ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-03-29 / 13. szám

2 ESZTERGOM • 1908. március 29. valaki már rálépett a lejtőre, ott már oly nehéz megállni. » A prostitúció nemcsak szégyene nemünknek, több, halálos ellensége népünknek, aláássa erkölcsi egészségét, életerejét és erkölcstelen, gyönge, erőtlen nemzetséget szül. Mindezek láttára lehetséges-e még, hogy vannak kik e gonoszságot még mentik, söt védik ?« így szól ez a német katholikusokkal és protestánsokkal vegyes prostitució elleni kongresszus. Még egyet mond és ezt az esztergomi hirhedt Német-utcában lakó szülök számára szegezzük itt le: »A prostitució pestis bűze a mi gyermekeinket is éri! Ok is látják a prostitució szemérmetlen üzelmeit az utcákon és főképpen, ha szerencsétlenségükre éppen egy oly sötét barlang közelében laknak, ahol a bűn tanyázik, akkor oly dolgokat látnak, amelyek gyermeki képzelötehetségüket megmérgezik és gyermeki szivükre pestis; szegénykéknél igy tulkorán föl lesz ébresztve az érzékiség hű szövetségese, a kíváncsiság és sajnos, tulkorán ki is lesz elégitve. Igy vesz el oly korán az a friss és szeretetreméltó elfogulatlanság, a gyermekkor ez a bája és szerencséje. Hogyan hatnak későbben ezek a tulkorán vett észrevevések és benyomások! A kicsinyek minden igaz barátja tudja ezt és elszorul a szive. Szegény kicsikék!!« Mintha egészen a Német-utca szüleinek mondanák! — A „minden áron való szereplés". Gróf Apponyi Albert a házszabályrevizió tárgyalása alkalmából elmondott hatalmas beszédében ugy mellékesen emiitette közéletünk egyik kóros tünete gyanánt azt, hogy nagyon sokan vannak nálunk, akik »minden áron« szerepelni kivannak. Ebben látja egyik okát a politikai élet zűrzavarának s mivel a parlamentben is észlelhető már ezen állapot, azért tartja szükségesnek a házszabályreviziót. Hogy kikre eimezte Apponyi gróf ezen megjegyzést, nem nehéz kitalálni és hogy talált is, még pedig oda, ahova irányozva volt, eléggé kitűnik abból, hogy Lengyel Zoltánék ugyancsak lapítottak ezen beszéd hatása alatt. Apponyi gróf ezen megjegyzése nagyon fején találta a szöget, mert tényleg, igen sokfelé találkozhatunk azzal a hibával, mit Apponyi a parlamentben észlelt, csakhogy mi azt köznyelven szereplési és feltűnési viszketegnek, hiúságnak, stréberkedésnek szoktuk nevezni. »Nem adom én fiam. Megnézzük miből van, hogy néz ki.« »Add ide, ha mondom. Ne kivánd, hogy én vegyem el tőled« szólt még mindig csendesen a szomorú ifjú. » Halljátok-e fiuk, hogy én tőlem veszi el, ha én nem akarom? Mit szóltok hozzá?!« »No azt már mi is szeretnénk látni.« S fölugráltak mind a kilátásba helyezett birkózás szemlélésére. »Hat nem adod Jóska ?« »Nem én !« . . . Most ami történt, csak egy pillanat műve volt. Az özvegy fia odaugrott a csufolódzóhoz s iszonyú erővel csuklón ragadva, hátra forditá annak karját s minden nehézség nélkül kivette kezéből a féltett kincset. Azután leült előbbi helyére, a többiek éljenzése közben. Csak az az egy hallgatott. Szemeiből gyűlölet szikrázott. Szótlanul leült a tűz mellé s azon este a többiek gúnyolódásának céltáblája volt. .. Az ifjú hadfi meg ajkához vive a keresztet s szemeit égre emelve szívből sóhajtá: »Jézusom oltalmazd meg őket.« S beburkolódzva köpenyébe, nyugodtan aludt el . . . Három nap múlva jelezték az ellenséget. A fiuk örültek. Lesz tánc. Csöndesen nyergeltek föl s várták az indulás jelét. Végre! Végre! Robogva száguldottak tova. Egy domb tetején megálltak. Lent a síkságon már a halál angyala kaszálta a sürü rendeket. Az ellenség már bomladozni kezdett. Végre Ott találjuk a »minden áron való szereplést« az irodalomban, sőt lehet mondani, hogy az irodalmi stréberek száma manapság már veszedelmesen nagyra növekedett. Vannak sokan, akik nevük forgalomba hozatala végett nem röstellenek fércmunkákkal lépni a közönség elé. Szinte egy szervezett szövetség van u. n. írókból és u. n. tudósokból, akik üzleti ággá tették a tudományt és irodalmat és főtörekvésük az, hogy onnan minél nagyobb jövedelmet húzzanak és a dicsőséget maguknak árendálják ki. Ezek csapják egymásnak a reklámot és országos tekintélynek fújják fel az Alexander Bernátokat, továbbá a felületesség és kontárkodásáról hires Marcali Henrikeket, az irodalmi tárgyat pénzen vásárló Bródy és Szomaházyakat. Elhallgatják azok érdemeit, akik nem tartoznak az ő célükhöz, főképen pedig azon irókat,' akik keresztény irányzatúak. Igy nem lehet csodálni, ha az irodalomban a stréberek boldogulnak, az újságírást legnagyobb részt »zsido gyerekek« végzik. Burjánzik a gyom, mert nincs, aki a körmükre koppantson. Egyedül az Alkotmányban Görcsöni Dénes hatalmas cikkei ostorozzák irodalmi életünk kinövéseit és leplezik le az áltudósokat és kontár irókat. Ennek is megvan már a szép eredménye, de még sok Görcsöni kellene! Ugyancsak a szereplési viszketeg és stréberség hajszol sokakat arra, hogy erkölcstelen és vallástalan szellemben Írjanak. Hány olyan iró van, aki csupán azért ir erkölcstelen és vallásellenes dolgokat, hogy a közönség romlott ízlésének hízelegjen, attól tapsokat arasson. A szociáldemokrata mozgalmaknak is egyik rugója a »minden áron való szereplés«. Volt eset rá, hogy a kath. legényegyleti tag azért ment át a szociáldemokratákhoz, mert remélte, hogy ott jegyző, vagy párttitkár, vagy más valami lehet, természetesen több ezer korona évi fizetéssel. Mindezek után levonjuk a konzekvenciát és azt mondjuk : Aki szerepelni akar, rendelkezzék oly tulajdonokkal, melyek közbecsülést szereznek neki. Az a fő, hogy becsületesség és képzettség által megnyerje az emberek tiszteletét. Épen azért a nyilvános szereplésre igazán hivatottak ne vonják el magukat a nyilvánosságtól, csak óvakodjanak a »minden áron szerepelni « akaróktól. Főleg a politikában szükséges ez a nagymérvű óvatosság, de más téren is számolni kell vele. Vakmerő rágalmak. Egy intézetről s ezen intézet tanári karáról van szó ... Es pedig olyan intézetről, olyan tanári testületről, mely Magyarország északnyugati részének egyik hajdani középpontján, a történelmi nevezetességű Nagyszombatban teljesit évek hosszú sorozatán keresztül megbecsülhetetlen kulturmiszsziót az Isten és haza legszentebb eszméinek futásnak eredt. Ámde megmentésükre jött az ellen lovassága. Most kezdődött a huszár dolga. Trombita harsant. »Rajta magyar !!« kiáltás reszkettette meg a levegőt. Ezer kard repült ki hüvelyéből. Hosszan elnyújtott félhold alakjában rohantak le a dombról. Vessünk fátyolt a véres jelenetekre. Nézzük, merre van a szomorú káplár . . . Már teljesen szétzüllött az ellenség lovassága is. Imitt-amott kisebb-nagyobb csoportok küzdöttek. Másutt egyesek álltak meg életre-halálra viaskodni. Káplárunk egy magasrangu tisztet szorongatott. Végre megállott az s bevárta a huszárt. »Fiam« szólt hozzá tőrt magyarsággal »imádkozzál, ha tudsz, elérkezett életed vége« s rásüté fegyverét. Ámde ő villámgyorsan üté félre, ugy, hogy a pisztoly messze röpült az ellenséges kézből. A másik percben meg odahajolva hozzá, megragadá s ellenállhatatlan erővel rántotta át magához a nyeregbe. »Hat kinek az élete van a végéhez közel ?« szólt mosolyogva most a bámuló tiszthez. Az meg csak ezt mondta: »Ilyen ellenség által legyőzetni nem szégyen. Ölj meg ha akarsz. Hatalmadban vagyok. De hiszem, hogy nem fogod tenni.« »Eltalalta. Habár ön nem lett volna irányomban oly kegyes, én azonban önt szabadon bo- I csájtom. Gondolja, hogy nagy örömem telik valakit szabadságától megfosztani ? Ön az én hadifoglyom. Tehetek vele amit akarok. Lehetnek felesége, gyermekei, vagy anyja, minek okozzak nekik fájdalmat? Nézze ott jön a lova. Hivja ide. Ön szabad.« szolgálatában . . . Oly tiszteletreméltó testületről van szó, mely főpásztorokat, egyetemi tanárokat, képviselőket, hasznos, derék munkásokat adott a magyar hazának ; oly tanári kollégium forog szóban, mely nem egy tudóst számlált tagjai között s számlál ma is (ott van Lőrincz, Marton, Fallenbüchl dr.), akik fáradhatatlan odaadással nevelték s nevelik, tanítják, gondozzák ma is a haza reményét, az ifjúságot; . . . akik dolgoznak, de nem lármával . . . s ép ezért nem is veszik észre őket, csak a város, de az tisztelettel is tekint reájuk. És most? Most akad egy ember, aki minden lelkiismereti furdalás nélkül, egy zsidó fővárosi lapban (»A Nap«-ban) minősithetlen rágalmakat szórt e testület ellen s tagjait — egészen általánosítva — legszentebb becsületükben támadja meg; ... a biró előtt bevallja, hogy bizonyítani nem tud, de bocsánatot hajlandó kérni (!). íme a tényállás! . . . Már most kérem: appellálok azokra, kik lelkesednek az igazság iránt, akiket e szeretett hazában föl-fölvetődő jelenségek nem hagynak érintetlenül, akik az erkölcsöt és érdemet becsülni tanulták: mondják meg, mit éreznek ily mérhetetlen felületesség és lelkiismeretlenség láttára! ? Vegyük még hozzá: a nevezett tanárok gondozására —• velük egy épületben — nyolcvan legkiválóbb nyugatmagyarországi családból származó fiu van bizva, nemcsak tanítás, de nevelés céljából is! A bíróság — az igaz — megtette kötelességét ; de kérdem : megszünt-e ezzel egyúttal az a nagy erkölcsi kár, a sértés és fájdalom is, melyet az igaztalanul meghurcolt illusztris testület minden ok nélkük elszenvedni volt kénytelen ? Jól tudom én, hogy Alvinczy — a sértő fél — csak egyik exponense ennek a lelkiismeretlen korszellemnek; de legyen ezen eset intőpélda a jövőre nézve! Jól tudom én azt is — s vájjon ki ne tudná ? — hogy régóta folyik a hajsza a hitvallásos iskolák, a hitvallásos nevelés ellen ; de erős meggyőződésem az is: ha nem akarunk egyes »nyugati« népek szomorú sorsára jutni, nem szabad könnyelműen napirendre térnünk az ilyen esetek fölött. Nézzünk már egyszer igazán szemébe ennek az áramlatnak!! A dologban egyébként tisztelet illeti Pirchala Imrét, a pozsonyi tankerület érdemes főigazgatóját, aki — »A Nap«-nak még 1906. nyarán megjelent támadására — fedhetetlen jellemének megfelelő komoly nyilatkozattal igyekezett a háborgó lelkeket megbékéltetni, addig is, mig az igazságot a törvény napfényre nem hozza. Az eset nem áll magában ; Fényes Samu egész ártatlanul megírhatja az »Ártatlanok«-at s nem viszik sötétre, — »Á Nap« & Comp, itél elevenek és holtak fölött stb. stb. Mig a társadalom maga föl nem lép ilyesmi ellen, nincs más hátra, mint visszasírni azokat az időket, amikor a lelkiismeretes, tisztes munka elismerést s az erény tiszteletet vivott ki magának . . . »De hát minek köszönhetem én ezt idegen ? Nem értem a dolgot, de elfogadom. Nyújtsa kezét. Legalább a nevét és lakását tudassa velem.« »Hogy minek köszönheti uram? Ennek köszönheti nezze« s kihúzta a megfeszített Jézus képét inge alól. »Ennek köszönheti. Nekem is vannak szeretteim. Talán az ég a mai tettemnek fejében viszont engedi látni őket.« A feszületet ajkához emelve elvágtatott. »Csodálatos« suttogta a törzstiszt. »Nemes fiu, óvjon meg az Isten.« Fölült ő is lovára s ellenkező irányban akart elvágtatni, mikor nem messzire tőle lövés dördült el. »Mi lehet ez?« Arra vágtatott. S látta, hogy az ő tőle elvált huszár ott fekszik mozdulatlanul a földön s egy másik lóhalálban nyargal el tőle, mikor őt megpillantá. Oda érve, leszállt lováról s fölgombolta ruháját. S legnagyobb csodálkozására az ing alatt a feszületben megakadva egy golyót talált. Világos volt előtte a dolog. Rálőttek s a kereszt menté meg életét. De hisz akkor él . . . ha a golyó nem sérté meg. Kulacsából néhány csöpp ajkára megtette a hatást. Nagyot sóhajtva kinyitá szemeit. »Hol vagyok ?« Aztán egyszerre eszébe jutott minden. A múltkori esti jelenet. A megtámadás stb. De hát hogy van az akkor, hogy mégis él ? A tiszt elértette a kérdő pillantást. »Ne gondolja, hogy én mentettem meg. Nézze csak, itt ez a kereszt tartotta vissza a gyilkos golyót. Itt a golyó is. Én láttam. Huszár volt ... Mit gondol? Nincs ellensége senki ? Nem ismert rá ?