ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-10-20 / 43. szám

fiai is, akik az ókatholikus nevezet alatt tengetik életüket a nagy kormánysegitségek révén; de tud róluk a liberális sajtó s ott tartogatja őket a tartalék botrányok között, várva az alkalmas időpontot, amikor előránthatja s oda dörgölheti a katholikusok orrához. Most ismét elérkezett az az időpont, amikor az ó-katholikusok kerülhettek teritékre azon cimen, hogy püspököt választottak. Szépen dajkálja őket a liberális tábor s a végén fejünkhöz csapkodja éktelen szitkozódás között. Miért? Talán azt szeretnék, ha mindnyájan beállanánk valami régi vagy uj eretnekségbe és igy önmagától szétfoszlanék az isteni világbirodalom, a melyre a fogaikat csattogtatják? Bárgyú törekvés! Hiszen romlik, bomlik a világon minden emberi egyesülés. Az államok élete a legörültebb kavarodás és nemsokára odajutunk, hogy teljes lesz az emberek között a bábeli zavar. Miért akarják hát az igazságnak, a békének egyedüli várát is szétbontani? Miért vezetnek ellene ádáz, de hiába való rohamokat? A gyűlölet adja meg a feleletet! Mi nem örülünk azon, ha az eretnek felekezetek mindig több ágra züllenek szét. Nem telik kedvünk abban, hogy a hitük tartalma napról-napra soványabbá válik, sőt ellenkezőleg örülünk, ha sokat buzgón és erősen hisznek, mert ezáltal közelednek hozzánk és az egyházhoz, amely rendithetetlenül őrzi az igazságot. Csakhogy ez a szeretet harcmodora, amely ismeretlen a mi ellenségeink előtt, mert ők nem épiteni, nem egyesiteni, hanem rontani és szétzülleszteni akarnak. p — Mi lesz velünk ? Sovány vigasztalás számunkra, hogy az a végnélküli csavar, mellyel a bécsi katonai körök nemcsak a vérünket, de csontjainkból a velőt is kipréselik, egyúttal a legcsufabb megaláztatásokat zuditja a jelenlegi kormány és pártjának nyakába. Igaz ugyan, hogy politikai bűnös még olyan keservesen nem lakolt, mint a munkapárt cimü vegyeskereskedés, amelyik gyors egymásutánban kénytelen lenyelni a békákat éppen azoknak a jóvoltából, a kiknek érdekében sutbaajkához emelte, megakasztották őt a további beszédében. — Bocsánat, asszonyom, — mondotta kissé komikus nyomatékkal. — Szikrázó szemei juttatták eszembe, hogy máskor sem, s annál kevésbbé most tudja elszivlelni az ilyen beszédet. — Köszönöm, hogy megment tőle; legalább némileg megkönnyiti azon fájdalmas feladatomat, amellyel ide jöttem. Klasszikus arcvonásait márvány-fehérség födte; leeresztett hosszú szempillái és remegő ajkai legjobban elárulták, hogy mily nagy lelki erejébe kerül a családi érzelmein nyugvó büszkeségének a megalázása. A gróf észrevette ezt s egy pillanatra szivének nemesebb húrjai pendültek meg benne. — Ha valamiben szolgálatára lehetek kérem, méltóztassék velem parancsolni. Eta igéző szemeivel könyörgő tekintetet vetett rá. — Gróf ur, tudom, hogy nem áll jogomban a jóságához fordulni, de azt is tudom, hogy nagy vagyona van, s úgy hallottam, hogy igen nemes és irgalmas szivü ... A gyermekem haldoklik, a férjem beteg, szükségem volna . . . — Pénzre, — egészítette ki hirtelen. — Igen, pénzre, de nagy összegre. Esküszöm, hogy visszaadom mind, hogy nem lesz nyugtom addig, mig le nem fizetem az utolsó kopekig. Családom élete, becsülete forog kockán; elképzelheti, hogy mily szörnyű veszedelem függ a fejem felett, ha haldokló gyermekemet tettem le a karjaimból, csak azért, hogy idejöhessek. Torkán akadt a szó, száraz, sápadt ajkai a levegő után kapkodtak. A gróf érezte, hogy a helyzet ura. dobott elvet, lelkiismeretet, törvényt, tisztességet, mindent. Az is igaz, hogy politikai bűnös még aligha szolgált reá olyan túláradó mértékben a bünhődésre, mint ugyanaz a munkapárt. Dehát mit ér ez nekünk ? A közgyülölet és a közundor a munkapárttal szemben már nem emelkedhetik magasabbra : a legfelső fokot már nem lehet fokozni. Olyan arculcsapás sem létezik a kerek vilá gon, amelyet a Lukács vezérlete alatt álló munkapárt alattvalói hűséggel és a vastagbőrüek érzéketlenségével ki ne állana. A nemzetnek, a legyalázott és koldusbotra juttatott magyar nemzetnek tehát még az az elégtétele sincs meg, hogy ha már jogaitól, betevő falatjától megfosztják, legalább bosszúvágyát elégithetné ki, legalább pellengéren láthatná megrontóit. Mig a nemzetből a kétségbeesés halálhörgése szakad föl, Lukács Lászlónak munkapárti poroszlói nem átalják cinikusan hirdetni, hogy ők a haza érdekeit szolgálják. Igen, szolgálják, de ugy, mint ahogy a csatatereken a hollók és keselyük szolgálják a feloszló hullák érdekét. S e munkájuk közben boldogok és megelégedettek. Ez aztán a lelkiismeret! A tanítok szociális szervezkedéséről. A tanítóknak úgynevezett szociális szakszervezetbe való tömörülését az északkeleti zsidó tanítók kezdették meg és pedig kizárólag anyagi érdekeikért az internacionális szocial-demokracia eszméinek és fegyvereinek kilátásba helyezett szolgálatával. Kezdeményezésük azonban Magyarország össztanitósága előtt visszhangra nem talált. Az eszme azután átgyürődött a szabadgondolkozó tanítók légkörébe, akik egyesületet alkotva eléggé érthető programmal vetették meg ágyát a tanítók szervezkedésének. Az egyesület azonban eléggé érthető okokból fel is oszlattatott. Azután jöttek a kath. tanítók táborából a szociális vezérek, akiknek fellépéséből és programmjából eléggé értelmesen kitudódott, hogy a magyar kath. tanítóság országos szervezetek fenállása óta mulasztásokat mulasztásokra követett el; a kath. iskolák jogvédelmét elhanyagolta, az iskolák fentartása érdekében teljesen közömbös magatartást tanúsított, a tanítók anyagi érdekeivel egyáltalán semmit sem törődött, a tanítók szociális tevékenységének nemcsak útját állta, hanem a szónak teljes értelmében véve megbénította, az ellennel a harcot fel nem vette, szóval a szocialismust mint a jövendő társadalmi alakulásnak kovászát munkakörébe nem vette és igy a katholícizmust mint intézményt kegyes igékkel lefegyverezve veszélybe sodorta. Miért is hála és elismerés illeti tehát a múltnak hagyományait tisztelő társadalmi osztályok részéről mindazokat a kezdeményezéseket, amelyek a szociális alakulások észszerű és keresztény elvek szerint igazodó vezetésére irányulnak, mert a csökönyös elzárkózás, — Mennyire volna szüksége? — kérdezte. — Kétezer rubelre, — mondotta félénken, mialatt fürkészve nézte az arcát, mintha arról akarta volna leolvasni a halál vagy az élet Ítéletét. A gróf arcán egyetlen izom sem mozdult meg. Néhány szót irt egy darab papírra, majd behívta a lakáját s átadta neki a papírdarabot. — Vigye el ezt a pénztárosnak és mondja meg neki, hogy siessen. — Talán beteg gyermekének a gyógyítása kerül annyi pénzbe ? — kérdezte a gróf önkénytelen iróniával. — Nem, ez a pénz, becsületbeli tartozás, amelynek még ma kell kifizetve lennie, — különben .. ..holnap óriási veszedelem szakad anyakunkra. — Úgy? Most már értem, — kedves férjének egy újabb tette; már régóta suttogtak róla. Eta oly mozdulatot tett, mintha tiltakozni akart volna ez ellen. — Óh, ne mondjon ellen, asszonyom! — Hisz láthatja, kogy mily erkölcsüek ezek a szenteskedök, akiket annyira véd, — mi „könnyelműek," nem mondjuk a nejeinknek, hogy tegyék jóvá a hibáinkat. Igazán, a maga könnyeiért képes volnék nem tudom mit csinálni a férjével . . . — Csak félrevezették . . . — Nem asszonyom; ő vezette félre magát. Nőül ment olyan férfiúhoz, aki nem felel meg a maga légkörének s hogy mire vezetett ez, láthatja ; négy fal közé zárta magát, gyermekeinek nevelőnőjévé tette . . . — Büszke voltam rajok, s amellett boldog! — Csak volt, de most nem az, mert hisz nehéz egy sasnak a szárnyait elmetszeni, mert érezte, hogy világának nagyobb határokra van szüksége. Es most végre belátta, hogy ideálja a merev tagadás veszedelmesebb izgatás volna, mint a legféktelenebb petrouleurködés. Ezen idézetből nyilvánvaló, hogy a szociális igényeknek érvényesülni kell, minden elfőjtási kísérlet csak kazánrobbanások előidézésére volna alkalmas. A szociális igényeknek érvényesülésére pedig elsősorban és kiváltképen a kath. tanítóságnak van szüksége szociális szervezkedésre, mert anélkül felrobban, semmiféle szociális működés kifejtésére nem képes. Nos a maguk szempontjából ugyanazt mondhatják a minden rendbeli protestáns tanítók, az unitárius, a görögkeleti, az állami, a községi iskolai tanítók és azok teljébe azok a szabadgondolkozók is, akik mindenfelől toborozzák híveiket. Ha tehát jogos és egyedül üdvösségre vezető a tanitók szociális szervezkedése és pedig minden tekintetben azon az alapon, amelyen a munkásság szervezkedett, mi természetesesb, hogy a kath. tanitók szocialista vezérelemeinek az ország összes tanítóinak összérdekei megvédelmezése, előbbrevitele és egyéb a közös szociális tevékenység kifejtésére nézve legelsőrendü feladata az, hogy szervezkedésével példát statuálva egyrészről felhívást intéz a különféle jellegű tantestületekhez, hogy kebelükben a szociális szervezkedést hajtsák végre, másrészről tiszteletteljes felhívást a kultuszminiszterhez, hogy a szabadgondolkozó tanitók egyesületét feloszlató rendeletét annál is inkább vonja vissza, mert azoknak szervezetében, tendenciájában sok rokon vonás van s mi a többi, a mi Magyarországot a szociális jólét édeni karjaiba terelve naggyá, boldoggá teszi annak népét, ami különben sohasem történhetett volna meg! Oh ! mily elfogult, érthetőbben mily korlátolt eszű desperált ember lehetek én, a tisztelt vezérszocialista tanférfiak előtt, aki erőnek erejével és szavahihetően merem állítani, hogy a tanítóság mai szervezete a céhrendszert kivéve a legrégibb és legtisztább szakszervezet és aki oda merem vágni: hogy a tanítókat egy-két személyi torzsalkodást kivéve, sem idő, sem körülmény, sem egyéb okok nem akadályozták, nem gátolták meg abban, hogy akár a saját, akár az őt környező nép, hivek, akár a nemzet, az ország, a birodalom, akár az egyház, a hitközség, az iskola, a társadalom jóléte, előbbrevitele érdekében agilis szociális tevékenységet fejtsen ki, — aki ezt tagadásba vonva ellenkezőjét állítja, az tudva nem igazat mond. Minden egyes tanítóra nézve a fent elősorolt szociális tevékenység kifejtésére nézve teljesen elégségesnek tartom a tanitók jelen szervezettségét, amelynek minden néven nevezendő szociális és szakszervezeti kelléke megvan és amelyben minden egyes tanitó annyi szociális tevékenységet fejthet ki, amennyit csak akar. Nos hát mit akarnak azok a magukat szocialista elnevezéssel megkülönböztető tanférfiak a külön szervezkedéssel. Csak nem azt bizonyítani be, egyszerű egoista és semmi más, aki azért zárta magát négy fal közé, azért adta kezébe a főzökanalat és azért kötötte le a bölcsőhöz, hogy ne tudja meg mit csinál ő ezalatt; hogy zavartalanul dorbézolhasson és kártyázhasson éjszakákon át. — Irgalom, uram, — könyörgött a szerencsétlen asszony, és szeméből csakúgy patakzott a könny. Egyszerre csak halk kopogás hallatszik az ajtón. Eta alig hogy hátrafordult, máris egy fiatal ember jelent meg a küszöbön könyvvel s egy csomaggal a kezében. A gróf hirtelen mellette termett. — Annyi, amennyit kértem? — Igenis. Méltóztatik most azonnal nyugtázni ? — Majd később. Addig is köszönöm. Az ajtó becsapódott, a gróf meg az ablak mellett álló Etához sietett s gyöngéden megérintette a vállát. •— Asszonyom, — szólt, — s ha a kivánt összeget nem tudnám előteremteni ? Mi lenne akkor ? Eta tétovázó szemekkel nézett rá. — A férjem véget vetne életének . . . A gróf susogott valamit, mintha azt mondotta volna, hogy nem kár érte. De Eta azt nem hallotta, csak tovább beszélt könnyektől fojtott hangján: — S én, én a három gyermekemmel kimondhatatlan nyomorba jutnék. A gróf Eta puha bársonykezét ajkához emelte, majd a fájdalomtól átszellemült arcvonásait csodálta, miközben a másik kezével egy csomagot nyújtott feléje. — Nagyon örülök, — mondotta, hogy megmenthetem a szörnyű sorstól. Tessék itt a kivánt kétezer rubel . . .