ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-02-16 / 7. szám

meg. E munkát az »Esztergom-járási r. k. tanitók Egyesülete« óriási lelkesedéssel tette magáévá és felterjesztette az »Országos Kath. Tanügyi Tanács«-hoz, amely azután egész terjedelmében tárgyaltatta is e pályaművet 1906. évben tartott kath. tanitók III. egyetemes nagygyűlésén. A hatás páratlan volt. A napilapok hasábokat hoztak ekkor ez ügyről. Ki volt még Miklósy József? Több körnek és egyesületnek tagja és választmányi tagja, az Ovodaegyesületnek sok éven át pénztárosa, úgy mint a Szt. Ignác temetkezési társulatnak is. A tanítótestületnek könyvtárosa. Tudom, vétettem emléke ellen e sorokkal, mert az ő szerénysége ezt nekem soha meg nem engedte volna. Isten veled nemes kartárs 1 Te elmúltál, de lelked itt maradt köztünk útmutatófának. Mária volt vezércsillagod és »Jezus szentséges Szive segits meg« volt utolsó szavad. Életed tökéletes volt, ha rövid is e földön, de örök és boldog a túlvilágon. V. I. A nagytapolesányi kath. legényegylet. Az ügy fontossága megérdemli, hogy ujolag s élesebb világitásban felszínre hozzuk ezen egylet jelenlegi állapotát. Csodálatos, de egyszersmind általános jelenség Magyarországon, hogy a katholikusok szervezkedése minden téren mily nehezen halad előre. Mennyi mindenféle nehézséggel, akadályokkal kell megküzdeniük a vezetőknek, mig életre keltenek egy egyletet s még inkább mily fáradságba, emberfeletti munkába kerül, hogy azt valami módon életben is tartsák ?! Különösen az egyletek, szövetkezetek érzik annak igazát, amit a Kath. Népszövetség felhívása mond. »Egy anyától vagyunk s nem ismerjük egymást, egy érdekeink vannak s nem támogatjuk egymást, mindenki ellenségünk s nem szeretjük egymást.« S a nagytapolesányi legyényegyesület kétszeresen érzi ezen általános bajok súlyát. Hat évvel ezelőtt keletkezett az egylet: nagy remények s lelkesedés között. Hogy célját, az iparos ifjúság erkölcsi megmentését, minél jobban érhesse el, »otthont« építtetett. Minden anyagi eszköz hiján, egyedül a jó Istenre s a kath. társadalom támogatására támaszkodva épült föl az egyleti ház. Volt tehát »otthon« s 14,000 korona tartozás, melyből 10,000 korona amortizációs kölcsön. A lelkesedés s támogatás oly nagy volt, hogy a vezetőség bizott abban, hogy a kamatokat s a tőke törlesztését fedezhetni fogja. A számítás azonban nem volt reális ugy, hogy a nagyobb érdeklődés, a teljes pártolás idejében is hiányok merültek föl. S mihamar tapasztalni kellett, hogy a lelkesedés sem kitartó. Már a kezdetek kezdetén hallatszottak hangok az egyesület ellen olyanok részéről, kik ugyan katholikusoknak nevezik magukat, de akiknek szálka a szemükben minden kifejezetten katholikus szervezkedés. Bizonyos hivatalos s nem hivatalos körök nyilt preszsziót gyakoroltak Nagytapolcsány társadalmára, tudott polemizálni s itt már a szatíra eszközeivel is élt, mint szellemes causeur. Politikai hirlapirásunk hangja gyakran szilaj s elvadult. Nálunk még a rágalom politikai s társadalmi tényező. Csernochot szerencsésen elkerülte. Felfogta az ellenfél álláspontját, akaratlan sem értette azt félre. Akik ellen küzdött a politikában vagy sajtóban, éppen ugy becsülték lovagias modorát, engesztelékeny szellemét, mint pártfelei eszét és szilárdságát. Tudott várni s hallgatni, meg tudta választani, mikor és mily hangon kell írni. A politikában — mondotta nem egyszer — nem szabad érzékenykedni s idegesnek lenni; oly emberekkel is kénytelen az ember érintkezni, akiktől a magánéletben visszahúzódik. Ezért érezte cikkeiből az olvasó, hogy szava több; mint a hirlapiró nyilatkozata. Ideája volt az is, hogy szeretett volna egy katholikus ujságiró nemzedéket fölnevelve látni, mert a katholikus szellem és intézmények hódítását napjainkban, igen helyesen, ő is a kath. sajtóval találta kivihetőnek. Mint püspöknek módjában lesz ezt elősegíteni. Hitet s reményt visz ez iránt Szt. Gellért székébe. Vajha betelnének vágyai! Az esztergomi kath. hírlapíróknak mindenesetre nagyon fog hiányozni. De kicsiny világunkban biztatóul őrizzük hírlapírói pályáját, fegyvertárnak maradnak eszméi. És miként a cserfának koronája még ép, lombja még zöld, azt hisszük, Temesvárott is a miénknek, a mi literary gentleman-xmknék mondhatjuk. Keményfy K. D. hogy az egyletet tönkretegyék. S ha ez nem is sikerült, sajnosán kellett tapasztalni sokak távolmaradását. Hiányzott az öntudatos katholicizmus, a lelkesedés csak felszínes volt. Így az anyagi gondok szaporodtak, új kisebb kölcsönök fölvevése vált szükségessé s jelenleg, mivel a terhek mármár elviselhetetlenek voltak, a ház eladása vétetett tervbe. Pedig Nagytapolcsánynak szüksége volna az egyletre. Nagytapolcsány egyike azon vidéki városoknak, melyeket a teljes szellemi s erkölcsi züllés példái gyanánt emlegetnek. A városka természetes fekvésénél fogva gócpontja lévén az iparnak és kereskedelemnek, gócpontjává lett a zsidóságnak is. Az élelmes faj a szó szoros értelmében ellepte a várost, mindent: üzletet, műhelyt, korcsmát, kereskedést, stb. magához ragadva. A kisiparos, kisgazda segéddé, munkássá vedlett. Az Önálló polgárság lassanként kivész s bérszolgája lesz a tőkével rendelkező idegen fajnak. Ily körülmények között szükség volna az egyletre, hogy legalább szellemileg, erkölcsileg megmentessék a katholicizmus számára az, ami megmenthető. Ez az egyedüli helye Nagytapolcsánynak, hol még él némileg a katholikus öntudat. S van remény arra nézve, hogy az egylet fölvirágzik. A közélet viszonyainak megváltozásával új élet kezdődik. A világi elnöki székbe Chmialovszky József aljárásbiró személyében oly férfiút sikerült megnyernie az egyesületnek, kinek erős katholicitása, tudása, kiváló praktikus érzéke a társadalmi mozgalmak iránt, egyszóval egész egyénisége garancia arra nézve, hogy az egyesület zilált viszonyai rendbehozatnak. Sokat buzgólkodnak még az egylet körül Klacsko Győző, polg. isk. tanár s Melisek Bernát, s. lelkész. Az anyagi ügyek rendezése érdekében már történtek is lépések. Részint adományok gyűjtése, részint részvények kibocsátása által remélhetőleg jövőre nézve is némileg biztosítva lesz az egyleti ház. A városban rendezett gyűjtésen kivül a jó célra mostanáig adakoztak a püspöki kar részéről : Bende J. 50 kor., Várossy Gy. 20 kor., Zichy Gy. 10 kor., Fischer A. 5 kor.; továbbá Venczell Antal 30 kor., Andor György 20 kor., Janda József 10 kor. Az egyesület ezúton fejezi ki mély köszönetét az adományokért s további segitségért könyörög. Minden kis adomány egy-egy porszem a katholikus Magyarország restaurációjának épületében- Petrás Lajos egyl. elnök. A közös munka szükségessége. — Visszapillantás az őskori társadalom életére. — Az ősember vadászatból és halászatból élt, a földmüvelés és az állattenyésztés még ismeretlen volt előtte. A vadászat és a halászat volt az egyedüli forrás, amelyből az ősember a táplálékát merítette s ebben telt el munkásságának legnagyobb része is. Az őskor társadalmának a gazdagsága a szerencsés vadászattól és halászattól függött. Vad és hal bőven volt akkor, mivel nem voltak emberek, akik ki akarták volna őket pusztítani, de fegyvereik sem voltak, melyekkel azt megtehették volna. Buzogány és lándzsa volt a munka egyedüli eszköze, az ősember egyedüli fegyvere. Nyíl és íj csak később jött használatba. Ezek nélkül pedig nem volt valami könnyű dolog a mindennapi táplálékot megszerezni. Az ember magában a lándzsájával vagy buzogányával nem tudott volna nyulat vagy vadkecskét leütni, nem foghatott volna egyetlen halat sem. Egyes ember munkája, az individuális munka, nagyon csekély eredményt tudott volna fölmutatni akkor, amikor a mindennapi eledelt vadászat és halászat által kellett megszerezni, még pedig igen kezdetleges fegyverek segítségével. Ha minden egyes ember külön munkálkodott volna, valószínűleg sem elegendő táplálékot nem szerezhetett volna, sem bőrt, mely megvédje a hideg ellen, sem pedig a vadállatok ellen erős védőhelyet nem tudott volna fölépíteni. Éhségnek, hidegnek és vérszomjas vadállatoknak kitéve, bizonyára elpusztult volna az ősember. Éppen azért a közös munka volt a legfőbb alapja az őskori társadalomnak. Minden munkában, legyen az vadászat, halászat, építészet vagy földmüvelés, mindig az egész kerület, vagy nem, vagy több nem együttvéve, sőt néha az egész törzs is vett részt. Az utazóknak, még mai nap is ősállapotban élő törzsekről szóló feljegyzéseiből könnyen megérthetjük, hogy miért volt szüksége az őskori társadalomnak a közös munkára. A vadászatra mindig az egész telep, néha az egész törzs is szokott kivonulni. Ha sürü bokrok között vadásztak, akkor a bokrokat minden oldalról körülvették és fölgyújtották. Erre a megrémült állatok a tisztásra akartak menekülni, de mielőtt odaértek volna, megint csak lángokra bukkantak s az emberek kiabálása csak fokozta a rémületüket. Körben kezdtek szaladgálni mindaddig, amig elkábultak s a vadászok közé vetették magukat. Ha sik területen vadásztak, akkor mindig erdővel körülvett tisztáshelyet választottak ki, amelyet minden oldalról körülállottak s az igy képezett kört mindig kisebbre és kisebbre szorították, mig végre az állatok mindenfelé menekülni kezdtek. Ekkor a vadászok rajok vetették magukat s lándzsáikkal és buzogányaikkal agyonverték őket. E közös munkákban nemcsak férfiak, hanem nők is vettek részt. Például Ausztráliában, Oldfield elbeszélése szerint, a kenguru-vadászatra az egész törzs szokott kivonulni. Miután kiválasztották az alkalmas helyet, a férfiak a fűbe rejtőznek egymáshoz elég közel, az asszonyok és a gyermekek pedig fölmennek a dombokra s kiabálásaikkal lezavarják a kengurukat a völgybe. Amikor a kenguruk csapata a fűben fekvő férfiak mellett elhalad, azok fölugrálnak s aki amennyit bir, annyit ver agyon. Ily módon segítik egymást az eledel megszerzésében. Az őskori társadalomban nem volt még munkafelosztás, hanem mindnyájan közösen dolgoztak. Férfi és nő között nem volt valami nagy válaszfal. A nő természeténél fogva gyengébb volt, anyai hivatásánál fogva meg bizonyos ideig nem dolgozhatott, miért is a nő már kezdettől fogva a könnyebb és a házi munkát végezte. De azért, amint följebb láttuk, gyakran részt vett a férfiak munkájában is. A grönlandi szigeten a nők a férfiakkal együtt mennek a bálna-halászatra, hogy segítségükre legyenek. A férfiak a tengeri-csónakokon előre haladnak, nekimennek a bálnának s lándzsáikkal átdöfik. A lándzsa végére fókabőrből készült hólyagot erősítenek, hogy a bálna a víz fölszinén maradjon. S mikor a bálna már nagyon elfáradt, akkor dsidáikkal agyonverik. A közös munka a szükségesség következménye volt, mivel az egyes ember a nehézségekkel nem tudott volna megbirkózni. Igy tehát a nyíl és íj hiányát pótolta egy egész telep közös munkája, amely tökéletesebb eszközök nélkül is nagy zsákmányra tett szert. Hasonlóképen jártak el az ősemberek a halászatnál is, amikor még nem ismerték a hálót. Körülbelül 40—50 ember bement a sekély és tiszta vízbe; széles félkörbe állottak és a nagyobb halakat kemény fából készült lándzsával szúrták keresztül. Ily módon halásznak még ma is Ausztrália széles és sekély folyóiban. Szibériában meg a következő módon halásznak háló nélkül: Az egész falu kimegy a folyóhoz s azon keresztben oly szorosan állanak egymás mellé, hogy a halak nem mehetnek el köztük. A közepén nyilast hagynak, ahová egy kosarat erősitenek s igy a halak a nyilason át a kosárba esnek. Ez természetesen könnyű munka s azért legtöbbnyire asszonyok halásznak ily módon. Igy tehát, ahol az egyes ember megfelelő eszközök nélkül egyáltalában semmiféle vagy csak igen csekély eredményt tudott volna elérni; ott az összhangzóan működő emberek munkája minden szükségletet kielégített. A közös munka a halászatnál nem vesztette el a jelentőségét akkor sem, amidőn az emberek növény-fonalakból kezdték szőni hálóikat, mert a hálókat egész telepek készítették és közösen is használták. Az otaitiánok még mai nap is élő törzseinél egész kerületek szövik -közösen a hálókat ; minden ember szövi a neki kijelölt darabot, azt elviszi a főnök házába, ahol ezeket a darabokat egy egésszé szövik össze. Ily módon igen rövid idő alatt óriási hálókra tehetnek szert. Csónakot készíteni vagy pedig kunyhót építeni egy embernek óriási fáradságába került volna. Ugyanis a fákat előbb ki kellett vágni, azután a gályáktól megtisztítani, még pedig kőszekercékkel és kőkésekkel, mert a vasat akkor még nem ismerték. Elképzelhetjük, hogy mennyi fáradságba került akkor az erdőirtás, ha Észak-Amerika lakóinak két hónapi időre van szükségük, mig egy fát kőszekercék segítségével kivághatnak. Ha a Karolinák lakója csónakot akar készíteni, legelőször is kiszemeli a fát, azután segítségül hívja a törzsbelieit. A fát több ember vágja egyszerre minden oldalról, nehogy a fa, midőn ledől, a tövénél megrepedjen s ez által alkalmat-