ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-12-25 / 52. szám

Hisz nem katholikus nemzetek is adnak erre mindennapi lelkesítő példát. Igy az orosz „Palästina" egyesület a tagoknak százezreit foglalja magában, a cári család nagyhercegeitől le egészen a legszegényehb pórig, aki nehéz bundában és karján kenyér-zacskóval vándorol sebes lábakkal a szentföldre. Nagy is azért ezen egyesület befolyása az egész Szentföldre. Roppant pénzösszegekkel dolgozik az orosz propaganda. Igy csupán 1902—3. években 962,000 nyomtatványt osztott szét és 11,456 orosz zarándok kereste fel Jeruzsálemet. Megszületett a Megváltó . . . Lassan, cammogva halad a vándor, körülötte a nagy alföld rónasága szűzi tiszta, sűrű hóval fedve. Sehol a legkisebb jármű, vagy emberi láb nyoma, csak vándorunk után látszik egy darabig a szürkés folt, de azt is hamar elsimítja a kósza szellő. A nap leáldozóban van és vérvörös korongjának ferde sugarai játszva siklanak tova a havon, milliónyi szikrát csalva ki belőle. Gyönyörű a táj, de a mi emberünk nem látszik róla tudomást venni, csak megy, megy előre. Kora reggel távozott az utolsó emberlakta helyről, de a nagy egyformaságban csakhamar eltévedt s most bolyong iránytalanul, hogy tető alá juthasson s valami falni valót kapjon. Szánandó alak szegény. Derék, magas termetű lehetett valamikor, de most összetörött, összeaszott; termete ösztövér; vállai erőtlenül előre lógnak, mintha örökösen támaszt keresnének. Kopott gúnya fedi testét, fakult zöldes szinbe játszó kabátja toldott, foldott s szakadásain vigan járhat keresztül a szél. Lábszárait egy valaha pepita dendi nadrág födi, térdben szorul, alul bő a szabása és bele van dugdosva a sárga fűzős cipőbe s az egész madzaggal szorosan összekötve. Bizony ez elég kevés védelem a magas hóban. Amint lépeget gépiesen egyformán, az egész megjelenésén nem látszik más, csak végtelen apátia. Beesett arcán a kiálló pofacsontok, az orr és fülek már lila szinben játszanak. Sapkája alól a bozontos haj szemébe lóg, szakála, bajusza kuszasága félelmetes benyomást kelt, de apró, pislogó szemei a duzzadt vörös szemhéjak közül inkább félénken néznek a világba, fényük már teljesen megtörött. Most megáll s elkezd gémberedett, piszkos ujjaival zsebeiben kotorni, nagy nehezen sikerül neki az egyikből egy üveget kiszedni. A szeme elé tartja, bizony abban már alig van egy-két korty. Nehézkesen, óvatosan kinyitja, széttörli a bajuszát és iszik, ajka, mint a piócáé, tapad az üveghez, el sem veszi onnan, mig egy csepp van benne. Akkor megint bedugaszolja és zsebre teszi. Majd szétkémlel a tájon, nem lát-e füstöt, nem hall-e hangot, melyről emberi lak közellétére lehetne következtetni; de nem lát semmi ilyesfélét sehol s csak a varjúk szavát hallja . . . kár . . . kár, pedig legfőbb ideje volna már valahol meghúzódni, mert már a nap is. leáldozik és homály kezd derengeni. Újra neki vág az útnak, eleinte az elfogyasztott szesz fűti s gyorsabban halad, de egyre nehezebbek és nehezebbek lesznek a lábai s egyre sűrűbb és sűrűbb a homály, már csak botorkál, majd megbotlik s elterül a havon. Meg sem tud moccanni. Tagjai ólom nehezek, teste zsibbadt, csak az agya működik még, lázasan, mintha az egész életenergiája ott összpontosulna. Régen elmúlt idők, elfakult képek jelennek meg előtte, mintha tegnap történtek volna. Látja magát, mint gyermek, édes anyja ölén, amint szeretettel fonódik karjaival nyaka köré . . . aztán megjelennek az iskolatársai ... a gyermek és ifjúkoriak . . . szerelme, a rózsaszin ruhás barna lány . . . majd, mint menyasszonyt látja, hófehérben ... az esketést . . . családi fészküket . . . mily gyorsan rohantak a boldogság napja s nyomukban a zivatart rejtő felhő mily hamar megjött ... az a rettenetes nap, amikor feleségét más karján találta ... a dörrenés, mely két virágzó életnek vetett véget ... a törvényszéki tárgyalás . . . felmentetése . . . mind, mind tarka egymásután cikáznak át agyán. Aztán kereste a feledést . . . vig poharazások . . . ledér nők . . . cigányzene . . . pezsgő . . . mily régen voltak ezek s milyen hamar kisiklott atyáitól örökölt birtoka talpai alól . . . s zuhant le a lejtőn nyílsebesen a koldus csavargóig . . . ma itt van, holnap ott . . . itt kirugdalják ... ott szánakozva dobnak neki egy-két garast . . . ma eszik valamit... holnap koplal... és most itt a vég... de jobb is igy, legalább nem szenved tovább . . . Hirtelen, mintha távoli tompa harangzúgás ütné meg a fülét . . . mintha szülővárosa harangjainak szavát hallaná . . . lassan, méltóságosan, mint nagy ünnepkor . . . nagy ünnepkor . . . igaz, hiszen ma van karácsony szent estéje, ezért zúg a nagy harang . . . karácsony este . . . régen, régen ilyenkor templomba szokott menni . . . milyen régen volt ő már templomban . . . azóta a rettenetes nap óta . . . amikor elátkozott Istent és mindent, ami szent . . . pedig, de másként lett volna minden, ha akkor nem inog meg hite . . . mily másként fordult volna sorsa . . . óh, ha újra kezdhetné . . . Kinos sóhaj tör elő kebléből, egész teste megrázkódik belé. Elölről kezdeni . . . mégegyszer . . . újra ... de már nem lehet . . . milyen hideg van itt . . . oly fagyasztó a szive körül . . . Ah mily fény közeleg feléje, ott . . . onnan meszsziről ... s mi bájos égi ének hallatszik . . . közelednek . . . már alig birják a fényt szemei. . . be kell őket hunynia ... de az éneket egyre erősebben és erősebben hallja: „Dicsőség mennyben az Istennek, Békesség a jó embereknek, Kit az igaz szeretet A kis Jézushoz vezet, Dicsőség, imádás és áldás!" Megszületett a Megváltó! Egyet sóhajt még, mélyet, utolsót és aztán — kiszenvedett. .* * # A pusztára leszállt az est, sűrű sötétség mindenfelé és halotti csend. Ifj. Farkas Géza. Rabszolgák éneke. — „A Napkeleti Bölcsekéből. — Hozzád sir fel Teremtő Úristen! Elnyomott milliók nehéz fohásza; Nézz le ránk, óh Atyánk kék egedből, Kik sanyargunk a lét tengerén. Könnyeink bús patakja kiáradt, Összetört csontjaink az égnek állnak. Óh, szegény gyermekink pusztulása Őrületbe sodorja szivünk. Átkozott zsarnokok vashatalma, Meddig öl rabbilincsetek karja ! ? Forr a vér, dúl a szív a haragtól, Zúg a nép, reng a föld szüntelen. Megbőszüljük a jogtalanságot, Elsöpörjük a bűnös világot! Óh Megváltó, szegények reménye, Jöjj egedből s töröld a nyomort! Jog, szabadság legyen mindenütt! Hozz új kort Messiás Istenünk ! Messiás Istenünk! . . . Ave maris Stella. A Garda-tó regényes partját az esti hőség boritá, az olaszországi alpok nyugati csúcsait a leáldozó nap sugarai aranyozták be, midőn egyik növénytgyűjtő kirándulásomról a Monte Baldóról leszálltam. A sok mászkálásban elfáradtam, botanikus-táskám, mely tömve volt, nehezemre esett, s még hozzá, mint az olasz síkságon végig tekintettem, gyanús esős felhőket pillantottam meg. Ezért siettem, hogy egy ismerős malgához érjek, hol 1—2 órát pihenhetnék. A sietésben, mi különben már több turistával történt meg, eltévedtem, s a keresett malga helyett egy halom kőtörmelékhez értem. Mig azon gondolkodtam, mit tevő legyek, a közelben egy kis zöld előugráson fehérre meszelt kis kápolnát vettem észre, s jobban vizsgálva a vidéket, a kápolna mellett egy kis faházikót láttam, mely néhány fával volt kövülvéve. A kis házikó kéménye füstölgött. A távolság nem volt nagy, a lejtőn lemenve néhány perc múlva ott lehetek. Rögtön határoztam. Hosszú hegymászó botomra támaszkodva, nekiindultam a lejtőnek, s egy-kettőre célomnál voltam. A meglazult kavicsok dörömbölve gurultak utánnam. Gyorsabban, mint gondoltam, a kápolna előtt állottam, mely tulajdonkép csak fülke volt, vasráccsal elzárva. A kápolnában szent Magdolna szobra áll, ruhája tarkára festve, fején friss koszorú alpesi virágokból. A szobor mellett egy festett emléktábla volt a falra függesztve. A kép sziklás tengeröblöt ábrázolt, a szélen egy fiatal leány áll kezeit tördelve és kétségbeesve, mintha a tengerbe akarná magát vetni: mellette egy angyal látható, ki őt eme szándékától visszatartani látszik. A kép fölött eme szavak olvashatók: „Ave maris Stella." Mikor a kápolnát és képet már megnéztem, a házikóhoz mentem, gondolván, majd ott találok valakit, ki az utat a tóig megmutatja, melyet eltévesztettem. A küszöbön nyúlánk, sápadt arcú nőt láttam, kinek arca feltűnő szépség nyomait mutatta. Falusiasán volt öltözködve, fején piros kendővel, mely alatt fekete haja összefonva függött vállaira. — Kipihenhetem itt magam — szólitám meg olaszul. — Miért nem — feleié. — Hosszú utat tehetett ön meg, ha tetszik, friss tejjel, kenyérrel és sajttal szolgálhatok, sajnos, többet nem adhatok. Vendégszerető ajánlatát megköszöntem, megjegyezvén, hogy élelmemet magammal hoztam. — Tegyen ön tetszése szerint — válaszolá, s visszament a házikóba. Az ajtó előtti padra ültem s ebéd maradékomat, mely vacsorám volt, elfogyasztottam. Ezután szivarra gyújtottam, s elmerültem a gyönyörű vidék nézésébe. Ezalatt a nő kijött a házikóból, s szép növénygyűjtő-szelencémet nézte. — Bocsánat — monda — ön müveit embernek látszik, kik e vidékre többször jönnek, s alighanem ritka növényeket gyűjtött. Én nagyon szeretem a virágot. Kívánságára felnyitottam a szelencét és megmutattam a talált ritka példányokat, s felajánlani neki a választást. Megtette, s szótlanul kivett a szelencéből egy piros alpesi rózsát, kék gentián virágot, s néhány vad rozmarint s ezeket kis csokorba kötötte. — És mit fog evvel tenni — kérdem. Némán a kápolna felé mutatott. — A csokor tehát a kápolnába jő? Igenlőleg bólintott. — Meg tudná talán mondani — kérdem — a szobor melletti kép mit jelképez? — Emlékkép — feleié kitérőleg. Mig beszélgettünk, mindinkább közeledő erős lépéseket lehetett hallani, s nemsokára erős fiatalembert lehetett látni, kinek hátán nehéz kosár volt s a kápolna felé tartott. — Lássa, itt jön Pietro — monda most vidáman, örülvén, hogy a megkezdett beszédet abbahagytuk — ő a szomszéd malga pásztora és önnek a Garda-tóig az utat igen szivesen meg fogja mutatni. Nagyon megörültem, hogy vezetőre találtam, ajánlatát szivesen elfogadtam, Pietroval csakhamar megegyeztünk, s útnak indultunk. — A jó Isten őrizze meg önt — volt a nő búcsúzó szava. Egy darabig menve, visszafordultam, s láttam őt, mint a kápolna szobor előtt térdelt. — Ki ezen pásztorleány? — kérdeztem vezetőmtől, mikor már távolabb voltunk a kápolnától. — Ön a Mariettát gondolja — feleié — ö nem pásztorleány, ő télen, nyáron a mafgán, a kunyhóban lakik, ezért monte-baldói remetenőnek nevezik. — Remetenö — ismétlem. — Igen úgy van — erősité Pietro. — Sohasem megy emberek közé, emberfélőnek látszik. Sok csapás érte már a szegényt. — Miféle csapás ? — kérdeztem. — Mit tud róla, kérem mondja el. — Nagyon keveset uram — volt a válasz — s ez annyi, mint semmit. Ki is mondaná el mindazt, mit az emberek róla itt-ott beszélnek. A plébános úr — megnevezé a helyet — elmondja majd önnek az igazságot. Ön a plébánossal még ma megismerkedik, mert a községben, ahová ön megy, nincs korcsma, s igy önnek — úgy mint a többi idegennek — nála kell szállást keresni. Mig igy beszélgetve tovább mentünk, a hold a Garda-tó fölött felkelt, s megcsendült az AveMaria-harang, jelezvén, hogy közel vagyunk a faluhoz. Negyedóra múlva ott voltunk. A plébános, kihez Pietro vezetett, tiszteletreméltó aggastyán volt, s igen szivesen fogadott. A kellemes est az embert önkénytelenül is a szabadba vonzotta és igy a plébános úr ajánlatát, hogy egyelőre a szabadban pihenjem ki magam, igen szivesen fogadtam. Kényelmes helyet választottunk, honnan gyönyörű kilátás nyilt a Garda-tóra. Mikor elhelyezkedtünk, a beszédet önkénytelenül is a remetenővel kezdtem s felkértem a jó plébános urat, szíveskedjék élettörténetét elmondani.