ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-03-29 / 13. szám

XIII. évfolyam Esztergom, 1908. március 29. 13. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Alapító: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség: Szentgyörgymező 9. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A férfiaknak több szabad? Esztergom, március 28. (—r.) A tények, a gyakorlat, az élet Tamáshegyekre mutat és tekintélyes földbirtokosok üzletére utal és azt mondja, miért ne! A magasabb közéleti morál pedig szentesíti ezt a csúnyaságot, a közlelkiismeret, a közvélemény pedig belenyugszik és megtűri ezt a rondaságot akár a város legelőkelőbb helyén. A szemétdombbal, pöcegödörrel ki a városból, mondja az egészségtani szabály. A vágóhidat ki kellett vinni a városból és ezt a tisztesség és közszemérem vágóhidját megtűröd? Ugyan, van ki igazán elhiszi, hogy a ne paráználkodjál nem áll egy sorban a ne ölj és ne lopj-jal, ugyan ki hitéti el magával, hogy ez csak a nőkre szól, a férfiakra nem ? A prostitúció kérdésében mindig a szerencsétlen perditákra dobjuk a követ, hogy ez a szégyen, az átok, a veszedelem. Pedig dehogy, fordítva áll a dolog, a férfivilág romlottsága az ok, ez a társadalom szégyene, veszedelme, átka. A prostitúció elleni német kongresszuson, melyen katholikusok, protestánsok vegyest vettek részt, a szónokok ismételten a férfiak erkölcstelenségét vádolták. Ha nem volna annyi a kereslet, nem volna annyi a kinálat, mondják. Művelt századunk e szégyenfoltja hangos vád a férfiak és főkép a müveit osztályok ellen. Egy másik szónok ugyanezt ismétli és azt mondja: »A francia jobban fejezi ki magát, mint mi, ö nemcsak prostituées-röl beszél, hanem prostituants-ról is, és ezek a férfiak. Ellenkezőleg mi, mikor ez utálatos szót kiejtjük, mi kizárólag csak az asszonynak azon gyalázatos lealjasodására gondolunk, ami a bukott személyben van megtestesitve. Mi hozzá vagyunk szokva, hogy őket, mint a mi népünk és főleg ifjúságunk gyilkos hiénáit átkozzuk. Igaz, ennek a fölfogásnak van elég alapja. De végre is, kik ezek a személyek? Talán démonok, akiket a kárhozat mélysége okádott ki? bocsánat a kifejezésért. Dehogy, ők is emberek, a mi népünk gyermekei, leányai, talán derék szülök gyermekei, kik e gyalázatukat keserves könnyekkel siratják. Lehet, hogy könynyelmüségük áldozatai, lehet, hogy gonosz csábítás ejtette el, meglehet, hogy a nyomor kergette őket a bűn karjaiba! Mi őket a mi nemünk szégyenfoltjának mondjuk. Bizonyos, hogy nem lehet az emberi méltóságot mélyebben lealázni, mint mikor valaki magát eladja a gyalázatnak és szégyenéből üzletet csinál. De ne feledjük el, hogy ezek a szánalomra méltó teremtések nem egyedül bűnösök, nem az egész gyalázatnak okai. Épp olyan bűnös az erkölcstelen férfivilág, amely a prostitúciót a leghathatósabban előmozdítja, a prostituáló semmivel sem áll magasabban, mint a prostituált. Kétségtelen, hogy ez élő áru kínálata nem volna oly rettenetes nagy, ha a kereslet kisebb volna. A munkanélküli pénzszerzés csábító reménye számtalanokat visz a prostitúció romlásába és az utálatos kéjenc, ki igy keresi állati vágyainak kielégítését, egy fokkal mélyebbre taszítja bele szerencsétlen áldozatát a romlásba. Eszem ágában sincs e bukott személyek romlottságát kimenteni, de azt egész határozottan ki kell mondani, hogy ők nem egyedül felelősek a prostitúció utálatosságáért. Oly hihetetlenül hangzik, de annak dacára igaz, hogy a prostituált maga is a prostitúció áldozata. De ö nem az egyetlen és nem is a legsajnálatraméltóbb áldozat. Ha valahol, itt lesz igazsággá a költő szava: az a gonosz tett átka, hogy mindig gonoszat szül. Ez az elcsábított a leglelkiismeretlenebb csabitóvá lesz. Ezrek és ezrek tévednek bele hálóiba, ezrek, kik a bűnnek áldozzák föl mind, ami bennük a legnemesebb, legjobb. Ki tudja megszámlálni a férfiakat, kik a prostitúció átkos behatása alatt lábbal tapodják hitvestársuknak tett szent hüségesküjöket! Ki tudja megszámlálni a prostitúció áldozatait ifjúságunk soraiban, azon ifjúságban, melynek reményünknek, büszkeségünknek kellene lennie. Az ifjúkornak kell leraknia az alapokat, amelyeken az érettebb kor tovább épit. Már pedig csak erkölcsileg tiszta, testileg-lelkileg friss és romlatlan ifjúság nyújt reményt arra, hogy majdan jellemes és erényes férfiaink lesznek; beteg, rothadni kezdő gyökérből nem nőhet életerős törzs. Ifjúságunk az, melyen családunk, népünk, hazánk jövője épül és épp az ifjúságunk körében végez oly iszonyatos pusztítást a prostitúció, az ifjúság tud legkevésbbé ellenállani csábításainak. Az ifjú szívben hatalmasan ébredező érzékiség oly készségesen nyit ajtót a kívülről kopogtató gonosz csábitásnak és ha az első lépés megtörtént és AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A feszület. A legény odatérdelt beteg anyja ágyához s könnyezve csókolgatá a kiszáradt kezeket. A beteg végre kezét áldólag tette gyermeke fejére s igy szólt suttogó hangon : »Isten vezéreljen . . . kedves jó fiam . . . Ha a hazának szüksége van erős karjaidra, eredj! Kisérjen az én áldásom . . . Az Ég talán megengedi, hogy láthassuk még egymást. Hanem mielőtt eltávoznál... valamit a lelkedre kötök. Sohasem felejts el imádkozni. Itt van nézd ez a régi, — de nagyon régi — feszület, vidd magaddal. S ha bármilyen bajba keverednél, érintsd ajkaiddal s küldj egy fohászt a magasba . . . Nesze. Édes anyád ajka nyoma van rajta. Valahányszor csókolod, gondolj reám is, aki nem szűnöm meg érted imádkozni. Isten veled!« Az ifjú még egyszer oda borult anyja keblére s azután fölkelt s az ágylábánál sírdogáló leánykához fordult. »Ugy, ugy« szólalt meg a beteg. »Búcsúzzatok el gyermekeim!« S szemében boldogság csillant föl. »Annuskam!« fordult az ifjú a leányhoz »én elmegyek ... de nagyon . . . nehezemre esik. Beteg édes anyámat . . . s téged is itt kell hagynom . . . Nem vagyok gyáva ... de most szívesen maradnék. Mit fogtok ti tenni ? Hogyan lesztek ? Kedvesem vigyázz reá, a mi kedves anyánkra. Gondozd, ápold őt . . . te édes mindenségem. Ti vagytok nekem mindenem. Vigyázzatok ! Egészségben találjalak jó anyám ! Megyek ... mert válni mindig nehéz . . . Isten veletek!!« Egy bucsucsók a leány piros ajkaira ... egy ölelés s az ajtó a másik perben becsapódott utána. »Fiam !!« De ő azt már nem hallotta. A ház előtt lóra ült s elszáguldott . . . A két nő pedig csendesen sírdogált s imádkozott . . . A leány egyik távoli, elhalt rokona leánya volt. Az özvegy magához vette. Együtt nevelkedett föl. Megszerették egymást . . . S most kell elmenni a fiúnak, mikor anyja beteg. Bizonytalan időre. Otthon hagyva anyát és menyasszonyt. Hogy mennyi rossz alkalom kínálkozik a katonáéknál, azt talán fölösleges magyarázni. S hogy sehol a világon nincs elharapódzva a káromkodásbani virtuskodás ugy mint ott, az is bizonyos. S hogy a világ első katonája, a huszár mily szemenszedett káromkodásokat »hoz teritekre«, ha megharagszik, ha örül stb. azt is tudjuk már.. . Hej pedig de fölösleges dolog az! Hej pedig de csúnya egy szokás ez! . . . Hát a huszárokhoz került a mi ifjúnk. Értett jól a lóhoz. Hamarosan begyakorolták a többire is s vitték őket az ellenség elé . . . verekedni. Sok duhaj legény volt a században. Akik otthon is falurettegtetők voltak. Esténkint a tábortűz mellett gyakran fitogtatták bátorságukat. Csak egy fiatal káplár ült félrevonulva s mereven tekintett a tűzbe. »Hat te mit duzzogsz magadban« szólt egyik pajtása vállára ütve. »Nini!« kiáltott föl a virgonc fickó »imádkozik a gyerek.« Ezzel kikapott valamit az ifjú kezéből. »Nézzétek fiuk! egy keresztet tartott a kezében. Ahhoz sóhajtozott. Itt van-e la! Barátnak készül a gyerek!« A többiek hangos hahotára fakadtak. »Hallo! Ide vele! Lássuk csak!« S mindegyik nyújtotta a kezét utána. Az ifjú csendesen fölkelt s a másik elé lépett. »Add ide azt a keresztet lóska. Nem a ti kezetekbe való az.« ELSŐ SZENT ÁLDOZÁSI EMLÉKKÉPEK, ~M