ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908
1908-02-16 / 7. szám
2 ESZTERGOM 1908. február 16. bonyodalmas. Aehrenthal legutóbbi nyilatkozata sem tudta megnyugtatni a muszkát. Aehrenthal szerint ugyanis a vasútépítésnek semmi köze sincs az Oroszországgal 1907-ben létrejött megegyezéshez, sem az 1903-iki u. n. mürzstegi megállapodáshoz, mert ez tisztán kereskedelmi és gazdasági ügy. A muszka ellenben épen az ellenkezőjét állitja: a status quo megsértését. A felmerült nehézségek — hisszük — csupán félreértések lesznek. Csak attól félünk, hogy elintézésük esetleg súlyos áldozatokat és engedményeket fog Ausztria-Magyarország részéről követelni. A késedelem és tapintatlan eljárás tehát utókövetkezmények nélkül — ugy látszik — aligha marad. Beavatott politikusok szerint csak egy esetben képzelhető tervünk keresztülvitelének kívülről jövő megakadályozása, ha t. i. Anglia is beáll a francia-orosz oppozicióba harmadiknak. Csakhogy erről még álmodni sem mernek a politikusok. Beméljük a lehető legjobbat. A konfliktust mielőbb meg kell szüntetni anélkül, hogy további ellenségeskedésre avagy pláne háborúra volna szükség. A tegnapi lapok már kedvező fordulatról irnak, adja Isten, hogy a béke közöttünk mihamarább helyreálljon. Elég sok kellemetlenségünk van belügyeinkkel, hátha még a külügy is támaszt nehézségeket, mi lesz velünk? Auditor. — Üldözik a gyermekeket Budapesten. A házbéruzsora történetében, úgy látszik, új fejezethez jutottunk: a gyermeküldözéshez. Altalánossá vált ugyanis egy idő óta Budapesten az az ocsmány szokás, hogy a házmester vallatóra fogja a lakót: hány gyermeke van és milyen idősek. Ha az ember bevallja, hogy 16 éven aluli gyermekei is vannak, még drága bérért sem adják ki neki a lakást. Igazán furcsa gondolkodásmód ez a háziurak részéről. Hát hová menjen a családapa, a családanya lakni ? A hajléktalanok menhelyébe vagy a városi barakkba ? És ha se itt, se ott nincs hely, akkor fojtsa meg gyermekeit, mert a tekintetes, nagyságos, méltóságos és kegyelmes háziurak, kiknek nagy részét az unsere Leutok képezik, nem tűrik, hogy szegény alattvalóiknak, bért fizető lakóiknak gyermekeik legyenek ? Panaszkodnak a háziurak : hodj hát a gyermeknek khopthatják a márványlépcsűt, ográndoznak, khiobálnak s azért nincs nyogta a lakhónak stb. . . . Ugy látszik ezek a részvényes háziurak, bankárok és börziánerek ilyféle módon gondoltett, hogy lebilincselte az olvasót. Ha nagyon fontos s aktuális témáról kellett írnia, akkor viszont ugy hatott tárgya legmélyebb fenekére, hogy azt górcsővel analizálta s nem volt egyetlen mondata, melyben eszme ne lett volna. Cikkeit O j e gy alatt irta, nevével nem parádézott. O is azt vallotta, a neve alatt a politikai újságíró nem mondhat meg mindent. A szerkesztés technikája nem neki való munka volt, de amikor a heti szerdai összejövetelünkön Prohászka Ottokárral és vele a lap következő számának zsurnalisztikái >ételé«-t megbeszélve felkértem, hogy ki-ki miről irjon, neki volt a'legtöbb mondani valója. Valóságos tárháza volt az észrevételeknek. Ezeken a szerdai zsurnalisztikái konferenciákon láttam én Csernoch Jánosban a sokoldalú publicistát teljes élőképben. Láttam, hogy nem doktrinärrel, hanem valóságos politikai tényezővel van dolgom, aki ha nem lenne pap, ma valahol külföldi diplomata volna, vagy miniszteri székben ülne. Ezt a véleményt különben több politikustól is hallottam róla. Vérbeli diplomata szellem, aki mindig talált valami szerencsés uj eszmét, vagy kifejezési s megoldási módot, ha valamit körmönfontan, sorok között olvastatva akartuk a lapban megmondani. Amit Deák Ferenc az öreg Andrássy Gyula grófról, a mostani belügyminiszter atyjáról mondott, hogy t. i. a kritikus pillanatokban minden zsebe tele van Kolumbus-tojásokkal, azt Csernochról is el lehet mondani. Amikor nehéz kérdésekkodnak: az emberek nem azért fizetnek bért, hogy lakjanak és használják a házat, hanem azért, hogy ű khegyelméknek és oreságoknak gondnélküli, nyugalmas életük legyen. Pedig helytelen, nagyon is helytelen uton járnak, mikor a mai szociális világban bojkottálni akarják a gyermekekkel megáldott lakókat. Ha valahol, ugy e téren kellene kimutatni minden embernek, hogy szivében igazi szociális érzés lakozik, hogy ő meg tudja becsülni azt a szegény családanyát, aki sok gond és nélkülözés között neveli gyermekeit s akárhányszor még az utolsó falatot is megtagadja szájától, csak azért, hogy gyermeke ne éhezzék, ínséget, nymoruságot ne szenvedjen. Ha tehát a jövőben a háziurak nem akarnának eltérni eddigi embertelen álláspontjuktól, akkor igenis lesz mód, hogy a háziurat megbüntessék, ha a lakáskeresőt vagy lakót jogtalanul zaklatja, avagy házmesterét bizza meg a missióval: hogy durván és kegyetlen nyerseséggel rohanja meg a családos embereket, különösen pedig a védtelen, megriadt nőket, akik vergődő lélekkel, arcpirulással szenvedik végig a lakáskeresés borzalmait. Remélhetőleg az uj módot meg is fogja találni Budapest városa s az uj lakásügyi szabályrendeletben alkalmazni is fogja azokra, akik a gyermek üldözés mániájában szenvednek. Hadd találjon ezentúl a lakó is védelemre, ne legyen kénytelen szégyent vallani és pirulni azért, mert a jó Isten gyermekekkel áldotta meg őt. Legyen ő is számottevő tényező, legyen ember, amint a háziohr sem más. Szombaton — Mária napján — délután egy élet mult ki, egy élet, mely kinos, nehéz szenvedés árán adta vissza Teremtőjének nemes lelkét. Az apai érző sziv testi fájdalmát elnyomta a lelki, mert itt kellett hagynia egy jó családot, egy gondozó hű feleséget. Erőt szenvedéseiben az Isten adott, akinek oly kedves életet élt, aki meg is vigasztalta a halál nehéz tusájában. Gyászba dőlt egy család, gyászba borult városunk tanitó testülete. — Meghalt Miklósy József, tanitótestületünk legérdemesebb tagja, társadalmunk szerény, de épen ezért kiváló munkása, iparos tanonciskolánk igazgatója, az érseki óvónőképző jeles zenetanára, a legjobb családapa és legodaadóbb igazi jó barát. A halál fagyos lehelete derékon tört egy munkás életet, megfosztotta városunkat egy kiváló tanítójától, férfiától, akinek élete valóban mintaszerű volt, mert vallásosság, hazaszeretet és példás munkásság egyesítve volt az ő nemes szivében. Tanitó volt a szó legnemesebb értelmében, példát mutató családapa ritka kedves és jó családja körében, minden szerénysége mellett széles körben általánosan tisztelt férfi. Amilyen volt élete, oly nyugodt volt a szenvedésekben is. A nyugodt lelkiismeret, a páratlan becsületesség meghozta jutalmát, enyhítette fájdalmát. Február i-én még két meghitt barátja társaságában sétaközben látogatást tett egy tanitó társánál s másnap 2-án minden átmenet nélkül már a halálos kór rettenetes kínjaival lépett fel. Kezelő orvosai odaadó közbenjárása sem tudta elkerülni az operációt. Sajnos, az emberi tudomány a végzettel szemben csak pislogó mécs és igazán nem marad más hátra az itthagyottakra nézve, mint megnyugodni a végtelen igazságos Isten intézkedésében. 1861. évben született az akkori Vízivárosban, iskoláit Esztergomban végezte, 1880-ban mint jelesen képesítőzött ifjú tanitó hagyta el a helybeli érseki tanítóképzőt. Ugyanezen év őszén Oszőnyben találjuk, mint közszeretetben álló tanítót. Hogy ez nem frázis, mutatja, hogy Vásonkeöy földbirtokos ünnepséget rendezett a tanitó távozása alkalmával. 1882-ben már Esztergom sz. kir. város leányiskolájában dolgozott mint segéd-kántortanitó. Négy évi itt működése után 1886. évben a városi iskolaszék a buda-utcai elemi fiúiskolához választotta meg rendes tanitónak, ahol páratlan sikerrel működött 1901-ig, amikor is az iskolaszék áthelyezte a Deák Ferenc utcai elemi fiúiskolához. 1902. évben az iparfelügyelő-bizottság s kartársai bizalma őt az iparostanonc-iskola igazgatójává tette, mely intézet fejlődésének minden darabkája az ő lelkéhez volt nőve. Elemében volt ha alkothatott és alkotott is. Alig vette neszét, hogy az állam szubvencionálja az inasotthonokat; nem nyugodott addig, amig ezt a rendkívül fontos intézményt meg nem teremtette. Fáradozott, tanitott, gyűjtött az inasotthon érdekében, pedig annak fejlődése ha annyi örömöt szerzett is nemes lelkének, de az öröm rózsái között tövisek is akadtak. A mindent leromboló, de alkotni nem tudó társadalmi dudva, megmarta nemes lelkét az »Ifjúmunkás« cimü nyomtatott papiroson. Lelke fájt, de energiája nem lankadt. Az érseki óvónőképzőnek kezdettől fogva zenetanára volt. Sok nagyon szép Mária-ünnepet rendezett, sőt legutóbb is, február 2-án reggel zenés misét vezetett a Szt. Anna templomban növendékeivel. Munkássága nem maradt virágok nélkül. Ott van a »Daloljatok kicsikek« cimü dalfüzete, mely ezerszámra van szanaszét az országban. Megteremtette a »Tulipándal«-t, ami bizonyítja, hogy mennyire rajongott, csüggött hazáján s annak sorsán. Milyen volt nemzeti érzete? Olvassák el »A nemzeti öntudat és fajszeretet fejlesztése és ápolását cimü pályamunkáját s ott fog Önök előtt állani az egész Miklósy József. Megteremtette e munkájában a »Zászló ünnep«-et, mely ma már országszerte tartatik ben a szerencsés megoldás lehetőségének nehézsége előttünk állott, az ő diplomáciája s taktikája a háromnegyedtizenkettő lepergésekor mindig talált kiutat, egy szellemes appercut, mely azután megnyugvást hozott s a szituációt csak ott értették meg, ahová szólott. Nagyon értette, hogyan kell úgynevezett feltűnést keltő aktuális politikai leveleket saját külön tudósitóktól szerkeszteni./ Akárhányszor megtörtént, hogy ezeket a politikai leveleinket, vagy értesüléseinket, a fővárosi s vidéki lapok is átvették, ami a lap tekintélyét persze hatványozottan előmozdította, ő pedig másnap jelentőségteljesen mosolygott jelezve: sikerült Állása révén a hangadó és politikai körökbern forogva, ismerte összes politikai viszonyainkat sj hangulatainkat. Nyelvismerete a külpolitika alapos értesüléséhez is hozzásegítette. Tiszta látás, nemes elmésség s játszi gondolkodás s a nyelv cicomázatlan egyszerű kezelése tették cikkeit vonzókká. Rágalmazást vagy könnyelműséget az ő cikkeiben nem találunk. A 60-as évek publicistáira emlékeztetett, amikor tekintélyes emberek büszkeségüknek tartották, hogy hirlapi politikai cikkeket Írhatnak és amikor komoly, méltóságos volt a hang, az egymás elveinek megbecsülése. Ennek tulajdonitható, hogy Csernoch a fiatal irói generációt, ha abban tehetséget tapasztalt, megszerette s felkarolta. Le tudott a fiatal írókhoz bizalmasan ereszkedni s pályatársainak tekintette. Mint a 60-as években egy Deák, Eötvös József, Falk és Kemény Zsigmond együtt dolgoztak mint munkatársak a kezdő, szárnyaikat bontogató Írókkal, ugy dolgozott velünk együtt Csernoch János is, mint aféle atya mester. Nem derogált, ha néha én osztottam ki neki is a témát. Irt is csaknem minden számba egy aktuális cikket, vagy politikai hirt. A szerkesztőt alig respektálta valaki jobban a redakcióban, mint ő. Később, amikor megváltam a lap szerkesztésétől, azután is mindenkor kedvesen emlékezett meg előttem az átélt küzdelmes szerkesztésről, a kezdet nehézségeinek együttes leküzdéséről. Példázgatott is többször arról, hogy vegyem kezembe újra az »Esztergom« szerkesztői tollát, vagy jöjjek az »Alkotmány«-hoz. Bizony nehezen ment, míg ennek lehetetlenségéről meg tudtam őt győzni. A modern hirlapirás, sajnos, letért a politikai hirlapirásnak a nemzet s a társadalom politikai nevelését elősegítő hivatásairól. Ma a hirlapirók nagyrésze azt vallja, hogy a naponkint váltakozó áramlatok szerint kell dolgoznia, amint a közönséges szeszélyes izlése parancsolja. Nem ők vezetnek, őket vezetik, mert a hirlapirás üzlet. Csernoch természetesen kárhoztatta ezt a hírlapírói iskolát, ő a régi klasszikus felfogás szülöttje, aki a hirlapirást egyenlőnek minősiti a törvényhozói hivatással. Nagy pártember s mint ilyen, a hirlapirásban is azt tartotta, hogy abban kétféle módon fejthetünk ki erőt: vagy tehetségünket ( hozzuk áldozatul s irunk, vagy agitálunk a lap \ politikai programmja mellett. Hatalmas erővel \
