ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-01-23 / 4. szám

amit belőlük vontunk, úgyszólván minden érett hazafi s katholikus lelkében él. A válság szemléleténél, egyebeket mellőzve, mi két tényezőre vonunk le tanulságot : a koronára s a keresztény pártok tényezőire nézve. A koronára nézve valljuk Habsburgi Rudolf jeligéjét, mely a frankfurti Römer ősi csarnokában az ö képe ajá van irva: „Melius est bene imperare, quam impérium ampliare." (Jobb jól uralkodni, mint terjeszkedésre törekedni.) Ebből folyik azon másik igazság is, amit az ország hercegprímása a koronázási jubileumkor mondott: „A király első lévén a jogokban, első tudtál lenni a kötelességekben." A királyi szónak az alkotmány megtartására adott szava, mindig adott szó marad, bár mondjon ellene egész Ausztria. A keresztény pártok között pedig látván a kiütött egymás elleni torzsalkodást, eszembe jut Sennyey Pál válasza, amit Andrássy Gyulának mondott, mikor az arra szólította, hogy csináljanak nekik helyet: „Annyira nem vagyunk, hogy mi takarodjunk s ti triumfussal bevonuljatok." A néppárt is ma ezt mondhatja a keresztény szocialistáknak. Egyes fiatalabb elemek oly hírlapi harcot provokálnak, mintha tudja Isten, mekkora válaszfal lenne a két párt között. Az alap, a magvető ellen nem szabad a keresztény szocialista pártnak harcolni. Viszont a néppárt se zárkózhatik el a keresztény szocialisták demokratikusabb politikájától. A kettő között szövetségnek kell létesülnie, amely előbb-utóbb, mint Ausztriában is történt üipauli s Lueger pártja között, a két párt egyesülésére fog vezetni. A széthúzás, az egymás elleni harc, csak Khuennek és a szabadelvű-pártnak fog hasznára válni. „ t _. • & Keményfy K. D. — Á francia kultúrharc végletei. A „szabadelvüség" mintaországából oly hírek jönnek, melyek szégyenpirba borítják minden kultúr-ember arcát. Sehol sem uralkodik a „szabadgondolkodás" oly korlátlanul, mint Franciaországban, sehol sem érlelheti meg gyümölcseit oly teljesen, mint Galliának szabadkőműves ege alatt. Minők e gyümölcsök s minő fokozatokon át haladt az ottani kultúrharc? Először rabló hadjáratot indított az egyházi rendek u. n. „milliárd"-ja ellen; ezen állítólag „milliárd" azután elúszott a „szabadelvű" liquidatorok zsebébe, azután számkivetésbe küldötte saját fiait és leányait; kiverte a püspököket és papokat lakásaikból, korlátolta a tanszabadságot s az egyháziakat eltiltotta a tanítástól. De a katholikus világ legjobbjai önként jelentkeztek tanítóknak s tanítónőknek s a romokon új hajlékokat emeltek a kath. nevelés ügyének. Ekkor ezen iskolák szellemét iparkodott a szabadkőműves liberalizmus megfertőzni s vallásellenes könyveket irt elő. Fölléptek azonban a püspökök s fölhívták a szülőket, tiltsák el gyermekeiket ezen könyvek használatától. A szülők hallgattak püspökeikre s a gyermekek engedelmeskednek szülőiknek s a gyermekek hűségével most szemben találja magát a szocialista tanítóság s a szabadkőműves államhatalom s folyik elkeseredetten a harc a hű, engedelmes francia gyermekek ellen. E harcnak elkeseredett voltáról már nem irnak a francia ellenséges lapok, szégyenlik a kultúrharcnak ezen legújabb fázisát. Pedig, mily erőszakos változatai vannak e harcnak. A tanítók kényszeritik e gyermekeket, hogy a tiltott könyveknek keresztényellenes helyeit kívülről tanulják, leírják, majd pedig kínozzák őket s szülőik parancsa ellen fellázítják, de a szülőikhez s hitükhöz hü gyermekek hadserege napról-napra növekszik. Egy leányka, kinek büntetésből egy ily könyvnek hitellenes helyét kellett leirnia, a szöveg alá irta: „Hiszek egy Istenben" s ezért kirekesztették az iskolából. Liré városkában az igazgató parancsára 20 gyermeket 3 napra, Prés sono Lafauche városkában 3 gyermeket mindenkorra, 24 leányt több napra tiltottak ki, 3 fiút határozatlan időre. Mindez egy napon: január 7-én történt. A következő napon egy helységben 120 gyermeket zártak ki. Sok iskola már üres, a tanítók vakációznak. A gyermekeket s szülőiket az iskolából való kitiltással akarják büntetni s jövő életpályáiktól elütni. Julianus Apostata módszeréhez kell vezetnie a hitvallásos neveléstől való minden elpártolásnak. Tanuljunk ez eseményekből, melyek logikus szükségességgel vezetnek ilyen botrányos végletekig. A felekezetnélküli iskola szabadkőmives hívei nálunk is ezt a célt tartják szemük előtt. Ez az eszményük, ide törekesznek. Iskola, templom s mindkettőjük védelmére ker. sajtó: ez legyen törekvéseink s szervezkedésünk jelszava. A vasút-ügy és Esztergom. A cimben említett dolog tulajdonképen nincs is ; vagy ha van is : olyasféle az, mint a váltóláz. De mig ez minden harmadik nap visszatér, addig Esztergomról még azt sem lehet állítani, mintha itt bizonyos időközökben érdeklődnének a vasút ügye iránt. Vannak ugyan egyes jeles, de ritka alkalmak, mikor felszínre vetődik a kérdés, de — és éppen ez a legjellemzőbb — akkor sem az esztergomiak vetik fel, hanem az az igazában idegen vállalkozó, aki pénzét és buzgalmát másutt sokkal kamatozóbban forgathatta volna, idejét pedig minden esetre sokkal kedvezőbb kilátásokkal foglalhatta volna el. „Napirenden van az összekötő vasút ügye", mondhatná valaki. Mi szerényen ugyan, de határozottan tagadjuk azt, mintha ez a kérdés oly formán volna napirenden, hogy ez a város és megye minden illetékes tényezőjét csakugyan megillette, komoly gondolkodásra és gondoskodásra nógatta volna. A legkegyetlenebbül gyilkoló lassúság, a maradi kényelem jellemzi ezt az ügyet is, mint jellemzett már az utóbbi 20 évben — hogy az azelőtti éveket fel se említsük — nagyon sok olyan kérdést, mely városunkat s megyénket valamiképen emelhette volna. Ami pedig a mult napok u. n. „érdeklődésiét illeti, ott mindent tapasztalhattunk, csak önzetlenséget nem. Igaz, hogy a vasútépítők aránylag elég jól megfizetik a felhasznált telkeket, de hogy most már éppen ezen cimen oly aránytalanul nagy összegeket kérjünk a föld vagy kert négyzetöléért, mint amily összeget egyesek emlegettek, ezt már nemcsak önzetlenségnek, de talán még méltányosságnak se nevezhetnők. Önzetlenséget ugy se várunk, hanem méltányosságot, sőt ezt sem, hanem belátást mégis csak várhatunk. Belátást! De ezt más irányban is várhatunk. Pl. annak a belátását is várhatjuk, hogy Esztergomnak vidékre van szüksége. Mert valamint pénze, jó adóalanyai nincsenek, azonképen vidéke sincs. A Garam völgye igazában Párkánynak adózik, Dorogtól kezdve Pesté a vidék, nekünk a piszkeiektől, innen van csak néhány falunk. És éppen ezen a vidéken nyílik meg oly terület, mely egyenesen ránk, mi pedig reá vagyunk utalva. Ez az a vidék, mely Tokod—Baj na—Bicske irányába esik, mely a tokod—annavölgy—bicskei, egyszer már rebesgetett, de soha komolyan nem tárgyalt építendő vasúttal volna megszerezhető és kölcsönösen hozzáférhető. Ez a vidék Esztergomnak marad, mert más kulturális középpont rá nem hat, más ily középpontnak vonzó körén kivül esik. Szeretnők, ha ezen éppen csak tollheggyel érintett egy pár gondolatot bővebben tárgyalnák. Általában szeretnők, ha ily kérdések s a várost és megyét közelebbről érintő és megoldásra váró más kérdések a helyi sajtóban bővebb, gyakoribb és szakszerű megbeszélésben, tárgyalásban részesülnének. Nem tartjuk u. i. egészséges állapotnak, még csak tűrhetőnek sem azon helyzetet, melyben ma vagyunk, hogy t. i. a már felvetett kérdéseken is éppen csak hogy nagy és tág idöközönkint rágódunk, sokszor még erre is lusták, élhetetlenek vagyunk. De az sem éppen dicsérhető tulajdonságunk, hogy jövőre vonatkozó áldásos terveink se legyenek s ölbe tett kézzel várjuk azt az előkelő, vagy nem is előkelő idegent, aki majd bolintézkedő Rákóczi foglalja le figyelmünket. Éjtenéjjel ő készíti híveit a döntő támadásra. Mikor a vár elesett, őt állítja elénk a költő, amint a szép hajnaltól piros hegyoldalon a várba nyargal. A fejedelem nemes alakjának előtérbe helyezése és kiemelése, valamint a hozzá fűződő szeretet és bámulat az előadásnak bizonyos melegséget és lebilincselő varázst nyújt. Az igaz öröm, melyet a költő utolsó versszakában szinte büszkeséggel emlit, a költemény minden sorában érezhető. Jellemző vonásai a költeménynek még a siető rövidség, egyszerűség, szemléletesség és élénkség. Érdeklődésünket egyre fokozza. Amint a tábort a Garam-torokban bemutatja, egészen a harc végéig egy pillanatra sem lankadunk. Ujabb meg újabb képekkel, fordulatokkal, az ostrom mozzanatainak fokozatos fejlesztésével képzeletünket egyre foglalkoztatja. A vérengző harc izgató képeinek teljes mellőzésével és az éjjeli támadás lehető legrövidebb érintésével és tapintatos enyhítésével pedig finom ízléséről tesz tanúságot és nemcsak nem veszít ezáltal értékéből, hanem élénkíti előadását és jobban a fejedelemhez köti figyelmünket. A fejedelem sátrának leírása és a köréje fényt terjesztő tigrisbőr, perzsa szőnyeg, a palotások deli örségének kiemelése még meglassítja kissé a költemény menetét. A fejedelmet pompája és ragyogása közt is be akarja mutatni s némi részletezésekbe, színezésbe, ismétlésekbe bocsátkozik. De attól a pillanattól kezdve, mikor Rákóczi kimondja, hogy a vár fokán három nap alatt magyar lobogó fog lengeni, sietség vesz eröt a költőn és csak a lényegesnek felemlitésével ragad ágyútüzön és ostromon át a várba, melyben már Rákóczi dicsőségét hirdetik az örömlövések. A harc természete, hogy az összeütközés percétől visszatarthatatlanul rohan a döntés felé, néhány pillanat alatt politikai érdekek, nemzetek sorsa és dicsősége felett ítélkezvén. A költő is művészi érzékkel alkalmazkodott tárgya természetéhez. Legjellemzőbb mozzanatait érintette s a közben történtek kitalálását, kiegészítését képzeletünkre bizván, a sikeres harc és győzelem folytán újabb fényben tündöklő nagy fejedelmet siet ismét elénk állítani. A rövidség és sietség ellenére a tábor képe és élete, az ostrom lefolyása teljes szemléletességgel domborodik ki és minden vonás összhangzatosan működik közre a fejedelem alakjának és nagyságának vonzó bemutatására. A fejedelem fenségét különösen emeli az a nyugodtság, higgadtság, mellyel intézkedik és az ostromot irányítja. Igen finom és értékes lélektani vonás az is, hogy a fejedelem nem buzdítja, nem tüzeli az ö vitézeit, hanem csak nemes önérzettel és lelki nagysággal kimondja, hogy a vár három nap alatt az övé lesz. A kurucok deliségének, a fejedelem hadvezéri tapintatának és mély lélekismeretének legékesebb bizonysága rejlik ebben . . . Még igen sokat lehetne e költeményről irni, de az eddigiek alapján is kiemelkednek előttünk a költemény szépségei és e költemény révén némi bepillantást nyerhettünk a kuruc költészet sajátságaiba általában. E költészet, mely romlatlan, természetes, egyszerű sziveknek igaz, tiszta érzéseit tolmácsolja: sokkal méltóbb hozzánk és jobban megfelel a művészi alkotások magasztos rendeltetésének, mint a mai modern kor mesterkélt, beteges, természetellenes költői iránya, mely a tiszta, ártatlan szív ideális felemelkedésével szakit, sőt mosolyog rajta, és az éjjeli világ füstös, ledér, ideges, fajult életét vonja be költői mázzal, mely azonban valójában nem költői máz, hanem csak sár és salak. Az igazi művészetben erő, felemelő és tisztító erő, üde lelki táplálék van s valahányszor erőre van szükségünk, hogy felemelkedjünk, és lelki táplálékra, hogy felüdüljünk, megtisztulva és megnemesedve az eszmék magasába szárnyaljunk: nem a gázlámpák kétes alakjainak, lebujok roncsainak, erkölcsi vesztőhelyek nyomorékainak költészetéhez fogunk fordulni, hanem ahhoz, melyet évezredek hagyománya szentesitett, megszámlálhatatlan emberöltő izlése egyedül helyesnek ismert el, mely az emberben élő isteni lélek nemes forrásaiból fakad és táplálkozik. Ilyen forrásból fakadt és táplálkozott a bemutatott költemény és az egész kuruc költészet is. Bemutatásánál csak az a cél lelkesített, hogy a mai kor művészeti és költészeti eltévelyedéseivel szemben az igazi művészet jogait védelmezzem és azoknak figyelmét, akik a költészetben művészetet és lelki megtisztulást, megfinomodást keresnek, a kuruc költészet felé irányítsam. Más nemzetek megbecsülik nemzeti kincseiket, művészi hagyományaikat és ezáltal lesznek nagyokká: mi sem fussunk, kábán, balgán ötletek és kapaszkodó zsenik lidércfénye után, hanem becsüljük meg azt, amit a mult mint igazi kincset ránk hagyott!!!