ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-03-27 / 13. szám

— Hát gazda nincs a háznál? Vagy talán Amerikába ment? — Az ördögbe, nem Amerikába. Van minekünk — hál Istennek — mit apritani a tejbe. 25 rál birtokunk van, 8 rál rétünk a szelistában, hát nem igen köll az uramnak Amerikába szégyenkedni. Merthogy, tudja lelkem, már kimondom, ha valaki itt hagyja jószágát, fekvőségét, iát-fiát, oszt' elmén koldulni más országrészbe. Hát igazam van-e? — Tisztára. Ámbátor iszeg én is koldulok, de hát ez más. — Nem is kendre vetek én. Kend Isten dicsőségére szed. Mindannyiunknak öregbitenünk köll a jó Isten dicsőségét. — No, halli, nénémasszony! — Húgomasszony, húgomasszony! Nem vagyok még fogatlan grábla. — Hát... izej, húgomasszony, kelmed ezt úgy kiszólta, hogy a Tiszteletes úr se különben. — Meghiszem ám ... Mert én szorgalmatosan lapozgatom a bibliát. Én azt tartom, hogy ami szentírás, az legyen szentírás. — No, ezt már az öspörös úr se vágná ki különben. — Hát lássa, én azt tartom, hogy akinek adott az Isten, hát az is adjon. Igazam van-é? — Akár pöcsétet lehetne ütni a szavára. — Hát azért mondom, hogy akinek sok van, az sokat adjon, akinek vékonyan szolgál a végzetje, az adjon kevesebbet... — Igaz, igaz, harmadszor is igaz ! Lelkesedett Varga uram kegyetlenül. S amig az asszony kereste a félszerben, vagy a szecskás ládában az — Isten dicsőségére valót, azonközben ő meg váltig-öröm ében annyirág felütötte máskor alázatosan lehorgasztott fejét, hogy a mestergerendáról egy cseréptál ereszkedett a fejére — fövegnek. Szerencse a metszeni való sötétségben, hogy az eső szerszámot elkönyökölte s igy az a bölcsőbe esett, melyben baba helyett egy ösztövér kandúr dorombolgatott erősen elnyújtózkodva. Igy Varga urammal egyéb baj nem esett, mint az, hogy a kandúr leütötte lábáról s a szék helyett véletlenül az asztal mellé talált letelepedni. Ahonnét nem is tudott addiglan kievickélni, mig a húgomasszony be nem hozta a kormosán pipáló mécsest. — Hát kurátor uram az asztal alatt foglalt helyet? Hogy' miképp tisztölhetem ebben az alacsony sorban? •— Ne nevesse ki a szegény embert. Aki templomra gyűjt, az legyen — alázatos. — Igazsága van, lelkem! No, nem csúfolódom már. Csak kászolódjék ki onnan alulról. Azzal letette a mécsest, szerencsés jó estét kivánt s letörülgette sorjában a székeket kötőjével. —• No tessék; ne vesse meg kegyelmed szegény hajlékunkat. Üljön kend ide a lócára! — Hát minekutána — kezdett beszédbe Varga uram, szeredását lekanyaritva nyakából — olyan szívesen fogadja húgomasszony a messzirül ide fáradt utasembert, engedelemmel megkérném, ha egy kis éjjeli szállást is kapnék. Meszszirül hordom én ezt a terhet. Nehéz is, sok is, de Isten szolgálatában el köll viselni. Nem kérek hát egyebet, mint egy ital vizet, meg egy kis helyet a pajtában, vagy az istállóban. — Hogyne! ippeg az istállóban. Kendnek illendő nyoszolya való, nem jászoly. Itt vetek ágyat az első szobában. Mindjárt megjön az uram is. Addig is fogadja jó szívvel, ami a mi szegénységünktől telik. Én is adok Isten dicsőségére egy — tojást. Drága a tojás, 5 egy hatos. Tegye hát ezt is a többi közé. Aztán az aranykönyvbe beírhatja, hogy a kovacsnicai Balogh Péter is adakozott a templomukra. No, de csak jól pakkolja el, hogy el ne veszelődjék az úton. Jó szívvel adom. Már hogy is ne adnám Isten anyaszentegyházára. Az asszony kifordult a konyhára, hogy tüzet rakjon. Addig elgondolkozhatott Varga bátyó a felett, hogy akinek sok van, az sokat adjon. Csakhogy ő úgy tapasztalta, hogy a gazdag keveset s a szegény sokat ád, de kevesebbet beszél hozzá. Dünnyögött is valamit a bozontos bajsza alatt. De azt is le köllött nyelni, mert jött az ember. Levágta a fütyköst a sellenc egyik sarkába, fölakasztotta csizmáját a mestergerenda szegjére s hangosan kiáltott ki a konyhára. — Lesz-e már vacsora asszony? — Lesz, lesz, édes uram, de nézzen csak be a szobára, kedves vendég tévedt a portánkra. De, hogy a menyecske meg is bizonyítsa, hogy az ina is van olyan sebesenjáró, mint a szája: ott is termett mellette s együtt lépték át a küszöböt. •— Jó estvét kívánok, köszöntött el Balogh Péter. — Szerencsés jó estét, gazda uram! Viszonozta a kurátor is, aki — mintha orgazda lenne — olyan ilyedt ábrázattal rejtette iszákjába az „adomány tojást." — Hát inkább, milyen tájbeli kelmed? kérdezte a gazda. — Csaropáci vagyok. — Csaropáci? No akkor bizonyosan ösméri a Kalapos Ádányt? — Hogyne ösmerném! Hogyne ! Harmadik szomszédom, vagyis a vömnek az átellenes szomszédja. Jóravaló ember. Úgy ismerem, akár kendet. — Talán vásárra igyekszik kee evvel a sok cók-mókkal, egyetmással ? Varga uram akkorát sóhajtott, hogy majd elfújta mindenestől a mécsest. — Nem bizony, hallja, Isten dicsőségére gyűjtök. — Templomot akarnak építeni a kálomisták Csaropácon, avatkozik bele az asszony is. — Templomot ? Az már derék, derék! Hát aztán szedett-e mán össze sok pénzt? — Hát jószerint! Valami 1542 kor. 56 fillért szedtünk össze, meg egy tojást. — Derék, derék! Hát te asszony, adtál-e Isten dicsőségére ? — Hogy adtam-e? Hogyan is kérdezheti kend! Adtam bizony! Ugye, kurátor uram, adtam egy tojást. — Egy tojást? Ejnye asszony, asszony! Kutya fékom teremtette ! Csak egy tojást ? Nem szégyelled magadat? Hát, ugye, jól hallottam-e, templomra lesz ez? — Arra, arra, ekklézsiára! mondta lelkendezve Varga. — No, hallod, asszony? templomra. Hát akkor üstöllést hozz: még egy tojást. A mindenséget áhán! Ha templom, hát akkor legyen templom ! Igaz-e, barátom. És Balogh uram oly elégedetten kezdte tömködni pipáját, mintha 100,000 forintot adott volna — Isten dicsőségére. — Isten füzessé meg, pusmogta rá halkan Varga uram, de az „ezer annyit" nem tette hozzá. Botrány ne történjék. Irta: Nyirö József. Miséről ment be a plébános úr, ami itt a mi kis székely falunkban hamar megesik, mert gazdaember korán dologhoz lát, nem ér rá ilyenkor sokáig áldázódni a templomban. A cinteremben a földönfutó harangkötelek között, az oda pakolt villa, gereblye, elemózsia, csengő kasza között valóságos művészet elmenni, hogy meg ne tépjék a reverendát. Meg is szólította érte az esperes, hogy minek engedi meg ezt a veszedelmes szokást a plébános. Ö pedig mit tehetett mást, igyekezett megmagyarázni, hogy ez tulajdonképpen nem más, mint lelkipásztori okosság az életben, mert, ha megtiltja, hogy oda rakodjanak le hivei, feléje se néznek a misének, mert az is bizonyos, hogy senki fia el nem lopatja a paksamétáját. Ezer szerencse igy is, hogy nem viszik be a templomba s oda nem dugják a zászlók részére fenntartott lyukakba, vagy oda nem állítgatják a padhoz, mint a hölgyek a napernyőt városon. Különben rendben volt minden. A kerítésben a csillogó füvön nagy foltokban hevert a nap. Madár se rebbent az égen, nagyszerű dologidő volt. Csak az udvarán volt valami, amitől első gondolatra megtorpant, egy fényes, fekete-lakkos, bársony-üléses kocsi. Tapasztalt ember létére azonnal átlátta a helyzetet. Pár észrevétel után csalhatatlanul meg is állapította, hogy csak a szolgabíró várhat rá odabenn. Az új kocsi képezett csak akadályt, mert hogy annak olyan kényelmes hintója sohasem is lesz, az evidens dolog. De a kocsis, az a hamisítatlan vékonyszájú cigánylegény, — ki amellett otthonosan ismeri a plébániát, ki minden alkalommal elemel egy-két öl szénát — az a szolgabiróra mutat. A következtetésének ezt a stádiumát bibliai mondással igy lehetne meghatározni: „A kéz az Ézsaué, de a hang a Jákobé." Mintha azonban ebben is meg akarná cáfolni az élet, dördülő kacagás adta tudtára, hogy a hang is a — szolgabiróé. Ismerve az ilyen találkozások előnyös voltát, már szinte arra gondolt, hogy egyszerűen megszökik, de ettől kéF dolog tartotta vissza. A gyomra és az a sajnálatos körülmény, hogy a vendégei az útra néző ablakból élvezték, mint leskelődik be a saját udvarába. Ilyenkor pedig nincs más mód hátra, mint kivágni magát a bajból. Akiben van egy csöpp invenció, az egyszerűen rájuk kiabál, mintha szándékosan csinálná a dolgot: — Ha sokan vagytok, be sem megyek! •— De ö talán félt a pirbafutott arculatját mutogatni, a kiskaput kezdette vizsgálni, nyitogatta, mintha baja esett volna, azután egy önfeledt pillantással rátért az ablakra is és mint akit igen meglep valami, felkiáltott nagy szóval: — Lehetetlen! — Azok azonban, mintha minden gondolatát kiolvasták volna, olyan jóizű kacagással válaszoltak, hogy megállott rá az az egynéhány ember, asszony, aki elkésve igyekezett ki a mezőre. A plébános úr pedig, mivel a társaságban női személyek is kacagtak (ezért az új, bársonyüléses kocsi), udvarias lépésekkel megindult. Kissé még tartott az elfogódása, de csak néhány percig. Odaállott az ajtó küszöbére és megnyitván az ajtót, sok jót sejtető hangon rászólott a népségre: — No mi kell? — Nem kell semmi már Lázár! — replikázott rá az egyik tanárember. Lázár pedig el is hitte neki, mert a kávés poharakon már pattogtak szét a habos buborékok, jóravaló sonkák, bor és tészta, a hamutartóban vastag szivarok szürke hamva, a keleti ablakon óriási füstcsíkok nyújtóztak; ő pedig megadással üdvözölte vendégeit. . . — Tényleg nem kell nektek már semmi, azaz mégis kellene valami — s itt arra gondolt, hogy bizony szép az a magyar vendégszeretet, de mégis furcsa dolog, ha az idegenek a gazda távollétében kiélik a szegény székely papnak sohasem teli éléskamráját — de hallgatott s csendben sóhajtotta: „Isten adta, Isten elvette", hogy „botrány ne történjék !" Búcsú a régi körtől. Irta és az „Esztergom-Szentgyörgymezői Katholikus Olvasókör" búcsúestélyén felolvasta: Homor Imre. Itt a tavasz, itt van, megjön gólya, fecske . . . A Szenttamás hegyén ugrálhat a kecske. Ugrálhat a kecske, nem lesz üres gyomra, Legelészhet a sok liceumbokorba. Itt a tavasz, itt van, kisérve a széltől, Leviszi a kakast a vár tetejéről. Tán ő is olvasta valamely újságban, Hogy a „Chantecler" nagy divat a világban. Pesten és Parisban elején a nyárnak Már is kakastollas új kalapban járnak. Milyen szép is, ha a kisasszony oly szerény . . . És egy büszke kakas fészkel fenn a fején! De hová is jöttem ? Hisz tavaszt dicsérek, Ezért Urak, Hölgyek, bocsánatot kérek. A tavaszt folytatom . . . Önök szántnak, vetnek, Dolgoznak, ha vége lesz az ünnepeknek. Már korán kimennek lóval és ökörrel S nem törődik senki többé már a körrel. Szegény körünk, véled nem törődik senki, Elhagynak majd téged, mint muszkát a jenki. Mostoha lesz sorsod szálltán az időnek, Miként Esztergomban a Szentgyörgymezőnek! Ki fog villannyal majd téged beruházni? Vízvezetékedtől ki fog számlát látni? Kinek lesz ezentúl vidám kedve benned? Tánc közben ki vall majd itt megint szerelmet ? Bizony keserves lesz, szomorú a „dogod", Én se mondok többé benned monológot. Itt hagyunk, itt hagyunk, elhagyunk bizony már, Miként a mesében — oláhokat szent Pál. Pedig olyan kedves, olyan meghitt voltál, 'Annyi izzadságot tőlünk kisajtoltál. Annyi tapsot láttál, — hallottál illetve, — Mennyitől Fedák (Sári)-nak is örült vón' a lelke! Hány kis lány találta itt meg az ő párját, Hány legény ismerte meg az ideálját! A kártyán, játékon hány fillér elúszott, . . . Vidámult kebelbe mennyi bor lecsúszott! Mennyiszer hallgattak itten hasznos dolgot, A színpadon mennyi legény, leány forgott! Mennyi kedves ének . . . s nem hallatszik többé, Mennyi álom tárgya, emlék foszlott köddé ! Búcsúzunk tetőled immár, amint látod, Üdvözlésre tárjuk szivünket és — szánkot! Kívánunk tenéked ezután is jókat: Boldog tulajdonost, fizető lakókat. Szeretet- s bőségben legyen mindig részed — Ne romoljon el, — ha lesz — vízvezetéked! Sohase csapódjon benned tányér, ajtó . . . S messziről kerüljön már a végrehajtó ! Mi pedig majd őszkor, ha uj körbe járunk, Egészségedre egy kortyot nem sajnálunk, Mert az uj körünk majd bármily szép is légyen, Köztünk mindig csak a régi Egyetértés éljen!