahol az egyedüli gondolatmenet a kenyéren vánszorgott az „én" körül botorkált soványan és kiéhezve. A közeli napokban itt a szomszédban, Tokodon vettünk észre a népszövetség életének keretében ilyen mozgolódást. Természetes, hogy odafordítottuk figyelmünket és igy sok mindent észrevehettünk, amiről a városi embernek fogalma sincs, sőt, ha falusi volt is iparkodott elfelejteni. Valóban minél inkább haladnak a városok, minél kényelmesebbé teszik a modern vivmányok az itteni életet, annál inkább kirí a mi kellemes képzeteink közül egy igen forgalmas és ipari mozgalma falunak a képe, amelynek környékét a nemtörődömség átka lepi meg, az embereket körül ülik a csupasz kő és az ormatlan és sivár mélységű vízmosások, mig másoknak kincseket ásnak ki és hoznak fel a föld mélyéből. Tehát ahol se alkalmas hely, se kényelem, se eleven élet nincsen, ott kezdeni, életet teremteni, lelkeket nevelni: ebben van valami a nagy vállalkozásból, amelybe az elkényeztetett városi vezetők nem igen mernének belefogni. A kezdet tagadhatatlanulikicsinyes, de az a fő, hogy a kicsiben meglássuk a nagyot. S amit a városi ember a hamis beállítás s a megszokott nagyító szemüveg folytán meg nem becsül, az értékes, a vidéki intelligencia előtt, amely a nép között él, tudja a bajokat s azért képes örvendeni minden lépésnek, mely a haladást jelenti. Ezen gondolatokat váltotta ki belőlünk a tokodi népszövetség színdarabja, amelyet Kégly Gy. L. helyi lelkész rendezett s amelyen a bányák és gyárak tisztviselőin kivül megjelent a vidék intelligenciája, hogy együtt örvendjen és szórakozzék a néppel, amellyel együtt keresi a kenyeret. R. Ä Titanic személyzetének hátrahagyottjai. Southamptonból (Liverpool mellett) jelentik: Az a 900 ember, ki a Titanicon mint matróz, fűtő, hajófelügyelő vagy mint mechanikus eltávozott, mind Southamptonban valók. A város jelenleg a gyász és kétségbeesés városa. És az asszonyok, gyermekek és öreg emberek, kik itt a CanutStreeten a Withe Star-Line igazgatósági épületei előtt tolonganak, feleségei, anyái, fiai és apái azon szerencsétleneknek, kik már kiszenvedtek és az óceán hullámaiban nyugosznak. De bizonyosat még mindig nem tudnak, a remény halvány csillaga még mindig integet, a fiatal anyák, kik gondtalanul mosolygó gyermeküket a karjukon Rábczay ezredorvos ur. — Humoros rajz. — Irta: Csite Károly. Rábczay Zsolt ezredorvosnak két nagy szenvedélye volt: a vadászás és a kártyázás. Tudvalevő dolog, hogy mind a két szenvedély sok pénzt fölemészt. Igy nem csoda, hogy Rábczay is nagy „hála Isten"-t mondott, amint végre-valahára ezer korona összekerült tárcájában. Ez is csak annyiban gyülekezett össze, mert évek óta sóvárgott e

gy U

J fajta, finom vadászpuskáért. Megírta a megrendelő levelet. Le is pecsételte. S bezárta íróasztala fiókjába, azzal az elhatározással, hogy a következő nap délelőttjén feladja a postán, a pénzzel együtt. Derült arccal ment aztán a kaszinóba, hol a mindennapos délutáni kártyakompániák javában nyelték már mintegy húszféle égő szivar és cigaretta tengernyi füstvegyüiékét. És Rábczayt elragadta ismét a kártya szenvedély. Haj, a kártya-müvészeknek nagy szimatjuk van ! Megérezték a vadászpuska árát s egyszer csak azt vette észre Rábczay, hogy elgurult az ötven darab husz koronás aranya a kaszinói bűvös asztalon. S csak akkor jutott eszébe a vadászpuska. Felugrott nagy elkeseredéssel a kártyaasztaltól s rohant át a ruhatárba köpenyéért. Már indult kifelé onnét is, amikor elébe állt peckesen az uj adóhivatali gyakornok — egy tizennyolc éves vézna legényke — meglehetős kurtán bemutatkozva : 1912. április 28. hordozzák, némán, kimeresztett szememel néznek az épületekre, melyek tán már rejtik a titkot, de még nem árulják el. Szobormereven állnak itt öreg asszonyok a nép közül. Anyák, kiknek izzóan csillogó szeméről látni, hogy éjjeli nyugalom még nem frissítette fel azokat. Itt egy megtört öreg hirtelen felsóhajt, zokogó leánya támogatja; mellettük ősz férfiak, öreg „tengeri medvék" állanak, kiknek fiatal, életerős fiai a szerencsétlen hajó fedélzetén a tengerre száltak s többé vissza nem térnek. Erősen állnak ők, kik annyi vihar közepett őszültek meg; makra pipájuk a menedékük, szinte érezni mint szorítják fogukkal a megrágott szipkát erősen, szinte látni, hogy nyomják össze ajkukat. Egy újonnan érkezett ide-oda tolong e reménytelen csapatok közt, csendesen megy az épületig, hogy aggodalommal vizsgálgassa a kiakasztott fehér cédulákat, a megmenekültek eddig publikált névsorát. És ha az öreg anyóka fáradtan, csalódottan elfordul és kimért léptekkel ismét távozik, csalatkozva mormogják az ajkak: „Ismét csak utasok, mindig csak utasok a menekültek!" Kissé távolabb az utcasarkokon viaszkosvászonba öltözött férfiak áldogálnak. A Titanicról beszélgetnek, ahogy tengerészek szoktak egymás között. A hajóról tárgyalnak, de egyikök sem .annak személyzetéről. Máskép áll a dolog az asszonyoknál; ők nem törődnek a hajóval, keveset is beszélnek és ha ajkuk megnyílik, emberekről szól. Minden rövid szó, minden röpke, csendesen kiszalasztott mondat tragédiáról szól. Elveszett szavak, alig találnak visszhangra mindnyájuk sötét aggodalmában. „Három apró gyermeke van!" „Szegény öreg Smith, négy fia a hajón volt." „Az a fiatal asszony a Mac Nanghten-Streetről megőrült, csak egy hónapja, hogy férjnél van, férje hajófelügyelő volt a hajón." A kikötő környékén mindenütt látni kétségbeesetteket, kik némán és céltalanul barangolnak ide s tova. A falak mentén asszonyok lopódznak tova némán, mintha félnének, hogy valaki meglátja őket, a szerencsétlen, segélynélküli teremtések, kik sötét helyen akarnak meghuzódzkodni, hogy sirhassanak. Amint elvonulnak, tán elleshetni szemük egy röpke tekintetét; többnyire mereven, üresen néznek maguk elé. S mialatt az órák múlnak, e szerencsétlenek ismét az utcákon barangolnak, a Withe Star-Line házától reménytelenül s csalódottan térnek a kis Jszobába, melyben apjuk, fiuk, férjük érkezését várják s azután ismét el a partra. Tán már megjött a hir! Ha hivatalnok mutatkozik, az asszonyok elő tolonganak. Néma csend; csak suttognak, de oly bensőséggel suttognak s kérdeznek, halk hangjukban egy megtört emberi lélek teljes fájdalma remeg. De hiába kérdezősködnek, a hivatalnokok csak a fejüket rázzák s a kezükben levő levelek közt idegesen lapoznak s elkerülik a zokogó asszonyok tekintetét. „Bizonyosat, bizonyosat!" jajgat egy őszhajú asszony, szeme könnyárban úszik, csak tudna valamit, valami bizonyosat. Reményük csak késő délután hal el, lassan, könyörtelenül. — Csintalan vagyok. — Én meg goromba vagyok! — De kérem, Csintalan vag vok! — Mondom, hogy én goromba vagyok! — szólt Rábczay, s rohant lakására. Előszobájában Pista a cipőit pucoválta. Pistával ugyanis az az eset történt, hogy huszonegy éves korában osztrák pénzen készült bugyogóba s magyarok pénzén készült kabátba bujtatták, igy azon szerencsés helyzetbe jutott, hogy nemcsak királya, de császára is lett neki. Ezen állapotban vette magához Rábczay tisztiszolgának. Már mint mondám, Pista cipőt pucovált, még pedig bősz danározással: Mogyorósdon nagy a csallán, Ott terem a derék kis lány. Mennél nagyobb ott a csallán Annál derékebb a kis lány. Rábczay az ajtón kivül hallgatta végig ezen költői strófát s aztán rettenetes haraggal berontott: — Te oktondi! hát még ez is nóta?!... Csallán, meg a kis lány! . . . Oh, te szerencsétlen hát te is modernistának csaptál fel! . . . Ennyi bosszúság után bevette magát a dolgozószobájába. Megevett három darab füstölt túrót, (szülővárosából küldözgette neki az ügyvéd bátyja) s megivott reá egy pohár jó piros bort. Megneszelte ezt Pista is, besompolygott utána a kitisztogatott cipőkkel. Hátha-netán megszállja, mint már egypárszor, a jó lélek a nagyságos urat: juttat neki is egy pohárral.