ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-01-23 / 4. szám

dogitásunkra alkalmas valamely eszmét, gondolatot elibénk pottyant. Anyagi és fizikai erőnk teljes latbavetésével iparkodjunk megoldani, vagy megoldatni az összekötő vasutat, de mig ezt a kérdést meg tudjuk oldani, addig is készítsünk elő más tervet, más eszmét is, hogy mig mások mindent kigondolnak, nagyon sokat terveznek, elég sokat kijárnak, addig mi porba ne ejtsük pecsenyénket és előkelőnek látszó, de csakis látszó, tartózkodásunk miatt ne csöppenjünk ki mindenből, ami vért tudna pezsditeni, életet, forgalmat, lendületet tudna adni megyénknek és városunknak. Több mozgékonyságot, határozottságot, tervszerűséget és főként előre való számítást kérünk ! (fn.) Egy kis jóakaratú reflexió. ii. Bertalan A theologusok kioktatása a népiskolai közigazgatásból cimü eszmecseréjében azt is javalja, hogy a ker. esperes-tanfelügyelő urak a tanfolyamon beszívott ismereteiket az egyházkerületi üléseken paptársaikkal is megoszthatnák. Azon javaslatunk alapján, melyet előző cikkünkben megtettünk, ezen kívánalom önmagától elesik, mert az egyházkerületi gyűléseken megjelenő lelkészkedő papságot éppen ugy kitanítaná az egyházmegyei iskolai közigazgatási közlöny, mint a ker. esperes-tanfelügyelő urakat. Az ismeretek megosztására nem volna szükség, mert a közigazgatási szakközlöny szétszórná az egyházmegyében, sőt annak határain tul is a szükséges közigazgatási ismereteket. Bertalan tehát maga is az iskolai közigazgatási szakközlöny szükségessége mellett bizonyít, mikor a közigazgatási szakismeret megosztásáról beszél. Az csak a különbség, hogy ő az ismeretek megszerzését a tanfolyamtól várja s mi arra almásabbnak mondjuk a sajtót. Ö is az ismeretek megosztása mellett érvel, de nézetünk szerint olyan levezető csatornát és módszert ajánl, mely a kivánt eredményt nem biztosithatja. Bertalannak az erre vonatkozó elejtett megjegyzése ösztökél engem arra, hogy a magam véleményét az egyházkerületi gyűlések munkájára vonatkozólag megszellőztessem. Én másképpen képzelem az egyházkerületi gyűlések munkarendjét, mint ahogyan azt de facto tapasztalom. Én azt szeretném, ha e gyűlés a legmesszebbmenő formában komoly, méltóságteljes volna és munkakörébe felölelné az iskolai ügyet is. Ezen a kerületi gyűlésen nemcsak a pasztorációval közvetlenül összeforrt ügyeket kellene tárgyalni, hanem a tanügyet is. Nézetem szerint két referensnek kellene lenni minden egyházkerületben ; egy, ki a pasztoráció körül felmerült eseteket referálja s egy tanügyi referens. E referensek a rendes esperes és a tanfelügyelői esperesen kivül az egyházkerület által volnának megválasztandók. Bizalmi állás volna. Ezek őrszemmel kisérnék a pasztoráció és az iskolai közigazgatás körébe vágó újításokat, rendeleteket és az egyházkerületi üléseken referálnák. A referensek az anyagot az elnöklő esperesnek időben bemutatni tartoznának. Az esperes, mint elnök határozna a fölött, mi volna tárgyalás anyagául megszellőztethető. A tanácskozási idő, mellyel az egyházkerület rendelkezik, egyenlően megosztható volna a lelkészkedéssel összeforrt közigazgatás és az iskolai közigazgatás anyaga között. Az a bajunk nekünk e téren, hogy az egyházkerületi üléseken sokszor ötletszerűen esnek tárgyalásra a megbeszélendő kérdések. Ez aztán az oka, hogy sok esetben egészen lényegtelen dolgok fölött való meddő vitában elröpül az idő és az iskolai ügyre nagyon ritkán jut csak egy perc is. Azt kívánni tehát, hogy a ker. esperes-tanfelügyelő az iskolai közigazgatás körül a tanfolyamon szerzett ismereteket paptársaival ossza meg, lehet, de eredménye nem lesz, mert a ker. esperes-tanfelügyelő ritkán fog az egyházkerületi gyűléseken ezen tekintetben szóhoz jutni. Nem lesz erre elegendő ideje. Az ismereteket csak szaklap utján lehet általánosítani. Az a javaslat pedig, hogy az iskolai közigazgatás részére a szemináriumokban külön tanszék emeltessék, még technikai okokból is kivihetetlen, mert a szemináriumi négy évi oktatás olyan nagy mérvben igénybe veszi a papnövendékeket, hogy igazán- mondva, talán a napnak már nem is lehetne olyan óráját megjelölni, mely ezen célra még lefoglalható volna. Már maga a theol. tananyag rengeteg nagy. Nagyon éles elmék foglalkoztak már azzal a kérdéssel, hogy a szemináriumi oktatást meg kellene reformálni. Kimondották a tapasztalás és tudomány által kiművelt elmék, hogy a szemináriumi oktatást négy évről öt évre kellene kitolni. Gondolták azt azért, hogy a hittudomány alaposabb ismeretéhez föltétlenül szükséges filozófia nagyobb méretben volna előadható. A gyakorlati emberek az elméleti felfogást realizálni még ma is vonakodnak. Miért? Nem lehet célunk most ezt itt letárgyalni, annyit azonban állithatunk, hogy az anyagtulterhelés is egyik ok a sok között. Dacára ezen állapotnak, mégis arra törekszenek theologusaink, hogy a filozófiát erőteljesebb formában tanítsák. Ezzel tehát már egy szabad óra el van vonva. A növendékek a gazdaságtanból, közjogból külön nyernek oktatást. Ez is elvesz egy pár órát a szabad időből. Ujabban a kor kívánalma bekényszeritette a palestra falai közé a szociológiát is. Mi lesz avval a szegény kispappal, ha most ismét egy órát a pihenéséből és az emlézésre meghagyott időből elveszünk az iskolai közigazgatás előadására. Igaz, hogy a fiatalság sokat elbir, de legyünk méltányosak és ismerjük be, hogy a testnek is vannak bizonyos jogai. Ha ezen jogokat nem respektáljuk, könnyen megeshetik az, hogy a teher alatt még a fiatal vállak is megrokkannak. Addig tehát, mig a papnevelő intézetek üdvös reformja az egész vonalon meg nem lesz, mig a köteles négy év ötre kitolva, vagy a négy évi tananyag megrövidítve nem lesz, ujabb terhekkel meg nem tudnám róni a fiatalságot. Nekünk azonban az iskolai közigazgatási ismeretekre haladék nélkül szükségünk van; mi nem várhatjuk be az egyházkerületi gyűlések anyagbeosztásának nagy reformját éppen ugy, mint a szemináriumi nevelés és oktatás reformját sem: azért én végső következtetésképpen is csak azt tartom egyetlen kivezető útnak, hogy a főhatóság egy iskolai közigazgatási szakközlönyt alapítson, melyben minden tanügyi rendelet megjelenik és minden napirendre esett tanügyi kérdés szakszerűen meg lesz vitatva. Ez az egyetlen mód. Minden más csak anyag lehet az eszmecserére, de a kivánt és szükséges eredményt biztosítani nem fogja. Bertalannak köszönöm, hogy a kérdés felvetésével nekem módot nyújtott arra, hogy sajátos felfogásomat a jó és szükséges ügy érdekében másokkal is közölhettem. Az agg papok otthona. ii. Magam is voltam egy öreg paptársam mellett halálos betegségében. Szeretettel gondoztam őt, folyton mellette voltam. Ám egyszer csak a kényszerítő szükség hosszabb időre elszólított mellőle. De mily sokszor irt utánam, hogyan sürgetett haza... „Veni, veni, diu desiderate..." Még életem utolsó percében sem fogom e fájdalmas szavakat feledni. És midőn végre visszakerültem melléje, oly szeretettel ölelt keblére és oly szivrehatóan panaszkodott: „Édes öcsém, az Isten áldja meg, hogy visszajött. Lássa, ezek egész nap sem néznek felém, magamra hagynak és kínjaim közt kell hallgatnom kívülről behallatszó nevetgélésüket." De minek soroljam fel tovább ezeket a szomorúan siralmas, megtörtént eseményeket, amelyek azt bizonyítják, hogy sok — tán a legtöbb — falusi pap a legborzasztóbb magárahagyatottságban hal meg. Azért mikor e kérdésről van szó, hogy hová meneküljön a pap végnapjaira, akkor nem azt kell néznünk, hol találunk több kényelmet, szórakozást, élvezetet, hanem azon kell aggódnunk, hol találhatunk világos hűséges lelket, aki végső napjainkban, főkép halálunk óráján lelkünknek és testünknek hűséges gondozója lesz. És ebből a szempontból az egész papságra nézve kimondhatatlanul szükséges volna egy papi otthon vagy menedékház felállítása. Ennek rengeteg sok előnye volna. 1. Először is az öreg pap itt oltártestvérei közt volna oly környezetben, társaságban, amilyet a világban fel nem talál. Családias, testvéries, szerető környezetben élne. A közös múlt, hasonló gondolatok és érzelmek oly beszélgetésekre, eszmecserére adnának tárgyat, oly kellemes, paphoz méltó szórakozást lehetne együtt találni, mint semmiféle más, világi társaságban. „Ecce, quam bonum et quam iucundum habitare fratres in unum." 2. Az intézet szerzetesnői oly jó kiszolgálást, a betegségben oly hűséges ápolást és gondozást nyújtanának, milyet a világban sehol senki más. 3. Az Otthon kápolnájában, az élet munkájában kifáradt lélek mily szépen breviáriumozhatna, meditálhatna, imádhatná és többször meglátogathatná napjában az édes Jézust az Oltáriszentségben. A világban hogyan lehet ezt tenni ? És hány agg pap van, akinek tiltva van a szabadba lépni és egész éven át nem mehet misézni ?! Óh mily iszonyú kin lehet annak a szegény papi szívnek, mely azelőtt el nem mulasztotta egy nap sem a legszentebb áldozat bemutatását, most éveken át nélkülöznie legfőbb vigaszát?! Lám, az Otthon házi kápolnájában ez minden nehézség nélkül történhetik. 4. És ha a betegség az ágyba dönti? A híveknek lélek-erősitőül ajánljuk a gyakoribb gyónást és áldozást. És hány beteg falusi pap van sokszor a körülmények mostohasága miatt ettől megfosztva? ! Ám ha az otthonban közel vannak a paptársak és a házi kápolna, mily könnyű akkor a gyakori szent gyónás és a naponkinti szent áldozás, amelyre ha szükségünk volt egészséges korunkban, sokszorosan szükségünk van a betegség, a fájdalmak idején. A világban hogyan tehetjük ezt meg? 5. S ha jön a halál órája? Istenem, az egyszerű hivő mily buzgón imádkozik boldog halálért. És a buzgó pap hogyan siet a haldokló hívéhez, hogy imáival, Jézus nevével, sz. vizzel és gyertyával, feloldozásával segítse, bátorítsa és erősítse lelkét a nagy harcban! És hány pap van megfosztva halálakor mindettől és teljes elhagyatottságban, lelki vigasz, segély nélkül hal meg. Az Otthonban szerető paptársai és a szerzetesnők közreműködése mellett a legszebb, legboldogabb halállal halhatna meg és gondoskodhatnék arról, hogy halála után a legelső lehetséges alkalommal több szent mise mondassék lelkeért, ami kint a világban, főleg falun, sokszor szintén nemlehetséges. íme, a kiben komoly és jó lélek van, annak eme legfőbb érdekére kell gondolnia és nem arra, hol talál több kényelmet,- szórakozást és élvezetet öregségére. Amilyen az élet, olyan a halál; amilyen a halál, olyan lesz az egész örökkévalóság. Indítsa meg lelkünket sok paptársunk elhagyatott, szánalmas halála és saját legfontosabb érdekünkben sürgessük szüntelenül egy papi aggok otthonának felállítását. Bányász Endre. HÍREK. Krónika. Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Hetedhétországban egy igen-igen bölcs ember. És mivel ez az ember bölcs volt, tehát kopasz fejű és nagyon hosszú, hófehér szakállú öreg vala, fekete köntösben, okuláréval, vállán bagollyal, lábainál koponyával. Ez a kalendáriumból oly közismert öreg bácsi, kinek jövedelmező kenyérkeresete a jövendőmondás, már csak azon ritka tulajdonságával is érdeklődésre tarthatott számot, hogy száznál jóval többször megülte születésnapját. Nem csoda, ha jövendőlései egész a mult év végéig általános hitelnek örvendtek, pláne mikor oly kifogástalan komolysággal adta elő, hogy Majd eljön a Tél is hóval, viharokkal, Gondoskodj pediglen akkor a barmokkal. Aki nyáron gyűjtött, az most vigan élhet, Habár erős foga lészen is a Télnek. Tehát ennek az öszszakállú, agg embernek az idén a hitele teljesen befagyott és pedig épen amiatt, hogy e télen nem fagyott. Egyébként azonban nemcsak a százesztendős jövendőmondó röstellheti magát e tél miatt, de a többi összes meteorológusok is, (ezek mind fiatalabbak egy évszázadnál), kik sietve közlik a lapok hasábjain ujabb, korszakalkotó megfigyeléseiket a szelek változásairól, irányáról, a napfoltokról, sőt még az ártatlan üstököst sem átallják belekeverni a dologba. Pedig ez még olyan messze kószál tőlünk, mint a választások lehetősége Magyarországon, — ami nem zárja ki azt, hogy ne is emlegethessék . . . És mert az idei tél tönkretette az öreg, fehérszakállú jövendőmondót, helyette jövendő-