ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-07-31 / 31. szám

lasztani az alkalmat, hogy mikor, hol s mily hangon kell helyt állani. Kohl Medárd huszonöt éves évfordulója előtt tehát kegyelettel állhatunk meg. Jól esik lelkünknek, hogy az Ur az ö alázatos szolgáját kegyébe vette s felmagasztalá. Mi csak arra kérjük az Istent, hogy akinek vállaira oly nagy terhet rakott, adja kegyelmét és égi világosságát annak teljesítésére. Legyen áldás a vetésen, melyet elhint a lelkek földjébe. K. Egy táborba! A választások előtt, mikor annak már elkövetkezett az ideje, mi voltunk az elsők, kik a keresztényszocialista párt és a néppárt egyesülését sürgettük. A választásoknak a katholikus parlamenti táborra oly kedvezőtlen kimenetele után pedig égető szükségnek jeleztük az egy táborba való szállást, mert csak ez lehet abbeli reménységünk alapja, hogy a keresztény irányzat megerősödjön Magyarországon. Az egyesülés eszméje mellett most erősen érvel a katholikus sajtó, sőt érdekes, hogy Amerikában élő hithű katholikus magyar testvéreink lapja, a „Magyarok Vasárnapja" is hosszú cikkben sürgeti az egyesülést. Ujabb fordulat az ügyben, hogy mig Ernszt Sándor és Szalánczy Andor az „Alkotmányiban az egyesülés mellett szállanak sikra, Huszár Károly, a temperamentumos néppárti képviselő ugyanott azt ajánlja, hogy a keresztényszocialisták lépjenek be a néppártba, mert az egy-két pont kivételével vallja a keresztényszocialisták programmját, sőt azt — mint az parlamenti szerepléséből látszik — érvényre is iparkodik juttatni. A nagyváradi „Tiszántúl", mely az „Alkotmány" után legtekintélyesebb napilapunk, a következőket irja legújabban a két párt egyesüléséről : „Eddig is indokolt lett volna, de most, hogy a választási hadjáratban a néppárt oly sajnálatos mértékben megfogyott, a keresztényszocialistáknak pedig éppen csak egy embere jutott be, most már égetően ^szükségessé vált a dolog. Igaza van Szalánczynak abban, hogy a magyar kereszténység nem birja meg azt a luxust, hogy két keresztény párt egymással versenyezzen, vagy pláne ellentétbe kerüljön. De ha már vezérek igy gondolkoznak s ennek tanújelét adta Giesswein is, aki elfogadta a néppárt felirati javaslatát, akkor ne csak cikkezzenek, hanem tegyenek is már valamit abban az irányban. Itt lenne a legfőbb ideje." A „Fejérmegyei Napló" szintén megszívlelésre méltó érvekkel harcol a két párt egyesítéséért : ződés, hogy elveik diadalmaskodni fognak. De egy két tanítványuk hűséges támogatása is vigasztalta és erősítette őket. Virág Benedek ódái hódították meg először Horvátot. Midőn az akkori költők Nesztora a pesti triász tiszteletbeli tagja lett s a Magyar Századokat irta, az ifjú Horvát volt az ö anyaggyűjtője, mert szerette mesterét. Ez a szeretet ihlette a tanítványt, midőn ezt a hódolatát irta verses emlékkönyvébe : Nagytiszteletű Virág Benedekhez a magyarnyelvet tanuló pesti ifjúság nevében. Magyar hazánknak nemzeti téréit Meglelkesitő magzata, nagy Virág! A halhatatlanság dicsőült Fénye közül dalainkra nézz le! A nyelvtanulás ritka szerelme fő Polgári tisztünk, mennyire ösztönöz Bennünket? Ébresztő sorodra Kétszerezett szeretetre gyúlunk. Könnyű előttünk a nehezebb dolog, Vigadva bolygunk a tövisek között. Merészen el kezdünk zengni Mindeneket, ha szavad föléleszt! Hogy milyen őszinte hódolattal üdvözli másik mesterét, a nagy Révait, azt ez a bokrétája bizonyítja: Révai a magyar nyelvre nézve. (1803 szept. 5.) Nyelvünk diszességét, Tudás ékességét Sürü homály rejtette, Mikor volt rája nagyobb szükség: most vagy a választások előtt? és miért állott akkor a tábor egymással majdnem teljesen szemben, miért rontották egymás hitelét a választások előtt, holott ha a két programm időben egyesül, sok erő nem forgácsolódott volna szét a m.unkapárt nagyobb örömére és diadalára. Nem először szólunk e lap hasábjain arról, hogy a néppárt ne kötözze le magát a 67-es programúihoz. Nem mondjuk mi, hogy a 48-as függetlenségi párt többet követel ez idő szerint, mint amit a 67-es kiegyezés alapján logikus következetességgel ki lehetne vinni. Azt is tudjuk nagyon jól, hogy akárhány 67-es politikus kurucabb, vitézebb mint némely körülteremtettézett 48-as. Hiszen a cél közös: hazánk boldogítása. Itt csupán az elnevezésről, a külső keret meghatározásáról van szó. A néppártnak az a kötelessége, hogy a gerincet, a keresztény Magyarország eszméjét erősítse. És ennek az elérésére föl kell használnia minden tisztességes fegyvert és el kell távolítani minden nyűgöt, amely őt a szabad mozgásban akadályozza. Mi fontos a néppártnak? a cél-e vagy az eszköz? Érdemes-e az eszközért föláldozni a célt? Ha a keresztény szocialista párt megtudta keresni a helyes utat a boldogulás felé, keresse meg a néppárt is ugyanazt a jövendő nagyobb bonyodalmai között való sikerért. Az amerikai „Magyarok Vasárnapja" a következőket irja e fontos kérdésről: Bizalommal tudjuk, hogy a számokban felére levert keresztény néppárt teljes erkölcsi súlyával áll keresztény programmja alapján, — s márcsak rövid napok kérdése, hogy e párt keretében a keresztény Magyarországnak összes munkásai és harcosai megegyezésre jutnak. Többször hangsúlyoztuk már az amerikai keresztény magyarság részéről is, hogy a „néppárt" elnevezés nem vallja meg nyíltan törekvéseinket. Reméljük, hogy a most lefolyt választások tanulságai eloszlatták a magyar katholicizmus vezetőinek aggályait, tul óvatosságát. Erre vall legalább egyrészt a néppárt megalakulása, amikor a ma csak főrendi Zichy Aladár gróf v. b. t. tanácsost választotta meg újból elnökévé, a harcias Rakovszky István al. elnökségével, másrészt a keresztény szocialista Giesswein Sándor állásfoglalása azzal a nyílt követeléssel, hogy a néppárt nemcsak programmjában, de címében is vallja meg a keresztény szociálismus magasztos elveit, vegye fel nyíltan a „keresztény szocialista néppárt" nevet. Ezzel a hatalmas jelzővel ellátva meg fog szűnni az a kényelmes helyzet, mely a katholicizmus vezető köreit a néppárt köteles támogatása, nyílt követése alól mintegy fölmentette és ezzel nemcsak a már létező keresztény szociMihelyst törvényét, Titkos szövevényét Népünk elfelejtette. Századok fordultak, Hasztalan koldultak. Napfényt sóhajtásaink, Révait nyertének, Ihol! célt értenek — Ezer óhajtásaink! Társaihoz irt ódája is egyik gyöngye Horvát István kéziratos könyvének. Magyar nyelvet tanuló barátaimhoz. (1803 jul. 26.) Édes érzéssel vonogat felétek Társaim! buzgó hevetek. Csekélyded Gerjemet bátor dalolásra vonsza Lelkes igétek! Látom a Rákos mezején csoportba Gyűlni a népnek föleit, hevülve Látom a Mátyás hadait: ha róluk Dalra fakadtok. Eled a Pesten szanaszét csavargó Korcsos ifjúság szavatokra! Éled A kopott aggvén, kinek elfagyott itt Nemzeti vére! Oh, ragyog már a haza nyelve! Fényét Űzze bármilyen vadon éj, tanitó Révaink és ti örökös dicsének Védei lesztek! álista szakszervezeteket öleli magához, de a külön politikai képviselet öntudatában a keresztény szocialista szakszervezeti mozgalom is óriási lendületet veend. Az általános választójog is csak az esetben biztositana fölényt a keresztény pártnak, — csakis ezen az uton nyerhetjük meg a keresztény munkásosztályt, mely oly közömbös maradt a „néppárt"-tal szemben, már pedig a szakszervezetek pártfegyelmének értékét ismerjük jól, másrészt a földműves munkásnép is csak ez esetben találja meg nyugalmát, önbizalmát a néppárt zászlója alatt. A keresztény szociális elvek nyilt megvallása önmagától kikapcsolná végre a keresztény párt törekvéseiből a közjogi kérdést. A néppárt 67-es alapon állott idáig; s már ezzel is hozzáférhetetlenné vált a negyvennyolcas érzelmű testvéreinkre nézve. Már pedig egyelőre kizárólag a keresztény Magyarország kiépítése, a keresztény magyar nemzet megmentése a reánk váró feladat, teljesen eltekintve a 48-as vagy 67-es alaptól; ép ezért közjogi differenciák nem üthetnek rést tovább a kereszt útjait szolgáló táborunkba. A 67-es jelleg mindenkor nyűg volt a mindenekelőtt keresztény pártra nézve, anélkül, hogy felülről méltányolták volna. Úgyszólván velünk született kötelességként mérlegelték..S ha volt ez iránt kétség sorainkban, tartozunk megérteni, hogy trónörökösünk nagyobb bizalommal, de legalább is nagyobb szimpátiával viseltetik a keresztény szocialista párt közjogi semlegessége, mint a néppárt hatvanhetessége iránt. S ez valóban természetes is, — mert a 48 és 67 küzdelme gyilkos társadalmi bajainkban mind kisebb érdeklődésre talál, — s nagy lépésekben közeledünk a keresztény öntudat és a zsidó szabadkőműves vallástalan erkölcsi sülyedés leszámolásához, amikor a dinasztia érdeke egyedül a keresztény politikában marad megvédve. Közjogilag teljesen szabadkezü keresztény politikára van tehát szükségünk s megnyugvással tudjuk, hogy az eddigi néppárt hova hamarább mint keresztény szocialista néppárt folytatja küzdelmét, s viendi győzelemre keresztény törekvéseinket, keresztény jogainkat. Kath. iskoláink fentartása és az alapítványok központi kezelése. Ezen lapok f. évi május hó 8-án és f. hó 24-én kelt számaiban a fenti két tételről egy-egy közleményt bocsátottam közre. Ez a két közlemény szoros összefüggésben van egymással. Az elsőben a kath. iskola fentartásának szükségességét indokoltam s reá mutattam azon mulasztásokra, amik miatt iskoláink egymás után zárják ajtaikat s igy keresztény jellegű térfoglalásunk napról-napra vészit, másrészről oly forrásra írjatok! Még hágy maradékot áldott Nemzetünk. Él fő becsetek hazánkban, írjatok! Lantot, hevetekre gyúlván, Pöngetek én is! A „nemzeti vérű" ifjú lantos, akit Virág kalauzolt a költészet berkeibe, ifjúkori ellenségeiről is éneket zeng. A gyalázótól félő szív. (1803 jan. 27.) Istenem! ments meg fene fegyverünktől A gyalázóknak! Zabolázd meg ocsmány Nyelvöket, mellyel törekednek engem Földre lecsapni! Mindenütt nyomnak. Szomorú színekkel Festik erkölcsöm. Tudományom ellen Undokul szólnak s viselőruhám is Módi előttük. Pártfogóimnál legyaláznak és ha Kis szerencsémet gyarapodni látják: Ellenem kelvén, iszonyú haraggal Rontani jőnek. Teljesen jellemzi Horvát István ifjúkori vonzalmának nemességét az az őszinte hév és nemzeti érzés, mely később, első ideálját, az oltárhoz is elkísérte. Menyasszonyi koszorújának cime : Lantomhoz. (1802 dec. 16.) Trézsit daloljad, kis kobzom! Csupán Trézsit daloljad szittyái hangokon, Mig csak szivem dobog.