ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-07-31 / 31. szám

iparkodtam terelni a közfigyelmet, amelynek tervszerű gyümölcsöztetésével iskoláink fentartására tetemes segélyt nyerhetnénk. A második közleményben behatóbban foglalkozván a szóban forgó forrásról: az alapítványok központi kezeléséről, minden sértéstől és gyanúsítástól távol, a magam szerény nézetével kisérve a közvéleményt tolmácsoltam. Mind a kettőt pedig azért irtam meg, mert azon kath. hivők és közéleti emberek közé tartozom, akiknek erős meggyőződésük az: hogy történeti elsőbbségünket, a keresztény magyar nemzeti erőt, állami életének hivatása tartalmát, súlyát, mi sem biztosítja jobban, mint ősiségét képező iskoláink fentartása. És erősen merem állítani, hogy mihelyt folyton erősbbülő ellenfeleinkkel szemben iskoláinkat elveszítjük, el fogjuk veszíteni mindazon intézményeket és az intézménnyel szoros összefüggésben levő vagyonunkat, amelyeknek elvesztése kegyetlen fájdalommal fogja megfacsarni a hivők sziveit. Másrészről a keresztény, közelebbről a katholicizmust, jobban mondva a kath. híveket megillető szociális szempontok is ösztönöznek törekvésemben, mert akarom, s minden kath. magyarnak akarnia kell, hogy minden téren meg legyen az alkalmaztatási arány; hogy vagyonunk elbirtokolhatlan, helyesen gyümölcsöztethető, hasznosítható legyen, végre édes mindnyájunk gyermekeinek mód nyujtassék arra, hogy a közéletben fényesen dotált állásban reprezentálhasson, munkálkodhasson ügyünk, nemzetünk jóléte, előrehaladása érdekében. Nos, hogy • ez a főegyházmegye területén előmozdittassék, azt voltam bátor proponálni, hogy az alapítványok és közpénzek központilag kezeltessenek. Ez a második közleményem ugy hallom megütközést és visszatetszést szült bizonyos körökben, jól lehet, hogy eleve kiemeltem: én sem sérteni sem gyanúsítani nem akartam. És ez valóban távol is áll tőlem. De igen is reá mutattam és lehetőleg igazoltam, hogy az alapítványok itten divó kezelése nem felel meg azon modern követelményeknek, amelyeket ma az alapítványok és közpénzek kezelése joggal megkíván. Bizonyításomban vonatkoztam Pécsre, Vácra és Veszprémre, hol a modern kezelés m'ár évek óta életbe lépett s bizonyára meg vannak a maga szembeszökő előnyei. Ilyen előnynek tartanám én azt, hogy az alapítványok és közpénzek ne az egyes világi takarékpénztárakban kezeltessenek és gyümölcsöztessenek, hanem önönmagunk alkotta szabványokkal itt a központban saját híveink és intézményeink javára. Mit gazdagítsunk más pénzintézeteket, mikor a magunkét gazdagíthatjuk és ebből egy vagy csak fél százalékot iskoláink fentartására szánhatunk ! Másrészről pedig amennyire csak lehet meggátolhatnánk, lehetetlenné tehetnők önön mérgünk megkárosítását és olyan eshetőségeket, hogy egyesek hibáit, mulasztásait is második vagy harmadik pótolja, aki egyáltalán nem volt vele szemben szavatolással érdekelve. Semmi sem áll annyira érdekünkben, mint hitéletünk gondozása mellett anyagi érdekeinket is Bárhogy keressék más fiatal hevű Költők dicsérő versezetekkel a Nagy bizodalmakat: Engem nem ébreszt semmi hizelkedés, Hitvány előttem rang, hivatal, magasb Polcra emelkedés; . . . Nekem Trézsi csókjai jussanak, Kékes szeméről irjon egész erőm Szellemes éneket! Ha szán, ha kedvel, hogyha személyemért Sóhajt, ha rózsás ajka reám nevet Vagy, ha szomorkodik: Őt daloljam szittyái hangokon! Ő fonjon, ő! vég zöldkoszorút, midőn Gyönge erem kihal!*) Ritka szerénységét bizonyítja, hogy zsengéiről csipős epigrammát rögtönöz saját verskötetébe, midőn azt az ő népszerű költőbarátjához küldi: Verseim érdeméről. Vitkovits Mihály barátomhoz. (1803 aug. 18.) Könnyen folyó beszéd, kis Képzés, silány tüzecske Versem. Tudod becsét már! *) Horvát jegyzete: „Tudtomra még ezen mértéknemeket igy senki össze nem kapcsolta. Megszenvedi talán, ha nem kedveli az eféle mértéknemet a magyarnyelv kényes tulajdona." előmozdítani. Legyen a magyar katholicizmus anyagilag is erős, mert ha ezen a téren is elveszítjük a talajt, akkor bárki bármit állítson is, szociális züllésnek megyünk. Aki ezt tagadj a, az vesse oda mindenét s úgy éljen, de állami életet vezető közszereplésre csak annyiban számítson, hogy beáll rabszolgának azokhoz, kik a helyzetet anyagilag is uralják, uralni fogják, ha éberebbek nem leszünk. Valamint, hogy az alapítványok, közpénzek központi kezelése sem Pécsett, sem Vácott, sem Veszprémben, legkevésbbé a gyanúsítások folytán lett közintézményileg beállítva, életbe léptetve, igy nekem sem volt eszem ágában sem bárkit is akár testületet, akár annak egyes tagjait meggyanúsítani. Én, mint mondom a gyanúsítástól távol, konkrét tényekkel és bizonyítékokkal hozakodtam elő és pedig olyanokkal, mik egyfelől erőteljesebb biztosítást, másfelől jobban hasznosítást kívánnak. Ezt csak nem lehet bűnül, rosszakaratnak tulajdonítani, nekem, ki a szó szoros értelemben véve tisztában vagyok a kath. iskola, a kath. népnevelés, a kath. közérdek, a kath. elsőbbség, a magyar nemzet, a magyar állam, az eszményi magyar birodalom keresztény s lehetőleg mindenben kath. jellege kidomboritásának lényegével. És ha ennek útjait egyengetem, biztositok bárkit, hogy ha az igazmondás úgy kívánta volna, a nevek közlésétől sem zárkóztam volna el. Mély tisztelettel hajlok meg a neheztelők előtt, mert úgy találom félreértettek, velem szemben tévedésben vannak. Legyenek meggyőződve arról, az a felfogás, az a tudat, az a törekvés, az a munkálkodás, amely bennem él, nem a tekintély lerombolását, hanem annak és a közjónak fentartását és emelését célozza. Teljesen tisztában vagyok ezredéves intézményünk alapításáról, feladatáról, történelmi fejlődéséről, hagyományairól, hajdanta világi tekintetekből és törvényerejű működéséről s mi sem kívánatosabb előttem, hogy az intézmény fényes testülete továbbra is az maradjon, ami volt a múltban. És ha nagyon sokan vagyunk akik igy gondolkozunk s az előadottakra törekszünk, akkor nem kell félteni a magyar katholicizmus anyagi meggyengülését és elernyedését, ami pedig kétségtelen itt is, ott is már ijesztően kezd jelentkezni, igy szaporítva elleneink anyagi gazdagságát s ezzel karöltve vezető szerepének térfoglalását. Hogy ha igaz ügyet szolgáló felszólalásom nem fog eredményre vezetni, arról nem tehetek; de nem fog felmenteni attól, hogy továbbra is ne szolgáljam az ügyet s bárkivel szemben is ürügyül nem szolgálhat az, hogy nem oly társadalmi állás-' sal és ranggal birok, amely külsőségekben is mutat, sokszor bizony csak is mutat. Az ügyet közérdeknek minősítem s a hozzászólások bizonyára igazat fognak nekem adni, ki tapasztalataimat a magam életéből, a konkrét adatokat autentikus egyénektől hallottam. Bertalan Vinee. 40 év után. A francia-porosz háború évében, 1870. évben, mikor a porosz iskolamesterek tettek bizonyságot arra nézve, hogy kell a hazát szeretni, a hazáért tudni és érte feláldozni önönmagát; mikor a tanítóképző a jelenlegi Deák Ferenc utcában és a volt vízivárosi községházában volt elhelyezve, huszonhárom ifjú levente szerezte meg a tanképesítést, hogy a magyar haza javára a porosz mestereket kövessék. Negyven évi működés után összejöttének ők a mult csütörtökön, hogy a viszontlátás édes örömeiben megfürödve, adjanak hálát a Gondviselőnek azon jótéteményekért, amelyekkel tövises pályájukon szeretettel és odaadással munkálkodhattak. Munkálkodtak az Isten, a haza és embertársaik javára. Osztálytársaik közül a negyven év multán hét elhalt. Az imának szárnyaló emelkedésével gondoltak reájuk. Az életben maradottak közül a következők jelentek meg : Blahó Gyula érsekújvári r. k. igazg.tanitó, Jaros Ferenc lévai r. k. igazg.-tanitó, Kőszegi Ferenc magyarnándori r. k. fötanitó, Köteles István sárii r. k. igazg.-tanitó, Miklóssy Imre kunszigeti áll. isk. igazg.-tanitó, Mohay Gyula nógrádpataki r. k. főtanitó, Recsák József tatatóvárosi r. k. tanitó, Svarba József lévai r. k. tanitó, Vágner János palásti r. k. főtanitó, Vilesek Gyula kismarosi r. k. főtanitó, Vilim József balassagyarmati r. k. igazg.-tanitó és Völgyi (Vágner) István balassagyarmati áll. isk. igazg.tanitó. Azonkívül részt vett a találkozón Kálnay Sándor csesztvei nyug. igazg.-tanitó, Miklóssy Béla neszmélyi r. k. tanitó, Guzsvenitz Vilmos, a képző jelenlegi igazgatója, Bertalan Vince szabadságolt tanár és Bodrogközy Zoltán gazdaságtani szaktanár. Délelőtt fél tizkor a belvárosi plébánia-templomban Te Deummal összekötött szent misét hallgattak. A szent misét az igazgató mondotta. Mise alatt Táky Gyula, az esztergomiak Kéry Kálmánja orgonált remekül s kedves neje, a nagyváradi volt bíboros huga énekelt egy gyönyörű Ave Máriát. Bizony mondom, könnyeket csalt az öregsorsba jutott népnevelők szemébe. Oly szépen, oly bájosan, oly elragadóan énekelt. Szive érzésének verése szállt a templom boltozatát megtörve, mert tudta, hogy a könnyezni tudók kath. népnevelök Mária gyermekei. Erre az önbirálatra ezt irta Horvát verseskönyvébe : Felelet Tudom, csekély becs éri S csak az: hogy amidőn por Lesz tested, élsz közöttünk. Vitkovits Mihály 1803. Horvát ez időtől gyakran megfordult Vitkovits rácvárosi házában, ahová őszinte barátság vonzotta. Elég erről a nemes barátságról Vitkovits egyik episztolájából ez a szép distichon: Hátha piroska Lidim, meg szöszke kis győri Terézed Köztünk laknának, lelkünk, mint gyúlna dalra. A poéta után következett a hisztorikus. Fölbuzdult előbb Virág hazafias ódáin, lelkesedett a diadalmas Himfy-ért, dicsérte Bessenyiék úttörő példáját és kedvelte Vitkovits dalait. Bármennyire biztatta a „magyar Horácius" a jeles ifjút, Horvát nem bizott költészete nagyobb sikerében. Maga irja naplójába, hogy csak „Trézsi ízlése, szavai és bátorításai tették költővé". Megérezte lelke, hogy harcra kell készülnie hazafias elveiért. 1803- ban találkozott Pesten Kazinczyval, akinek azután Szemere és Vitkovits társaival a nyelvújításért küzdő harcban, mint vezérkari tag sokat használt a hires triászban. 1804- ben jelent meg első pragmatikus történeti értekezése, mely egy XIV. századbeli okirat hitelességét vonta kétségbe. Két év múlva már nyilt sisakkal fegyverkezik mestere ellenségei ellen. Révai tüzes támadásokat mér a debreceni grammatika elavult tanáraira. Horvát István ekkor került csatatűzbe. Boldogréti Vig László név alatt vívta vissza azután a nagy háborúból röpiratával Révai babérkoszorúját. Ezzel lezáródik Horvát István ifjúságának érdekes története s megkezdődik nagyhatású tudományos működése. Ez már férfikora eseményeit foglalja össze. A derék ifjúból derék férfiú vált. Élete hatvankét évéből harmincnégyet töltött a Nemzeti Múzeum könyvtárában. Mint igazgató őr korszakot jelent az ő neve első nagy nemzeti kultúránk történetében. Deák Ferenc még 1836-ban kinyilatkoztatta az országgyűlésen, hogy nyelvünk és nemzetiségünk Révai után, legtöbbet köszönhet Horvát Istvánnak. Harmincezernyi kötetre terjedő, választékos, könyvtárát József nádor indítványára vásárolta meg az ország a Múzeum számára. Tanulságos kis múzeum a könyvtár az a külön helyisége, ahol kéziratait őrzik kilencszáznegyvenhat kötetben. Eötvös József, Horvát tanítványa, ilyen szókkal méltatta mesterét: „Vizsgálódásai között néha talán magyarokat talált oly helyen és században is, ahol soha magyarok nem voltak, ez meglehet; de hogy még többször teremtett magyar érzeményeket oly tanitványai kebelében, hol azoknak előbb nyomai sem voltak: az bizonyos." Tekintsünk mi is mindig kegyelettel az ő gyümölcsöző működésére és merítsünk lelkesedést az ő hazafias szelleméből. _ .. , Dr. Korosy László.