ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-10-30 / 44. szám

XV. évfolyam. Esztergom, 1910. október 30. 44. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal (Szeminárium) cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1910. október 29. — Tehát nem lesz ! Csak ezt akartuk ! Pártonkívüli katholikus lap oly országban, hol bevallott keresztény párt van, lélektanilag lehetetlen dolog, középeurópai műveltséggel szólva „immorális" dolog, tehát nem kérünk belőle. Igaz, hogy azért még most se vennénk mérget rá, hogy egyszerre más helyen újra ki nem bújik kacskaringós gondolat-felhők tömkelegéből az eszme. Mi nem néztük ugyanis oly ideális szempontból, és a jövőben se fogjuk nézni ez eszmét, mint a ,,Rovás irója", kinek — mint soraiból kitűnik — halovány sejtelme sincs arról, honnan fujt a szél, amely e kéthónapos vihart előidézte. Távolról sem célzunk az „E. K."" tájékára, hanem más potentátokra, akiket katholikus ügyekben semmi áron vezérelvül, irányitókul elismerni nem fogunk. Semmiesetre sem osztjuk azonban az „E. K." álláspontját sem, mely az eszmét jónak találta. Épen mivel nem vagyunk a „Rovás" irója által emiitett kezdő logikusok szintáján, azért nem ülünk fel a pillanatnyi siker látszatával kecsegtető eszméknek. Ismerjük a társadalmi és politikai katholicizmus megkülönböztetésének egész horderejét. Portugália, Franciaország, Olaszország elég szomorú példa rá. Pártszempont nélküli hirlapirás, merőben „hisztorikus hűséggel", „tanítói, mulattatói jelleggel", pláne „pártkötelékektől ment apostolkodás" a mai világban, midőn a népek s a kereszténység sorsa, a nyilvános jog és igazság a parlament szeszélyétől függ, — középeurópai nyelven szólva : das ist alles für die Katz! Ez lehet egy szépirodalmi hetilap hivatása, de egy politikai napilap ilyen formában elvi magaslaton nem állhat, legfeljebb a reális haszon és siker magaslatán. Ilyen lapot pedig a priori perhorreszkálunk. Ha csak ezt az „ideált" akarják elérni, erről felesleges tervezgetni. Ezt a hivatást már rég betölti a „Budapesti Hírlap" fényes „sikerrel". Most legalább nem kell naponkint pirulni és mérgelődni, mert hisz nem keresztény lap követi el a következetlenségeket stb. Különben vége-hossza se volna a panaszoknak. Nem új napilap szükséges tehát, hanem a meglevők fejlesztése s tökéletesítése. A fák se nőnek egy év alatt az égig, lassan vastagszanak és terjesztik gyökereiket. A'középeurópai illemnél fontosabbak a középeurópai példák! melyek az emiitetteken kivül ellentétkép: Németország és Belgium! Mondjanak csak egy keresztény napilapot e két országban •— melynek keresztény akcióját egyedül koronázta eddigelé siker — mely ne volna centrumpárti, hanem „pártonkívüli". Az olyan kérdések, minő a társadalmi és politikai katholicizmus, eldöntésüket nem várják egy cigaretta elfüstölésével körülbelül egy pöndörületü bodor cikkektől. Hálát adunk az Égnek, hogy még merőben „elméleti" kérdéseknél is lelkünk mélyéből tudunk botránkozni, ha azok a tévelyek és bajok kiinduló pontját, néha quintessenciáját foglalják magukban. Két vonal az elején még igen közel állhat egymáshoz, de ha nem tökéletesen párhuzamos, csakhamar óriási eltérés és űr lesz közöttük. Szóval örvendünk, hogy a pártonkívüli kath. napilap eszméje szerencsésen halva született s reméljük, hogy egyhamar — kivált a kath. nagygyűlésen — nem fog feltámadni. Ha valami katholikus „nagyság" óhajt a szája ize szerinti színtelen napilapot teremteni, tegye meg a saját pénzén, mint Tisza István, de ne „közakarattal", még kevésbbé közpénzen. Néhány szó az „Uj Magyarországára. Fodor Gyula István űrnak e lap 42-ik számában a fenti cím alatt közzétett cikkére, kegyes engedelemmel volna néhány szavam. Tagadhatatlanul szomorú tény az, hogy a középosztály csak szükségből adja gyermekét az ipari pályára és csak akkor, midőn a tudományos pályára való nevelés kísérlete csődöt mondott. Iparos gyermekeink legnagyobb része — tisztelet a kivételeknek — tehetség nélkül, kényszerítve és kedvetlenül tanulja mesterségét. Kikerülve az életbe, képtelen újat alkotni, a rideg élettől kényszerítve csak napszámosként, tisztán kenyérkeresetből és lélektelenül végzi napi munkáját. Szellemi élete sivár, a nemesebb szórakozásokat nem óhajtja, énjében nincs tisztult önzés és akaratát magasabb törekvések nem hevítik. Felette kívánatos követelmény tehát, hogy az iparos pályára lépő ifjaink rendelkezzenek szellemi kinccsel is, mely felül emelje őket a közönséges ember nívóján és a tökéletesedés felé sarkalja. Cikkíró éles szemmel ismeri fel a már tarthatatlan állapotokat. Sajnos azonban, mig a kormányok áldozatkészsége hiányzik, az iparos társadalom fejlesztését célzó akarat nélkül az „Új Magyarországában közölt eszmék megvalósítása a jövő eszméje lehet csak. Dicséretes bátorsággal mutat politikánk tévedéseire és azon vagyonpazarlásra, melynek hasznát csak egyes elszigetelt egyedek látják. Nem helyeslem — és ez felszólamlásomnak tulajdonképeni célja, — hogy a mai szomorú állapotok okozóját elfogultan a nép- és gazdasági ismétlő iskolákban, továbbá az alsóbb fokú ipariskolákban és azok tanítóiban látja akkor, midőn a kézimunka tanítást (slöjd) állítja bűnbakul. A vallás és közoktatásügyi m. kir. miniszternek 1905. évi június hó 16-án 2202. elnöki számú rendeletével az elemi népiskolák számára kiadott Tanterv és Utasítás a kézimunka tanítást, mint az alaki képzés egyik eszközét illeszti a tanterv keretébe. Kötelezővé teszi azzal a célzattal: A2 „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Halottak estéjén. — A halál monológja. — Mi ez? Álmodom? Mit jelentsen-e suttogó, búgó néptömeg birodalmamban, a halál birodalmában ? Talán összeesküvés készül ellenem, a nép, az Isten adta nép megsokalta eljárásomat? Engem, az örökké elhagyottat, ki komor magányban töltöm napjaim s kitől mindenki iszonyattal fordul el, miért keresnek fel? Engem, ki elnyelő sötétben szövöm jövő terveim, miért zavar e fényözön ? S különös, nincs év, melynek e napján ide ne hozná valami ez élő fajzatot, mintha bizony reménye lehetne valakit is visszarabolnia. Sötét, koromsötét birodalmam, e fény bántja a szememet, alig tudom tekintetemmel kisérni, pedig alattvalóimat veszik véle körül ... De hogy is lehetne valakire itt reátalálni e pislogó mécsesekkel ! Ni, az őszi szellő mily könnyedén végez a kapkodó lánggal! Paff és kialszik ! Mit is boszahkodom miatta! ? . . . De nyugtalan vagyok, most meg e zúgás izgatja fülemet. E tompa hangok a haramiák földalatti szövetkezését juttatják eszembe, e gyertyák boszúvágytól, vérszomjtól csillogó szemeknek tűnnek fel.; e zörgő falevél is mit boszant, mintha kard, öldöklő kések csörömpölése volna! . . . És e csoportosulás meg nem szűnik, hanem folyton nő ez idegen sereg, mintha otthonába jönne. Mégis! . . . midőn birodalmamba lépnek, mintha figyelemre méltatnának üdvözlésükkel! . . . Azt hiszem, engem üdvözölnek!? Halljuk csak meg: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!" Hát ez mi! Sem Jézus, sem Krisztus nem vagyok; kinek szól tehát ez üdv? Lehet itt kívülem más úr is, kit e nép többre becsülne nálam? Mily nyugtalan érzés fog el minden pillanatban engem, aki réme vagyok mindenkinek, zavarója minden nyugodt, boldog érzetnek ... és most tagjaimban borzadok ! Mi okozza ezt? El e nyugtalanító képekkel, zavaró gondolatokkal. Hiszen csak álmodom, álomképek zavarnak, amelyek porba festenek, melyet az élet tipor. E képek pedig mikor ábrázolják a valóságot? Nemde, hányszor egyenes ellentétei a valóságnak ? Most a tények is azt mutatják és hinni lettem volna képes az álomnak! Én, aki ura, szabad, független ura vagyok birodalmamnak. Ez még kevés! Nemcsak úr vagyok, hanem zsarnok is, nem csupán szabad, hanem leigázó is és független, kitől mindenki függ. Ugyan ki vonhatja ki magát hatalmam alól? Sújtom kardomat a gyémánt paloták lakóira, szúrok a szalmaviskókba is ! . . . Mit jelentenek e dombok birodalmam területén? Ezek hirdetik fennhangon hatalmamat, és rajtam a félelem kezd erőt venni? Porban hever előttem egy egész világ s így mutatja be előttem hódolatát. É sirok mind nekem hajlonganak díszes virágaikkal, tövises bojtorjánjaikkal; nekem tömjénez az őszi szellő, a csörgő, zörgő falevél dicshimnuszaimat kiséri, melyet a kuvik, a halál madara énekel! Úr vagyok, ki szemfödőt borítottam a selyem párnák közt nyugvó királyi főre, orkánommal tövestől téptem ki a 90 éves tölgyet. Egy világhódító Napóleon, ki elé milliók rakták fegyverüket, kardját néma intésemre övezte le személyein előtt . . . E tehetetlen tömeg csak nem ijeszt meg! ? Hiszen rettegett ura vagyok, ki végigsuhintok a virágágyak még bimbó fejein is; ha akarom, az üde bimbó ki nem nyílik és porba hull érintésemre. Meg nem indít a harmatcsepp ragyogása, a csillogó könnycsepp az arcon, elszakítom én anyai kebléről a jövő most még kisded reményét! Szép a köny színjátéka, de az ily csöpp nem vájja meg a kőszívet, mely érzi fölényét és melyet büszkesége szilárdít! No és ily szivet most rettegésbe hozhat ily jelenet ? Sőt nem csak zsarnok, nem csak rettegett vagyok, van bennem valami szeretetre méltó is, ami sokakat vonz hozzám, különben hogy is lehetne megmagyarázni, hogy sokan önként dőlnek karjaimba, hogy átöleljem őket és enyéim legyenek ! Igen, kikkel az élet kegyetlenkedett, kiknek csak a keserűség poharát nyújtotta, azok nálam kerestek enyhülést. A zsarnok tulajdonkép nem is én vagyok, hanem az élet, nyomort csak ez hoz, én ez igát inkább leveszem az emberek nyakáról. Fájdalom csak az élőt érheti és én megszüntetem ezt és érzi is e nép, hogy „odalenn már nem fáj semmi." Sokaknak szégyen az élet és gyalázat és hozzám futnak, mert én letörlöm a szégyenpírt az arcról, lemosom a gyalázatot, de ezek helyett odanyomom a Kain bélyegét, a gyalázat és kárhozat pecsétjét. Szóval e hódolat nem oly rideg, mint amilyennek látszik. Több benne a hála, mint a félelem ! Tehát Ur vagyok, hatalmas ura e népnek, mely érzi hatalmam erejét és gyöngesége tudatában ünnepelni jött országomba. Im a sirra hajol