ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-10-30 / 44. szám

„hogy a tanulók cselekvő képességét és hajlamait természetszerűleg fejlesszük s munkássághoz szoktatva, munkában ügyesekké téve őket, a munkát megszerettessük és megbecsültessük velük. Evégből megtanítjuk a gyermeket mérő eszközzel, szerszámmal bánni, a térben plasztikailag szerkeszteni, alakítani s arra való anyagokból az iskolai és a gyakorlati életbe vágó tárgyakat készíteni." Amidőn olvasom cikkiró ezen szavait: „Ma már tisztában vannak hozzáértők, hogy a slöjd jelenlegi mivoltában az iparosságra alapot nem nyújt, az ipart ily módon megkedveltetni nem lehet." — „Be kell látni, hogy a hangzatos slöjd az iparfejlesztésnek alapja nem lehet. A slöjd sem az értelmet, sem a tudást, sem a teremtő és alkotó képességet fejleszteni nem képes. A slöjd megfelelhet a savó vérű' svédnek, de nem felel meg a paprikás vérű magyar gyermek természetének, ki, ha nem lát munkája után eredményt, úgy azt nem becsüli semmire." — „Innen van az, hogy ma már a slöjd tanításához hurokkal is alig lehet fogni növendéket és ha fogtak olyan bárgyút (?), az mihamarabb hátat fordít neki" — feltételezem, — mert másként nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy a fent és szószerint közölt kézimunka tanítás célját vagy nem olvasta el, vagy nem értette meg. Ha elolvassa és megakarja érteni, be kell látnia, hogy tévedése óriási, mert a népiskolai kézimunka tanítás célja nem az iparképzés, még az iparospályára való előkészítés sem, hanem csak mint mellékeszköznek felhasználása avégből, hogy anépiskola kapcsolatbahozassék a gyakorlati élettel. A kézügyesség fejlesztését célzó kézimunka tanításával a népiskola tantervének keretében nem lehet, nem szabad iparost nevelni, — erre a szakipari, vagy az azzal kapcsolatos iskolák hivatottak, — mert sem a népiskola hivatása, sem pedig a növendékek fejletlen testi és lelki képessége ezt meg nem engedi. A kézimunkának az elemi népiskolában való tanításával a cselekvő képességet és hajlamot akarjuk természetszerűleg fejleszteni és fokozni. Munkássághoz hozzászoktatott és ügyes embereknek pedig az élet minden körülményei között hasznát látjuk. Hogy a slöjd sem az értelmet, sem a tudást, sem a teremtő és alkotó képességet fejleszteni az élet és vele együtt borul szinem elé, elismeri győzelmes voltomat és a győző babérkoszorújával övezi homlokomat. E fényes, kivilágított dombok az áldozat oltárai, melyekről a hódolat füstje száll felém. Ó ! A győztes vezér diadalnapját élem, akinek fénye betölt mindent, nevét emlegeti mindenki! Mily felemelő tudat! S engem diadalkocsimon fogott el a félelem az engem ünneplők s dicsőitők előtt! Féltem az élettől, mikor az élet veszte vagyok, mi balga izgalom? Rettegni csak az enyészettől lehet, ez pedig én vagyok; csak nem saját árnyékomtól ijedtem meg? Félre e kicsinyes gondolatokkal!! Fölöttem nincs halál!! Megyek inkább és fogadom az élet hódolatát, hadd halljam, mint önti szavakba érzelmeit, melyeket velem szemben táplál s igy magam is érezzem fönséges voltomat . . . . . . Fogadtam a hódolatot, de a dicsőség mámora mintha megzavart volna, fölizgatta büszke öntudatomat. Megtisztelő fogadtatásra gondoltam s most megalázva érzem magam. Az élet még ügyelemre sem méltatott, egy szóval sem emlegette a nevem, sőt valami hitvány eszköznek minősített, mellyel egy örök koronához juthat. Valami viszontlátást emleget, mely a jövőben következnék be, mely elrabolná alattvalóim egy új világba, melyre már hatalmam nem terjed ki. És íme e gondolat felemelte az előttem borulót. Az arcon örömpirt vettem észre, amelyről szégyenemre megvetést olvastam le. E megvetés nekem szólt és szinte megremegtetett. A könnyekben, miket a szemekből csaltam ki, valami vigasztaló fény csillogott és egy jobb jövő reményének örömgyöngyeiként ragyogtak s e szemekből az utálat sugara tűzött felém. Mások el sem ismerik, hogy alattvalóim léteznek. A halál leplét, a szemfödőt letépik és nem képes, hogy a slöjd tanításához hurokkal is alig lehet fogni növendéket és ha fogtak olyan bárgyút (sic!), az mihamarabb hátat, fordít neki: tagadom. Látszik, hogy a cikkiró úrnak halvány sejtelme sincs a népiskola beléletéről, a gyermek lelki életéről. Rosz paedagógus az, vagy akarom mondani mester, ki azt az anyagot sem ismeri, mellyel dolgozik. Állításainak nevetséges voltát be kell látnia akkor, ha figyelemmel kiséri a gyermek lelki világát és annak követelményeit. Figyelje meg csak a gyermeket pl. játéka közben. Egy darab papiros, vagy fából mennyi mindent alkot! Bicskájával fúr-farag, papírból, sárból stb. ha a szakiparos szemének nem is megfelelő és tökéletes dolgot készit, foglalkozása közben gondolkozik az alakítandó tárgyról, képzelete dolgozik, romboló és épitő ösztöne készteti, buzdítja a teremtésre és alkotásra, emellett vigyáz magára és figyel, figyelme élénk, munkájának eredménye pedig a tudás.és az önérzet örömét kelti fel lelkében. Már maga az igy előállott öröm érzete oly becses eredmény, melyet az igazf nevelő kellően tud értékelni. Ha megfosztjuk a gyermeket önszerezte örömétől, akkor lelkét öljük meg. A kézimunka tanítása a mellett, hogy tanulságos és szórakoztató, nagyon is megfelel azon eszközök egyikének, melytől a nevelés sikeres eredményét feltételezzük. A népiskola célja nem lehet a rideg szaktudás, hanem a gyermek korához alkalmazkodó testi és lelki nevelés; más szóval felébresztése és fejlesztése a test és lélek szunnyadó erőinek a célból, hogy midőn önmagára maradva kenyerét keresi, midőn családjának, a társadalomnak, az államnak fentartásához filléreivel hozzájárul, tegye ezen hozzájárulást szívesen, önzetlenül és azzal az értelemmel, mellyel mint ember azt tenni hivatva van. A tanítóktól feltétlenül megkívánt szaktudásra vonatkozó szavaira csak annyit jegyzek meg, hogy csak nem kívánhatja azt, hogy minden tanitó az ipar minden szakismeretével rendelkezzék, mert erre egy ember úgy fizikailag, mint szellemileg képtelen. A tanitó hivatása a szellemi irányítás és vezetés, ezt pedig — és önérzettel mondjuk, teljesíteni tudjuk is és akarjuk is. Ferenezy Kálmán. csak az alvó leplét borítják e néma sírokra. Az édes álmok tanyáját, képzelik itt, hol övéik szenderegnek és álmodoznak az igaz életről, soha el nem múló, boldog életről, melyre egykoron ébrednek — va

gy amikor — mint hiszik — kivonják magukat hatalmam alól . . . Az élet tehát a halál révén venné meg halhatatlanságát, én csak kísérője lennék egy magasabb élethez ? ! — „Hiszem a test föltámadását" — újból csak e hangokat hozza fülembe a suhogó szellő ; nekem, a független úrnak porba kelljen hullnom?! . . . De hol is vagyok ? Most e hatalmas fa ijeszt meg a rajta lévő alakkal, e tehetetlen alak kiterjesztett karjával, mintha reám akarna sújtani. S mit látok ? . . . a tömeg ide borul le, arcukon már könnyet sem látok, csak a mély tisztelet jeleit és én ! . . . Figyelembe se jövök én, a mindenek ura. Itt az összeesküvés helye. Az összeesküvés szerzője e kereszten függő, ide irányul minden tekintet, mintha ajkairól várnák az ellenem szőtt terv pontjait. A remény, a biztos remény sugara tűz ez arcokról, a félelmet, mely nyomomban, kelni szokott, teljes nyugodtság váltja fel . . . „Hiszem a test föltámadását és az örök életet" — itt is boszantanak e kellemetlen hangok és te, halál, szóba sem kerülsz?! — „Jézus a mi életünk és feltámadásunk" — és én semmi sem! ? Jézus ?! ... Most már értem, kinek szólt a köszöntés ! A kereszt mintha megszólalna: „Halál én vagyok halálod". „Alszanak ők, nem haltak meg!" Hiszen igy nem is az én birodalmamban vagyok ?! A legnagyobb úr nem én vagyok, mert nekem is van halálom és ez: az Élet. Halálom az ébredés ! Tehát van ébredés ? ! Lesz tavasz ? ! Igaz a kép : én porban fekszem, az élet feltámad?! — Egy protestáns a kath. missiókról. Megtörtént végre, amire nem igen számit a kath. ember, hogy missióinkról dicséröleg nyilatkoznak olyanok is, akik nem a mi vallásunk apostolai. A protestáns anglikánusokról van ugyanis szó. Egyik archidiakonusuk ugyanis a ,,Quardian" c. lapban a következőket írja a kath. egyház missióiról: „India lakosságának a száma — Belucsisztánt és Birmaniát kivéve — meghaladja a 294 milliót. Ebből az óriási számból csupán 2,900.000 lélek esik a keresztény vallásra, és pedig 470.000 az anglikánra és 658.000 a többi protestáns felekezetre. Az indiai keresztények közül legtöbben róm. katholikus vallásúak, amennyiben ez a felekezet dicsekszik a legjobb szervezettséggel ez országban. Missiós telepei igen ügyesen vannak berendezve s kiterjedésük valóban bámulatra méltó. A missió nehéz s fáradságos munkáját ellenőrzi a pápai delegátus. Az összes egyházmegyéknek és prefekturáknak van saját templomuk, avagy kápolnájuk. Egyesek pláne szép szemináriumokkal s egyéb vallásos intézményekkel is rendelkeznek. A missiós papok száma napról-napra emelkedik, számos önfeláldozó, buzgó apostol és apáca gyakorolja itt a jótékonyságot minden téren. Emelnek kórházakat, gyógyszertárakat, árvaházakat, iskolákat és menedékházakat. Főleg az ifjúság nevelésére fektetik a legnagyobb súlyt, olyannyira, hogy az egyetemre igen derék ifjakat küldenek, kik hivatásuk magaslatán állva, hasznos és derék polgárai lesznek a hazának. Igy a szt. Ferencrendieknek van Észak-Indiában összesen 8 kollégiumuk 2000 gyermekkel. Számos iskolát vezetnek a jezsuiták is, kik rendkívül buzgó nevelők. Bombayban és Kalkuttában körülbelül 1625 kath. ifjú van, Trichinipolisban pedig 800. S amint az ifjak, ugy a leányok is részesülnek igen jó nevelésben. Vannak leányinternátusaik, ahol az apácák ügyelnek fel, a többi leányiskolákban is rendesen az apácák tanítanak, s intézeteik India elsőrangú intézetei közé soroltatnak. Mindezeket tekintetbe véve — folytatja tovább az archidiakonus — csak egyet tudok ajánlani anglikán hitsorsosaimnak s vallásom vezetőinek: ha megakarják menteni Indiában az anglikán vallást, főleg pedig az ifjúság nevelését és propagandát akarnak csinálni az anglikánizmusnak : „küldjenek coelibatusban élő testvéreket és nővéreket (szerzeteseket, missiónáriusokat, apácákat) ide, kik teljesen csak szent hivatásuknak élnek és a tiszta ifjúságnak, s kiknek egyedüli célja csak az Isten dicsősége." Igy jellemzi kath. hitünk indiai apostolait a protestáns archidiakonus. íme egy dicséret ellenséges szájból, az ellenség táborából. Vájjon mit szólnak ehhez Franciaország, Spanyolország és Portugália szabadkőműves kormányai, kik az önfeláldozó s egyedül az Istennek szolgáló s a társadalom javáért buzgólkodó szerzeteseket és szerzetesnőket kiűzik országukból ?! Ha nem volnának ellenségei a kereszténységnek, főleg pedig a katholicizmusnak, nem vetemednének olyan brutális cselekedetre, mint a portugallok, kik vadállatok módjára megrohanták a védtelen, nekik mit sem vétő szerzeteseket s felkoncolták Őket. No de az ártatlanok vére bosszúért kiált az egekbe. Bestiális cselekedetük nem marad megtorlás nélkül. Lesz idő, amikor a kegyetlen üldözők és hiénák elveszik méltó jutalmukat barbárságukért, ugy Portugáliában, mintatöbbikeresztényellenes országokban! P—r. Az országos politikából. Ez is foglalkozás. A türelmetlen emberek, akik csak a bajt, a kellemetlenséget érzik, nem vetnek számot a körülményekkel s ha elhibázzák az életpályájukat — elpuculják a saját vagyonukat, sikkasztanak, becsületüket besározzák, önérzetük miatt üldözést szenvednek, a bosszú csipkedi őket — kiszakítják magukat az ismert világból és kivándorolnak a másik világrészbe, ahol szégyenkezés nélkül lesznek hordárok, utcaseprők és más ilyen alacsony foglalkozásúak. Igy tesznek a türelmetlenek. A türelmesek azonban nem futnak, nem szaladnak neki a nagy ismeretlenségnek és bizonytalanságnak. A türelmesek itthon maradnak. Itt iparkodnak aranybányát nyitni, amelyben nem szégyen dolgozni. Az európai aranybánya, az aranymező a sajtó, amelyre keselyűk dühével vetik rá magukat az existenciátlan alakok — persze tisztelet a ki-