ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-12-25 / 52. szám

mosolygott a bajusza alatt, majd azt mondta, igy nem lehet, mert ha fivéreim igy tudnák a dolgokat, megbuknának. Mert György gróf sok bakot lőtt. Először is az augsburgi vereséget a magyarok nem Zsolt, de Taksony fejedelem alatt szenvedték s hogy az aranybullát nem abban az esztendőben adta ki TI. Endre király, mint György gróf mondta. Tudja Erna kisasszony, ez a magyar történelemből van, kegyednek ez szintén ismeretlen, csak azt akarom mondani, kár, hogy nem értette, hogyan főzte le. Azon mosolygott a papa s azért lőn oly piros György gróf, akár a főtt rák. Jaj, de örültem, hogy kikapta a magáét. A nevelő úrral nem jó kikezdeni. S milyen érdekesen magyarázta azután a történetet. Ugy elhallgattam volna. De meg is kérem a papát, hogy a magyar történelemből én is vehessek órákat a nevelő úrnál. Erna kisasszonyt, ki eddig oda se igen hallgatva nézett könyvébe, erre már elhagyta hidegvére. — Csak nálam készüljön el minden tárgyból, nem még mást tanulni. Igy is lassan haladunk . . . Erzsi tovább festette a szép piros rózsákat s elmerengett. Neki magának is megtetszett az ötlet, melyet az elébb önkénytelenül kimondott . . . A gróf beleegyezett s a nevelő? Meghajolt a nemes óhaj előtt. S Erzsi a magyar történelmi órák alatt fivérei mellett ülve figyelemmel hallgatta a nevelő szavait. A nevelő előtt pedig világos lett minden. Tudta már, hogy sejtelme igaz. Erzsi szerelmes beléje. S e felfedezésre lelke is megreszketett. Meg, de nem a boldogságtól. Nem! Szigorú, kemény jellem volt. Lelke megreszketett az ijedelemtől. Isten látja lelkét, nem ezt akarta s nem is adott reá alkalmat. Nem szította ez érzést. Mint szegény ember elfogadta ez állást, hogy letehesse vizsgáját és megszerezze a tanári oklevelet. S azután ? . . . Azután őt is várja egy epedő, kedves sziv, az ő menyasszonya ... 0 maga is vágyva várja a percet, hogy szivére zárja, örökké magáénak mondhassa. S most ez a lány, ez az Erzsi ? Csalogassa, hitegesse ? Kegyetlenség volna. Menyasszonyát és a grófékat sem akarja bántani, nem ez utóbbiak kegyességével visszaélni. A kegyetlenségre, kufár árulásra, hitvány visszaélésre rá nem viszi lelke. Az ő egyenes, becsületes lelke. Az, mely megreszketett benne. Nem a boldogságtól, de az ijedtségtől. — Eh! mit! Ostobaság! — tört ki belőle. — Nem is igaz tán. Önhittségem ! S tanitotta tovább a fiúkat, magyarázta a kontesznek is és készült szorgalmasan az utolsó vizsgájára, mely megszerzi neki a tanári oklevelet és a jövő élet boldogságát édes menyasszonya oldalán, ki epedő szivvel várja. Pedig igaz volt, amit észrevett. Hiába ámította magát. Észrevette a grófné is. Az anya szivével sokszor sejti azt, miről más még csak nem is álmodik. S mit szive sejtett, nemsokára észrevette szeme is. Tudta most már magyarázni Erzsikéje viselkedését, szótlanságát. Figyelni kezdte. Látta, hogy leánya szeme majdnem mindig a nevelőn nyugszik, hogy minden mozdulatát kiséri, szinte minden kívánságát lesi, hogy túl szives és előzékeny. Mindez nem tetszett neki és sokszor megfeddette. Ifjú leánynak nem szabad úgy érdeklődnie fiatal ember iránt. Hasztalan. Erzsi maradt mi volt. Erna kisasszony is panaszkodott, hogy a kontesz igen szórakozott, figyelmetlen. A grófné tudta miért. Egy megbékítette. Hogy a nevelő közönyös, szinte vak maradt. De azért dorgálta leányát s szorgalomra serkentette. Erzsi végighallgatott mindent, azután szobájába futott és sirt. Sirt sokszor, keservesen. Nem egy csepp száradt naplója lapjain. »Azt mondta a mama, ne legyek hozzá szívélyes és barátságos, hanem hideg és közönyös, mint egy idegenhez,« — irta egy nap — s hozzátette: »Istenem, hogyan tenném, mikor ő olyan jó, kedves, mint senki, kiket ismerek.« — Egyszer meg odaírta: »Azt mondták, ne játszam vele, csak Erna kisasszonnyal s csak a legszükségesekben szóljak hozzá. De mikor úgy szeretem. Igen szeretem« — s aláhúzta háromszor is. A szülők tanakodtak, mit tegyenek. A nevelőt sajnálta eltenni a gróf, mert meg volt vele elégedve s mi kifogása sem volt ellene. Hosszú útra viszik Erzsit s azután a rokonokhoz, — ebben állapodtak meg. A nevelő azonban megelőzte őket. Határozott. Mert becsületes szive, erős lelke volt. V. Bóditólag hatott a nyíló akác illata a nyitott ablakú folyosón. A szálló szellő szárnyain röppent be. Verőfényes, illatos májusvégi délután volt. A parkban nagy társaság gyűlt össze. A gróf hivta bucsukuglizásra. Mert a nevelő távozik. Ez volt az ő akarata. Erős és hajlithatlan. Készen lett a csomagolással, a kuglizóba iparkodott. A tornácon eléje toppant Erzsi. — Tehát elmegy? kérdé. S hangja remegett. — S végleg? S nem is jő vissza? — Nem ! Végleg. A kontesz elsápadt s szemében köny rezgett. — Ugy-e szüleim akarják? — kérdezte szomorúan. — Nern, magam megyek . . . — Hiába mondja, tudom, tudom, hogy csak hiteget! — s egy köny végig gördült szomorú, sápadt arcán. — Fáj valami? — tudakolta Varga. Semmi felelet. Csak egy bánatos tekintet, többet mondó minden szónál. — Mégis fáj ? Ugy-e ? — Fáj, —• nyögte végre Erzsi kontesz. — Fáj, hogy még emléket se ad . . . A nevelő zavarba jött. Most látta csak, hvgy mennyire szereti e leány, tizenhatesztendős szive ártatlan, nemes vonzalmával. Szerette volna keblére zárni, — de nem! Szilárd jelleme nem engedte, hogy oly érzelmeket tápláljon e leányszivben, melyeket nem viszonozhat, nem szabad viszonoznia. Szeretné. e leányszivben is elfojtani őket. Tán egy szavába kerülne s célt érne, de nem lehet oly kegyetlen, hogy megmondja. Az időre hagyja. Ha elmegy s Erzsi nem fogja látni, úgy is feledi. Bizony. Kialszik a tűz, ha nem élesztik. Zavarában csak annyit mondott: — Ajándékot? Ajándékot? De mit? — s tűnődve nézett a konteszre: — Mit adjak, hogy megőrizhesse és szülei el ne vegyék, csak azért, mert tőlem van ? — írjon az emlékkönyvembe. Azt, mit . . . s ajkába harapott. A szembe szökött könyek, a reszkető ajkak pótolták az elhallgatottat. S a nevelő ki is olvasta. Némán, fekete, kacskaringós betűkkel adjon egy kis jelt, egy kevéske biztatást a könyvbe, mely kedves s majd féltve őrzött lesz . . . Hirtelen jövő gondolat alatt felelte: — Jó, irok, de igérje, addig nem olvassa, míg nem távozom ? ! A kontesz kigyúlt arccal nyújtotta a kék plüskötésü könyvet. A nevelő pedig leírta, mit mondani nem akart. Jobb, ha a hátramaradt emlék kegyetlen s nem a szemtől-szembe mondott szó. Mert ha látná a kín és keserv munkáját, tán ellágyulna — ő, a férfi. VI. A verőfényes, illatos májusi délutánra kellemes est következett. A park kavicsos utján nem hallik már a nevelővel tovarobogó hintó kerekeinek krik-krakkolása . . . Erzsi kontesz a lekötött emlékkönyvvel szobájába sietett s magára zárta az ajtót. Maga akart maradni azzal a kinccsel, melyet a könyv magában rejt. Az ő emléksorait! Kirántotta az ablakszárnyakat s belebámult a csendes, néma éjszakába. Szive vert s szemei nedvesedtek. Gondolatai pedig messze szálltak . . . Az éjszaka sejtelmes homályán keresztül . . . Nagyot rikkant az álmában megzavart rigó ... Tán rosszat álmodott. Mert mondják, hogy a madarak is álmodnak. Erzsi kontesz lefeküdt. Tán még nem tette volna, ha a rigó rikkantása eszméletre nem téritette volna mély álmodozásából. Azután lassan, sejtelemtől, reménytől, boldogságtól és áldozatos örömtől reszkető lélekkel bontva ki a könyvet, kereste az ő sorait. A kedves emléket! Ah, mily fájó meglepetés. Még csak nem is az ő gondolata! — »Nézd a világot, annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés ; Ábrándozás az élet megrontója, Mely kanosaiul festett egekbe néz.« Megremegett a könyv s nagy koppanással kihullott. A gyertya kialudt. S a sötétségben feltetszett a halk, keserves zokogás. Erzsi konteszé. Az, melyet az első csalódás lopott ki belőle . . . Vidám történetek. (Az irodalom és művészet világából.) Irta: Dr. Körösi László. Czuezop neve 1000 esztendő múlva. Czuczor Gergely népszerű neve már bencéstanár korában is igen érdekes vita tárgya volt tanítványai között; a kik közül az egyik föl is irta az iskola táblájára a következő problémát. — Ezer esztendő múlva a tudósok zavarban lesznek Czuczor nevének kiejtésére nézve. Mert Ciceró-TÓX sem tudjuk bizonyosan, hogy görögösen : Kikerd-nak, vagy olaszosan: Cslcsero-nsik avagy valóban: Cicerö-uak ejtették-e kortársai. Czuczor-ról is bizonyosan azt fogják hinni, hogy nevét ezer esztendő előtt Kukor, Csucsor vagy Czuczof*-nak mondták, Czuczor Gergely épen az iskolába lépett, midőn a nagy diákok problémája már a táblán tündökölt. A tanulók azonban szétrebbentek s helyükre menekültek. A nemes szívű költő s a jólelkű tanár egy csöppet sem haragudott meg okoskodó nebulóira, hanem mosolyogva olvasta a föladott problémát. Midőn a szerzőt kutatta, senki se mert helyéről fölállani. Ekkor a költő egész kedélyesen igy intézte el az ügyet: — Nos, fiúk, az, a ki ezt a kérdést fölvetette és komolyan meg is irta, az már most is nem Kaki, sem Caci, hanem Csacsi. Apponyi Albert gróf szűzbeszéde. Apponyi Albert gróf, a ki ma már korunk egyik legkiválóbb államférfia és szónoka, 1873ban mondta el a régi képviselőházban legelső szónoklatát. A fiatal gróf nem politikai, hanem művészeti kérdést választott. Tudjuk, hogy a zeneakadémia ügye Apponyi eszménye maradt mindég. Ezt a mai zeneakadémia remek palotája is bizonyítja. Az 1873. évi költségvetés részletes tárgyalása alkalmával szándékozott a zeneakadémia érdekében felszólalni. Tartott azonban tőle, hogy első beszéde nem fog valami nagy érdeklődést kelteni, mert a létesítendő zeneakadémia kérdése fölött az előző években is ridegen napirendre szoktak térni. A fukarságig takarékos Zsedényi Ede volt a pénzügyi áldozatokat követelő zeneakadémia legnagyobb ellensége. Minthogy pedig a művészeti kérdések már az akkori képviselőházban is igen alárendelt színvonalon jelentek meg, sohase lehetett számítani általános érdeklődésre, valahányszor valaki a művészet érdekében szállott sikra. Deák Ferenc, az ország bölcse, az üres padok közönségét a folyosóra vonzotta, mert az »öreg úr* ilyenkor rendes kubaszivarja fellegei között vidáman szikrázó adomázással hárította el az általános unatkozást. Ilyen politikai helyzet előtt állott ekkor Apponyi Albert, a kinek nagy körültekintésre volt szüksége, hogy az »öreg úr* érdeklődését felköltse szónoklata elmondása előtt. Apponyi Albert néhány szép szóval megkérte Deák Ferencet, hogy hallgassa meg első beszédét és szenteljen ezzel érdeklődést a nemzeti zeneakadémia ügyének. Meg is hódította az »Öreg tcraU-, a ki midőn a jegyző a szólásra jelentkező Apponyi Albert nevét kimondta, már bevonult a képviselőházba. Deák Ferenc után érkezett persze az ő egész tábora. Midőn Apponyi Albert beszédébe kezdett, az »öreg úr%, a maga rendes helyén, barátságos fejbólintással bátorította a szónokot. Apponyi Albert sohase ismerte a lámpalázt, de még is számolt a figyelem hiányából kerekedő sikertelenséggel s azért boldognak érezte magát, hogy szűzbeszédét az egész ház figyelme vette körül. Apponyi Albert gróf első sikerének titka az volt, hogy rövidre szabta szónoklatát. Deák Ferenc tetszése után tapsvihar üdvözölte a szónok diadalát. Mindenki elragadtatással hallgatta a lelkes, a tartalmas, az előkelő s a szépen zengő előadást, mely egyébként is Apponyi Albert gróf egyéni szónoki tehetségének bizonyítékát hirdette. Midőn Apponyi Albert szép szónoklatát befejezte, Deák Ferenc fölment hozzá a legfelsőbb padsorba, ahol akkor magának a saját helyét kiszemelte. Az öreg úr nemcsak kézszorítással fejezte ki elismerését, hanem a boldog Apponyi Albert mellé telepedett s hol derűsen, hol komolyan tovább fűzte társalgásával a zene-akadémia kérdésének teljes sikerét.