ESZTERGOM XV. évfolyam 1910
1910-12-04 / 49. szám
XV. évfolyam. Esztergom, 1910. december 4. 49. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal (Szeminárium) cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1910. december 3. — Az elvtelenség átka. Az elvtelenség, a meggyőződésnélküliség a léleknek az éjszakája, amelyben az a szomorú, hogy létezik, de még szomorúbb, hogy azt fentartani, biztositani egyesek, sőt sokan élethivatásuknak tekintik. Csúnya nóta az elvtelenség nótája, de még csúnyább az a körülmény, hogy ezt a nótát nagyon találóan lehet városunk választó polgáraira ráalkalmazni. Városunknak múltja, jelene, jövője, nyelve, vallása, érdeke — mind azt követelik, azt mondják, hogy itt csakis a határozottan keresztény politikai kialakulásnak van helye. Nem tetszett a helyzetnek ez a parancsa, követelése — bár józan ész diktálja — a múltban sem, de még inkább a jelenben azoknak, akik az egyéni érvényesülésnek útjában akadálynak nézik az elvhűséget, nem tetszett azoknak, akik az emberek közötti gyűlöletből, egyenetlenkedésből és harcokból kaparják ki éhbérüket. Nálunk határozottan a legalsóbb fokú demagógia vezet, amelynek haszonbérlői, kúfárai gondoskodnak arról, hogy a brutalitás szóbeli és tettleges fajtáival minden tisztességes egyént elriasszanak a becsületes agitáció teréről. A politikai fajtalanságnak sokféle a gyümölcse. Nálunk mindenféle pártállású politikus mer fellépni. Ha tisztességes jelöltünk akad, pirulnunk kell, mert ha a politikai elvek és meggyőződések minéműségét kérdi, csak az üres, de megtöltendő markok seregére tudunk rámutatni. Pedig nem a jelölt felfogása szerint kellene táborba állanunk, hanem a jelöltnek kellene a mi politikánkat elfogadnia. Jön tehát Szemere Miklós. Keresztény, magyar, becsületes ember és tisztességes politikus. És jön Széchenyi Emil gróf, aki bizonyára jó katholikus ember, de hozzá még munkapárti is! Ilyen párt pedig igazán nincs Esztergomban, ha csak az az egy pár úr nem az, akiket esz a méreg, hogy a „talpig becsületes" Kálmán Gusztáv igy becsapta őket. F. szeretete, azt egy egész fölösleges furcsaságnak tartják. Van akárhány város- vagy megyeatya, aki kőhajításnyi eröt se fejtett ki a köz javára. Csak ül, hallgat, néha szavaz és boldogan reprezentál. Jognak minősítik a polgártársi bizalmat kötelességek nélkül. Jogot gyakorolni az igaz szép dolog, de kötelességet gyakorolni, olyan erkölcsi cselekedet, mely a közéleti szereplés becsületéhez tartozik. Jog és kötelesség elválaszthatlan. Egy szentélyben kell lakniok. Mihelyt szétválnak, megbillen egyikben vagy másikban a valóság, az eszme komolysága. A jog kötelesség teljesítése nélkül csak hiú kiváltság és a helyi basáskodás fészke. A megye vagy város közügyének szolgálata olyan, mint a tóba vetett gyürü. Mindig szélesebb s szélesebb köröket rajzol. És mint a fának gyürüi évenkint terebélyesednek, a municipiumok haladó követelménye és modern fejlődése is megszélesíti a kötelesség munkakörét. A város vagy megye igényei, a kor viszonyaival növekedtek. Azt kiáltják minduntalan a megye- és városatyák fülébe: mentől inkább részesítsetek bennünket a szociális és kulturális élet intézményeiben! Általatok kell nagyjában nekünk is boldogulnunk! És mégis sok megye- vagy városatya működését a régi dietális abszentizmus egy neméhez hasonlíthatjuk, amidőn t. i. itt van ugyan köztünk, de se nem igen érezzük, se nem igen látjuk jelenlevését. Belenyugszik a változatlanba, elzárkózik megyéje vagy városa érdekeitől, kényelmesen nyögdécsel a város vagy megye bajai fölött, de közömbösen nézi a pusztulást s engedi a szálakat Esztergom, 1910. december 3. — Az elvtelenség átka. Az elvtelenség, a meggyőződésnélküliség a léleknek az éjszakája, amelyben az a szomorú, hogy létezik, de még szomorúbb, hogy azt fentartani, biztositani egyesek, sőt sokan élethivatásuknak tekintik. Csúnya nóta az elvtelenség nótája, de még csúnyább az a körülmény, hogy ezt a nótát nagyon találóan lehet városunk választó polgáraira ráalkalmazni. Városunknak múltja, jelene, jövője, nyelve, vallása, érdeke — mind azt követelik, azt mondják, hogy itt csakis a határozottan keresztény politikai kialakulásnak van helye. Nem tetszett a helyzetnek ez a parancsa, követelése — bár józan ész diktálja — a múltban sem, de még inkább a jelenben azoknak, akik az egyéni érvényesülésnek útjában akadálynak nézik az elvhűséget, nem tetszett azoknak, akik az emberek közötti gyűlöletből, egyenetlenkedésből és harcokból kaparják ki éhbérüket. Nálunk határozottan a legalsóbb fokú demagógia vezet, amelynek haszonbérlői, kúfárai gondoskodnak arról, hogy a brutalitás szóbeli és tettleges fajtáival minden tisztességes egyént elriasszanak a becsületes agitáció teréről. A politikai fajtalanságnak sokféle a gyümölcse. Nálunk mindenféle pártállású politikus mer fellépni. Ha tisztességes jelöltünk akad, pirulnunk kell, mert ha a politikai elvek és meggyőződések minéműségét kérdi, csak az üres, de megtöltendő markok seregére tudunk rámutatni. Pedig nem a jelölt felfogása szerint kellene táborba állanunk, hanem a jelöltnek kellene a mi politikánkat elfogadnia. Választások. . . Esztergom vármegyét és Esztergom városát lelkiismeretben s közügyi sáfárkodásra szólítja december hónap első fele. E héten folyik le a megyebizottsági s a városi képviselőtestületi tagok választása és 14-én választ Esztergom városa új képviselőt. Nagy jelentőségű mindhárom választás, mert nemcsak a közvélemény megnyilatkozása lesz saját sorsának intézőiről, de egyben a megye s különösen a város jövő fejlődésének garanciái is felszínre kerülnek. Űgy a megye, mint a város organizmusában új erőkre van szükség. Az a baj, hogy kis megyékben s városokban az ilyen választások nem annyira a közérdek, mint a személyek miatt folynak le. Társadalmi, sőt politikai pozíciónak tekintik az emberek közül sokan a megyebizottsági s városi képviseleti tagságot anélkül, hogy e pozícióval járó közéleti munkakört szivükön viselnék. Az atyafiság s barátság összefog, hogy X. vagy Y. úr bejusson a fórum grémiumába s meglegyen a megye- s városatyasági cím. De hogy aztán van-e rátermettsége, önzetlensége, független meggyőződése és közügyszeretete, azt egy egész fölösleges furcsaságnak tartják. Van akárhány város- vagy megyeatya, aki kőhajításnyi eröt se fejtett ki a köz javára. Csak ül, hallgat, néha szavaz és boldogan reprezentál. Jognak minősítik a polgártársi bizalmat kötelességek nélkül. Jogot gyakorolni az igaz szép dolog, de kötelességet gyakorolni, olyan erkölcsi cselekedet, mely a közéleti szereplés becsületéhez tartozik. Jog és kötelesség elválaszthatlan. Egy szentélyben kell lakniok. Mihelyt szétválnak, megbillen egyikben vagy másikban a valóság, az eszme komolysága. A jog kötelesség teljesítése nélkül csak hiú kiváltság és a helyi basáskodás fészke. A megye vagy város közügyének szolgálata olyan, mint a tóba vetett gyürü. Mindig szélesebb s szélesebb köröket rajzol. És mint a fának gyürüi évenkint terebélyesednek, a municipiumok haladó követelménye és modern fejlődése is megszélesíti a kötelesség munkakörét. A város vagy megye igényei, a kor viszonyaival növekedtek. Azt kiáltják minduntalan a megye- és városatyák fülébe: mentől inkább részesítsetek bennünket a szociális és kulturális élet intézményeiben! Általatok kell nagyjában nekünk is boldogulnunk! És mégis sok megye- vagy városatya működését a régi dietális abszentizmus egy neméhez hasonlíthatjuk, amidőn t. i. itt van ugyan köztünk, de se nem igen érezzük, se nem igen látjuk jelenlevését. Belenyugszik a változatlanba, elzárkózik megyéje vagy városa érdekeitől, kényelmesen nyögdécsel a város vagy megye bajai fölött, de közömbösen nézi a pusztulást s engedi a szálakat AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A pénz. Kora tavaszi alkony. Az egyszerűen bútorozott szobában félhomály dereng. Egy kereveten félig fekvő helyzetben egy fiatal, csinos asszony pihen, a szoba közepén álló asztalnál pedig egy fiatal ember ül. Az asszonyon rikító lila szinű pongyola, a legújabb divatú szabás szerint készítve. Haja pedig modernül, szecessziósán feltornyozva. Egészben jukker asszony benyomását kelti, amit tetéz az, hogy keskeny ujjai között vigan füstöl a cigaretta. A fiatal ember, a szó szoros értelmében vett zsúr fiú. A beesett, karikás szemek egyikén az ellenállhatatlan üveg ; arca beretvált. Nadrágja bő és élesre van vasalva. Ezzel szinte készek is vagyunk a jellemrajzával. A hölgy, világhírre szert teendő, de jelenleg csak a kisvárosok színpadán szereplő csillag: — Rolgárné Teca. A fiú pedig alsó és felsőkirálymalackai Malaczkay Tamás, a művésznő őszinte tisztelője. Hogy nem több, az csak a művésznő megközelíthetetlen erkölcsén, meg azon múlik, hogy Tamás úr nagyapja, annakidején honorábilis főszolgabíró volt és ez uton ősi hét szilvafájának a nyakára hágott s igy szegény Tamás kénytelen volt a vámtiszti, szükreszabott fizetés keretein, azaz a tisztelet határain belül, mozogni. * A színésznőnek világfájdalmas napja volt, s ilyenkor jólesik könnyíteni a lelkűnkön, kivált ha olyan jó médiumunk van 1 , mint Tecának, az ő alsó és felsőkirálymalackai Malaczkay Tamása, akit — közbevetve legyen mondva — barátai, az alsó, felső, király és malac irányában Kvartász urnák neveztek el. De, hogy a tárgynál maradjunk, a nő beszélt, egyszerű, monoton hangon és szinte látszott rajta, hogy minden egyes szó könnyebbségére esik: . . . Tudja drágám, borzasztó hangulatban voltam akkor, az összes újságok tele voltak, amikor a Muki gróf agyonlőtte magát a lakásomon, aljas perszónának, vérszopó piócának tüntettek fel, aki a grófból kicsalja az utolsó vasat, aztán pedig fel is út, le is út kilöki. Pedig — s itt a színésznő hangja a felső regiszterbe csapott át — becsületemre, életemre s minden ami kedves előttem, arra esküszöm, hogy sohasem volt a gróffal semmi dolgom és egy fillér, az nem sok, de annyit sem kaptam tőle. Udvarolt nekem, flirtöltünk. Akkor azon a napon azonban nem tudom mi volt vele, ostromolt, kért, könyörgött, felajánlotta fél vagyonát. Kikacagtam. Erre fenyegetőzött, hogy lehetetlenné tesz és mikor ajtót mutattam neki, előkapta browningját s rám lőtt. Itt a seb helye a karomon. Majd önmaga ellen fordította a fegyvert, önmagát jobban találta, rögtön vége volt. Én négy hétig nyomtam az ágyat, bárcsak elpusztultam volna inkább. A szobára lassan teljesen leszállt az alkony, a diva annyira belejött a beszédbe, hogy egész színpadias lett és önkéntelen gesztusokkal kisérte előadását. A „Mesterhez." Egyszer — tudom Uram — nagysokáig néztem Koszorús arcodat s megvert sápadt tested', Amikor zokogva el akartam kérni Súlyos nagy kereszted. Akkor hozzám jöttél bús fehér ruhádban S kereszteket raktál kényes vállaimra; Intettél, hogy menjek görnyedve előre Könnyes utaidra. Megyek. Bárha látom ezer tövis szúrja S hegyes kövek vérzik, vágják égő talpam, Óh én százszor boldog; hisz ez amit kértem Ez amit akartam. Gyenge puha testem tört sebei égnek, Ne kenegess Uram hűses olajokkal; Inkább büntess csak még, vágj, ostorozz, kergess, Égess a kínokkal. Könnyes utam végén — jól tudom — Te vársz rám, Hadd bolyongjak addig kintól lázas testtel; Hadd hajtsam aztán bús fejem öledbe, Én jutalmam. — Mester! — P. J. A pénz. Kora tavaszi alkony. Az egyszerűen bútorozott szobában félhomály dereng. Egy kereveten félig fekvő helyzetben egy fiatal, csinos asszony pihen, a szoba közepén álló asztalnál pedig egy fiatal ember ül. Az asszonyon rikító lila szinű pongyola, a legújabb divatú szabás szerint készítve. Haja pedig modernül, szecessziósán feltornyozva. Egészben jukker asszony benyomását kelti, amit tetéz az, hogy keskeny ujjai között vigan füstöl a cigaretta. A fiatal ember, a szó szoros értelmében vett zsúr fiú. A beesett, karikás szemek egyikén az ellenállhatatlan üveg ; arca beretvált. Nadrágja bő és élesre van vasalva. Ezzel szinte készek is vagyunk a jellemrajzával. A hölgy, világhírre szert teendő, de jelenleg csak a kisvárosok színpadán szereplő csillag: — Rolgárné Teca. A fiú pedig alsó és felsőkirálymalackai Malaczkay Tamás, a művésznő őszinte tisztelője. Hogy nem több, az csak a művésznő megközelíthetetlen erkölcsén, meg azon múlik, hogy Tamás úr nagyapja, annakidején honorábilis főszolgabíró volt és ez uton ősi hét szilvafájának a nyakára hágott s igy szegény Tamás kénytelen volt a vámtiszti, szükreszabott fizetés keretein, azaz a tisztelet határain belül, mozogni. * A színésznőnek világfájdalmas napja volt, s ilyenkor jólesik könnyíteni a lelkűnkön, kivált ha olyan jó médiumunk van 1 , mint Tecának, az ő alsó és felsőkirálymalackai Malaczkay Tamása, akit — közbevetve legyen mondva — barátai, az alsó, felső, király és malac irányában Kvartász urnák neveztek el. De, hogy a tárgynál maradjunk, a nő beszélt, egyszerű, monoton hangon és szinte látszott rajta, hogy minden egyes szó könnyebbségére esik: . . . Tudja drágám, borzasztó hangulatban voltam akkor, az összes újságok tele voltak, amikor a Muki gróf agyonlőtte magát a lakásomon, aljas perszónának, vérszopó piócának tüntettek fel, aki a grófból kicsalja az utolsó vasat, aztán pedig fel is út, le is út kilöki. Pedig — s itt a színésznő hangja a felső regiszterbe csapott át — becsületemre, életemre s minden ami kedves előttem, arra esküszöm, hogy sohasem volt a gróffal semmi dolgom és egy fillér, az nem sok, de annyit sem kaptam tőle. Udvarolt nekem, flirtöltünk. Akkor azon a napon azonban nem tudom mi volt vele, ostromolt, kért, könyörgött, felajánlotta fél vagyonát. Kikacagtam. Erre fenyegetőzött, hogy lehetetlenné tesz és mikor ajtót mutattam neki, előkapta browningját s rám lőtt. Itt a seb helye a karomon. Majd önmaga ellen fordította a fegyvert, önmagát jobban találta, rögtön vége volt. Én négy hétig nyomtam az ágyat, bárcsak elpusztultam volna inkább. A szobára lassan teljesen leszállt az alkony, a diva annyira belejött a beszédbe, hogy egész színpadias lett és önkéntelen gesztusokkal kisérte előadását.
