ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-03-27 / 13. szám

tekbe ... de később egészen elfásult a szive az otthon iránt. Annyit azonban mégis megtett, hogy irt haza leveleket — ha pénzre volt szüksége. Az pedig kellett neki bőven. Most sem jött volna haza, ha nem kellett volna sürgősen rendezni apja hátrahagyott s még mindig rendezetlen ügyeit. — De hogy is nézel ki. . . mennyire megváltoztál ! Tényleg megváltozott. Az üde falusias pir eltűnt arcáról, mely most beesett, ráncos és sápadt volt; a valamikor oly tüzes szemek most halványak, könnyesek lettek, körítve acélszürke patkókkal . . . fején alig volt már haj. De a modor, az oly szeretetreméltóvá tette, hogy sokkal kedvesebbnek tünt most fel, mint akkor. — Maga Anikó elszökött a tornácról s most nem is néz felém . . . hisz régen tegeztük egymást úgy néha-néha — szólt Zoltán, miután anyja a szobába vezette, illetőleg inkább vitte, hol Anikó gyorsan, hogy zavarát palástolja, egy munkát eszelt ki magának: szedegette ki a nagy pohárszékből a csészéket. — Ozsonnához szedegetem ki a csészéket, azokat, amelyekre ibolyacsokrok vannak kifestve, amelyek régen magának úgy tetszettek... még megvannak — s egy oly kedves s ártatlan mosollyal nézett rá Zoltánra, hogy ha nincs úgy elfásulva a szive, földreszállott angyalnak nézi s leborul előtte. De ő, — ő már sok ily angyalt látott, már meg is undorodott tőlük . . . csakhogy azoknak orcáik ki voltak festve . . . Már több hete elmúlott, hogy Szalóczy Zoltán szívta a falusi levegőt, de ez neki sehogysem esett jól, vágyott visszamenni. Szemei elszoktak a hegyektől, fülei a csendtől . . . idegzete a tiszta élettől. Elhatározta, hogy huszonnégy órán belül visszamegy ... a kárhozatba. — A hivatal a fő! Nekem pedig megvan az állásom egy újságnál. Kevés munka, úri élet. Nem is kell igénybe vennem a diplomámat. Az anyja marasztalta, de Zoltán elhatározásában megingathatatlan maradt . . . Mégis annyit megtett, hogy megígérte anyjának, hogy már ezentúl gyakrabban jön haza ... ha tehetni fogja. Este Szalóczyné maga ügyelt fel a konyhában a szakácsnéra, hogy jól főzze meg Zoltánnak a vacsorát. Szegény fiú ott fönn úgysem eszik ilyet soha! Zoltán Anikóval a nappaliban maradt. Hosszan néztek egymásra, majd megtörte a csendet Zoltán. — Emlékszik Anikó arra az utolsó boldog estére, mikor a csillagot, az estéli csillagot vártuk . . . mikor ezelőtt négy évvel először készültem a fővárosba . . . — Ej Zoltán maga most is olyan csacska, csodálkozón, eddig olyan komoly volt . . . — Anikó! Csak egy pillanatra visszajött.. . a semmiségből, a ködből az a Zoltán, ki magával akkor a csillagot nézte, mert az már nem él többet. Ne ijedjen meg . . . Úgy van. Akkor megígértem magának, hogy eljövök maga után, miután először meghódítottam magáért az egész világot... De várjon ... ne mondja meg anyámnak, amit most fogok magának mondani, letörné a hir örökre, neki pedig élnie kell, már nem értem, de . . . de magáért Anikó . . . igen magáért . . . ígérje meg ... — ígérem. — Mondom, meg akartam magáért hódítani az egész világot. Tele ideálizmussal, ambícióval, rajongással utaztam föl . . . egy nagy munkán törtem a fejemet. . . meg volt hozzá a tehetségem, de ott rossz társaságokba tévedtem, erőm, ellenállási erőm gyenge volt s nem volt, ki föltartson, mint szegény boldogult atyámat . . . elrontottak . . . most testileg-lelkileg össze vagyok törve. Diplomám nincsen . . . egy kisebb lapnál vagyok alkalmazva havi hatvan forintért . . . kimerült egész életem. Anikó bocsásson meg egy szerencsétlen férfinak s felejtsen el engem örökre. Mindezeket el akartam felejtve-hallgatni, de minek bolonditsam tovább. A vig arccal beszaladt Szalóczyné halotthalvány arccal találta Anikót. — Mi az, beteg vagy Anikó ? Mi történt itt Zoltán? — Semmi. Anikó rosszul lett — hirtelen. — Kissé megfájult a . . . fejem. Másnap kirobogott a kocsi Szalóczyék udvarából — egy büszke négyes. Szalóczy Zoltán a kapuból visszanézett. Egy gyászruhás hölgy állott az udvar közepén, szeretettel integetve zsebkendőjével a távozó után s egy fehérruhás lányka földreszegezett, könnyes szemekkel — s szivében egy nehéz, örök titokkal nézett merően a semmibe. Bandi megtérése. A határrendőr kábult fejjel, fizikai és morális undorral eltelve ért haza a reggelig tartó tivornyáról. Fekhelyére dőlt, de az álom messze elkerülte pilláit, agya lázasan működött, lelkiismerete felébredt. Látta magát messze, messze Dunaocsudtól, midőn egy tavaszi nap délutánján egy sugár növésű, barna leánnyal bolyong odahaza a pagonyban. Szótlanul mennek egymás mellett, aztán az erdőcske egy tisztásán egy óriási tölgy alatt lepihennek a mohos kőpadra és nehezen, szinte siránkozó hangon veszi fel a szót a leány: — Tehát csakugyan elmegy Bandi? — El Etelka el, mennem kell, hiv a kötelesség ! — Elmegy ugye és ott majd szebb leányokkal jön össze és elfeled ... A mi szerelmünket, fogadkozásait, óh én érzem, én tudom . . . Tovább is beszélt volna, de ő nem hagyta, esküdött, fogadkozott, hogy nem úgy lesz, nem hagyja el az ő kis titkos aráját, a leány megbékült és midőn bucsuzásukkor először ért össze ajkuk egy ideális, tiszta csókban, akkor Recsky Bandi meg volt győződve, hogy meg is fogja tartani esküjét. Mikor megérkezett, Dunaocsudra nap-nap után mentek a levelek, de azután mind ritkábbak és ritkábbak lettek. Bandit megszédítette az új légkör, rossz társaságba keveredett, kissé könnyelmű természete ide juttatta és lassan, lassan ő lett a vezető, a lumpok lumpja, a devernyák hőse. Jött a mámor, s jöttek a kalandok . . . Eddig jutott Bandi gondolatmenetében; most hirtelen felugrott fekhelyéről és szinte feltépte szekrénye ajtaját és egy halom bizarrnál bizarrabb dolgot szedett ki belőle, volt ott szalag, legyező, rózsaszín parfümös levélkék egész garmadája, hervadt virágok, sőt még báli cipő is és más ilyen lom. Egyenesen a kandallóba hordta az egészet és némán bámulta a lángokat, mint emésztik el az ő volt büszkeségét, múzeumát. Sokáig bámult még ezután is, hogy az utolsó szikra is kihamvadt s felsóhajtott, de e sóhaj nem volt bánatos, ez a megkönnyebbülés sóhaja volt. Leült az asztalhoz, fejét két kezére hajtva gondolkodott. Mit tegyen most, ennyi piszok és szenny után, hogy térjen ő vissza az ő mátkájához? Nem ölelheti azt már az ő karja, ezek a karok, melyeknek izmai oly fura célok szolgálatában feszültek! Hogyan csókolja meg, mikor ajkát annyi trágár szó, éle szentségtelenítette meg. Szinte gépiesen kotorta elő zsebéből szolgálati pisztolyát; milyen fényes a csöve! Benne pedig az a nyolc kis álomgolyó nyolc ilyen zaklatott, ocsmány szívnek is elég, igen, végez magával. De előbb még elbúcsúzik attól a leánytól. És irni kezdett, nem cifrázta, nem mentegette magát, megírta minden bűnét és csak arra kérte mátkáját, hogy ne búsuljon utána, de meg se vesse, csak feledjen .. . keze remegett, arca pirult, de rendületlenül irt, gyónt abban a levélben. Már, már le akarta zárni a borítékot, midőn egy eszmétől megkapva levéltárcájához kapott, kivett belőle egy piros selyemszállal átkötött hajfürtöt és egy fényképet, izgatottságában azonban egy másik képet is kiszórt az asztalra . . . Nem, ezeket a dolgokat, neki szent ereklyéket, nem hagyja profán kezekbe jutni . . . Az ö Etelkája, hogy mosolyog reá arról a képről, olyan biztató a pillantása ... és a másikról az ő szegény özvegy édesanyja tekint reá, . . . mily keservesen nevelte, iskoláztatta, éjt nappá téve ... — tekintete a pisztolyra tévedt — s ő most, hogy már megkeresi kenyerét, . . . hogy ide s tova segítheti anyját, most akarja elhagyni, meg azt a másik angyalt . . . e két nőt, aki minden bizonnyal beleszövi az ő nevét mindennapi imájába, hogy a jó Isten adjon neki erőt, hogy mihamarabb együtt lehessenek . . . s ő most meg akar szökni hivatása elől gyáván, önön aljasságától megundorodva? . . . Nincsen más út? . . . Nem férfi-e ő, hogy nem bir annyi erővel, hogy legyőzze önmagát, szakitson a rosszal és jó útra térjen? Hiszen még nincs későn! Isten mindig irgalmas a megtérő iránt. Szégyenkezve rejtette fegyverét zsebébe. Szeméből megeredt a könnyek árja, zokogott a deli szál ember, mint egy gyermek, de minden egyes könnycsepp, mintha mázsányi tehertől szabaditota volna meg szivét. Határozott. A levélbe még beirta, hogy megváltozik és ne felejtse őt el az Etel, mert ha bűneitől megtisztul és ezt most immár egy megérett férfi komolyságával igéri, ugye akkor megbocsájt neki az ő kis mátkája? Lepecsételte a levelet és postára küldte. Ő pedig elcsigázva, de mégis megkönnyebbülten dőlt fekhelyére és hogy a rózsás álom leszállt hozzája Etelkájáról álmodhatott, mert álmában félhangon, alig érthetőleg suttogta: — Tudtam, hogy megbocsájtasz nekem, de ugye meg is tartottam a szavamat! ? Seregély Pál. Isten dicsőségére. Irta: Haller Jenő. A csürhe épp akkor szabadult el a kondás kezei alól, mikor Varga Pál uram neki huzakodott, hogy a Baloghék portájának kis ajtaját vagy kiemelje a sarkából, vagy rá találjon a nyitjára. Merthogy annak ördöngös munérja volt. Volt egy tolóka rajt; de ha azt az emberfia ki is húzta, még meggyült a baja a kampóval is, amely az ajtó első alulsó sarkába csimpaszkodott bele. Ez a kettős zár nem annyira a koldusok ellen való védekezésre, mint inkább arra szolgált, hogy a csavaros eszű, szanaszét kóborgó kolompárcigányoknak egy kis gondot adjon a furfangosság, meg a léha renyheség mellé. Varga kurátor uram csak igyekezett, virgódott egy darabig, de, hogy látta, hogy a türelem előbb nyitja meg számára ennek a módos gazdának a kapuját, mint a meddő nyügölödés, hát csak kiverte a pipából a hamut és megfordítva a pipaszárt, annak zsírosabb, csutora ellenes fertályát vette a fogai közé, mig vagy a gazdaasszony, vagy a göbe kitárja előtte az udvarajtót. Holott is megindúland majd „Isten dicsőségére" a bőségiszákból a töméntelen Isten áldás. Hát nem is tette szerfölött való próbára türelmét az idő. A falkából kitört kan egyszeriben oda csörtetett ő kigyelme oldalára s annak egyetlen butaerős taszintására úgy fölpattant az ajtó, hogy a kurátor uram megérte eltenni a csutorás szerszámot a szeredásba, hogy helyre tehesse a szélütött formájú készséget. Amint ott bajmolódik az ajtósarokkal, amit az esthajnali szürkületben nem igen tudott a helyire zökkenteni: ott terem mellette egy tagbaszakadt, simára fésült fejű, tornyos kontyú menyecske. Nem volt szép az eszemadta, de fiatalosan fürge s a csípeje versenyt illegett-billegett — a nyelvével. — Hát kee mit veszelődik evvel az ajtóval? — Helyére tróbálom illeszteni, de mindétig melléje találok. — Ej, ej, persze már meg az a ronda kan vette ki a sarkából! No, majd neki tehénkedek én is, akkor helyre taszintsuk. — Ha én nem, — mondta kissé pattogva Varga uram, — akkor ketten még úgyse! — Nem-e? Csintalankodott az asszony. Hát kend olyan erős? — Má csak erősebb vagyok, mint a sörélesztő. — No ezt jól mondta kee ... No én alul, kee igazítsa fölül. . . Igy ni! Na, lássa! Ugye, hogy néha a tehén is ér annyit, mint az ökör. Varga uram kissé furának találta az incselkedésnek, vagy az elismerésnek ilyképpen való megnyilatkozását s azért inkább szerencsés jó estvét kivánt. — Mind közönségesen! hagyta rá a menyecske. Hát kerüljön kee beljebb. Talán bizony égett ember kee, hogy ekkora tarisznyákat cipel? — Nem bizony, húgom asszony! szólt a kurátor, de kigyúladt a képe. — Hát maga talán az új csordás? Szedi a kommenciót? — Szedi a... majd kiszaladt a számon ... — Hát mi járatban van? Talán utas ember? Vásárrul jön? Szállást adjunk? — Hát annak erányában is ... De — köhintett egyet, földre csapta az átalvetőt — mink, azaz hogy vagyis illetőleg én — mert a pajtásom Szokolba ment — én Isten dicsőségére járok. — Hja, hogy Isten dicsőségére? Ammár más 1 Talán temetőt vettek ? Ahán, keresztnekvalóra köllenék ?! — Dehogy keresztet akarunk, legföllebb is csillagot, mert én kálomista vagyok. — Ugy ! é ! ? kálomista ? Lá'-é ! hát mink is azok volnánk. — Isten éltesse üket! — Kenddel összütt.