ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-12-25 / 52. szám

— Jól beszéltél, édes Öcsém — mondotta az ország bölcse, kinek minden szavára figyeltek a fölsiető képviselők — de a legfőbb argumentot, szerény ujonclétedre nem merted még kiadni. Apponyi kérdő tekintetére igy végezte Deák Ferenc : — Hát a zene-akadémia érdekében a legfőbb argumentum az, hogy ebben az országban, ahol olyan sok a széthúzó elem és disszononcia, a harmónia tudományát művelni elkerülhetetlenül szükséges. Egyedül csak ez hiányzott a te szép szűzbeszédedből. Andrássy és az estilapok. Andrássy Gyula gróf, feledhetetlen emlékű külügyminiszterünk kedvelte a derék hirlapirókat, a kik a közvélemény szócsövei, de megleckéztette azokat, a kik úton-útfélen alkalmatlankodtak neki, nem a sajtó, hanem a saját hiúságuk érdekében. Midőn Andrássy Gyula egyizben Bécsben nagy beszédre készült, egy utána iramodó riporter elcsípte az után. A delegációra siető államférfiú nem tudott a tolakodó elől kitérni, a ki elég vakmerően ezt kérdezte : — Beszélni fog ma Excellenciád nekünk, az estilapoknak? Andrássy fenséges nyugalommal mérte végig az »útonállót« és csipős hangon, hevenyében ezt válaszolta: — Vegye tudomásul, hogy én nem az esti lapoknak, hanem egész Európának beszélek. Teleky József és a szószátyár. Teleky József gróf a tudományos Akadémia országos nevü elnöke, a kiváló tudós, nem szerette a szószátyárokat, mert mindig csak az egyenes beszédű emberekkel tudott társalogni. Egy izben egy akadémiai irnok tisztelgett nála és kegyes protekcióját kérve, el kezdte életrajza és viszontagságai részletezését. A gróf egyideig csak hallgatta a nagy nullát, végre is megunta a sok fecsegést és a szószátyárt a következő válasszal némította el: — A többit mesélje el komornyikomnak, majd az apránkint és alkalom szerint elmondja nekem. A költészet fejedelme. Hugo Károly a »különeös« tehetségű drámaíró, a nagyzásbau szenvedő »langesz«, «Báró es öankar« c. elég szép sikerű kis drámája előadása után, 1868-ban levelet irt Deák Ferencnek, melyben valamelyes külföldi érdemjelét ajánlotta fel neki. A levél elég rövid, de túlságosan önérzetes volt. — »Minthogy Ön, Uram, a fejedelmektől nem fogad el érdemjelét, fogadja el Tőlem, »a költészet fejedelmétől*- ezt a kitüntetést, melyet Én a »művészet- és hidományérH kaptam. Méltán elfogadhatja. De viszont kérek Magam számára .külön emberbaráti szívességet, mely érdemszámba megy. Legyen szives Ön az En sürgős adósságaim egyrészét kifizetni.« Deák Ferenc megforgatta a ^költészet fejedelmétőh származó kitüntetést, azután rövidesen a nyomorgó Hugó-nak pénzt küldött, az aranyérmet pedig a Nemzeti Múzeumnak adta. A vidéki sajtó és a cukorhamisitás. Egy vidéki lap szerkesztője egy-két kiló porcukrot hozatott a boltból és azt tapasztalta, hogy a tört cukor közé meglehetős sok fehér kőpor keveredett. A közérdek őre a csalás miatt boszankodván, lápja legközelebbi számába a következő megrovást igtatta: »Egy helybeli kereskedőtől néhány kiló porcukrot rendeltem, mely közé majd egy kiló kőpor volt vegyítve. Ha az a bizonyos hamisító, (a ki ma még jó hírnévnek mer örvendeni, a helyi sajtót ilyen galádul becsapta), nekem 24 óra alatt házamhoz nem küld hét kiló tiszta porcukrot, akkor nevét rögtön kinyomatom és kiszolgáltatom őt a közmegvelesnek.i Még el sem mult a kitűzött 24 óra, már is öt füszerkereskedőtől kapott a szerkesztő héthét kiló porcukrot, még pedig a javából. A szerkesztőség néhány hónapra megédesítette a saját és munkatársai óráit. Gyógyulás. Irta: Nádler István. — Te vagy az Andor? —• szólította meg Székely Feri azt a fiatal embert, ki az egyik szeptemberi délutánon az Andrássy-uti pompás ekvipázsok felvonulásában gyönyörködött. — Én az volnék, de kicsoda ön ? — kérdezte a megszólitott, miközben éles szemekkel vizsgálta megszólitóját. — Hát csakugyan nem ismersz rám ? Lásd én hátulról is azonnal felismertelek. Az igaz, hogy többet láttam a hátadat, mint az arcodat... mögötted ültem Győrött a gymnáziumban. Még most sem világosodik a kobakod ? — Székely Feri ? — találgatta ingadozó hangon, mint aki nem bizonyos — az a rövid nadrágos, hosszú hajú filigrán kis baba? Hát aztán csakugyan az volnál te ? — Az én tetőtől talpig; de hát min csodálkozol ? — No hallod ! ezerszer is elmehettél volna, mellettem s eszembe se jut, hogy ebben a csupa izom emberben a vézna Székely Ferit keressem. Talán bizony akrobata vagy a Beketownál ? — Az épen nem, — mosolygott hamiskásan Feri — hanem sokat tornáztam, turistáskodtam, no meg a katonáskodás. — Ember lettél Feri! — kiáltotta Andor átkarolva barátját, s olyan cuppanós puszit nyomott ajkára, hogy a járókelők sorra megmosolyogták. Feri bontakozott ki először az ölelésből. — Gyerünk innen — mondotta — lásd az a szőke szépség egészen rajtunk feledte szemeit. — Az ám ! No hadd irigykedjék ! Hát gyerünk, — tette hozzá karját barátja karjába fűzve — de hová ? — Talán sétálnánk egyet. — Jó! Legyen ! Megindultak. Aztán, mint rendesen történni szokott azokkal, kik éveken át nem találkoztak, megakadt köztük a társalgás. A gyerek-évek régen elmultak, megszakadt a fonál, életükben nincs semmi közös, vagy ha van, nem tudják még mi az ; nincs mibe belekapaszkodni. A kisdiák-élet közös emlékei nem oly érdekesek, hogy érdemes volna felmelegíteni. Különösen keresni kellene azokat is. A jelen, az Andrássy-ut jelene jobban érdekel. A két részre osztott útnak mindegyikén hömpölygött az élet; a járdákon ís, a fasoron is. Kövér és alacsony, magas és sovány, több-kevesebb ízléssel öltözött dámák mustrálgatják (ez már igy szokás nálunk) a kivasalt jeun doré-t (jaj, mennyi svindler van köztük) s tesznek rájuk, meg viszont, megjegyzéseket, nem halkan, de pikánsakat. Ez a pesti élvezet. Érdekesebb a színházaknál, orfeumoknál. Ott csak mímelnek, ez itt az élet, a valóság. Ezért él az utcán egész PestJ; a járdákon az úgynevezett allgemein publikum, az út közepén a felső tizezer. A középső út! Hah ! — a vágyak Csimborasszóvá nőnek. Oda szeretne jutni mind. Ott nem gyalogszerrel bandukol, hanem automobilon, gummikerekün száguld az élet. Imitt-amott hasztalan erőlködéssel iparkodik versenyképessé lenni egy-egy túlterhelt fiakker, benne egész família, apa, anya, négy gyerek. Flancoló koldusok. Röhögnek rajtuk. Két könnyű trapper suhan el a jóbarátok mellett. Lábaik dobogását felfogja az út faburkolata. Röpülnek. Benn a gummikereküben egy jóképű, őszülő uri ember, mellette aszott arcú asszony — a feleség — s az átellenes kis ülésen egy festett hajú szépség. — Andor! Andor! — kiált a leány keztyüs kezével feléjük integetve. — Pá! pá! . . . — int vissza Andor is — Édes! — lebben el suttogva ajkáról, mig szemei tűzben égve követték az eltűnő fogatot. Majd vizsla tekintetet vet Ferire, vájjon meghallotta-e az elröpült szót .... — Eh semmi! — gondolja s feltolt kalapja alatt idegesen törüli meg verejtékező homlokát. — Rokonod ? — kérdezi hidegen Székely Feri. — Nem ! Ismerősöm. Talán több is — tette hozzá elgondolkozva. Semmim és mindenem. Bolond vagyok. — Szereted ? — Láttad? — Igen. — Hát akkor ne kérdezd. — És ő? — O is! Különben nem tudom. Szeret és mégsem. —• Nem értelek. •— Talán igaza van. Nincs módom, neki pedig a világ kell. Mit adhatok neki belőle? . Ő az Andrássy-út közepén jár, én a gyalogsét nyon. Hiszen láttad. Én még nem járhatok ol fogok-e valaha ? .. . Talán évek multán s addi ő elröppen mellettem —• mint most — mással. — Flozományából megtehetnéd. — Ami nincs ?... Máról holnapra élne Az ő titkuk, hogyan ? ... de élnek. S ha én e megadhatnám neki, karjaimban volna. — És te boldog volnál — hangzott fél: kérdezve, félig gúnyosan. — Hiszem ! Tudom! — volt a határozc válasz, mint két kalapácsütés, — És ehhez pénz kell? — Pénz, pénz, pénz! — Nem, barátom, ennél több kell hozz Áldozat! Nem szeret az igazán, aki nem ti áldozatot hozni. S minél többet áldozunk f» annál boldogabbak vagyunk. — Mi ez ? Prédikáció ? Akárcsak pát Ambrust hallanám. Szó, szellő, ábránd, poézis. No de hagyjuk ezt. Hová menjünk ? Künn állottak az Aréna-útnál, hol düb rögve keresztezték a robogó uri fogatok sorát döcögő nehéz társzekerek. — Hová? ... Tudod mit? — tette hoz hirtelen Feri — gyere hozzám, bemutatlak 1 feleségemnek. — F"e-le-sé-ged-nek ? — szótagolta tági nyilt szemekkel Andor. Csak nem bolondul meg pajtás, hogy erre a rövid bajuszkára me nősültél ? ... De hát tulajdonképen mi lett 1 lőled ? — tudakolta mohó kíváncsisággal. — Nem sok . . . majdnem semmi. Számti a minisztériumban. No nevess hát! Tudod, 1 szonhárom éves korában legbolondabb az eml fia. Magára maradt a Margitom — nem 1 árva, csak Amerikába ment az apja, — és hogy el ne csípjék az orrom elül, elvettem. N bántam meg. .. . No majd meglátod — tette hoz nagy flegmával sodorintva egyet alig serkt bajuszán. — Hm, szegény fiú! — gondolta magái Andor. Derékon szakítani egy sok szépet ig< jövőt! Első diák volt mindig s most nyomói annak az asszonynak oldalán, aki bizonyára s* tén megbánta már, hogy felesége lett ennek vékonypénzü embernek. Elhagyja az egyeterr s rabszolgává lesz a hivatalban egy asszonyért Mechanikusan lemásolja mások gondolatait ar kül, hogy tudná, mit ir. Ilyen ember elfeli később a gondolkozást is. Lesz belőle iróg hogy kenyeret adjon a felesége szájába, pe( néhány év múlva kalácsot is adhatott volna ne Ismerem ezeket az alakokat. Másodikán n nincs egy árva garasuk. Ki kell fizetni a pék a tejest, a susztert, a fűszerest, különben m< szűnt a hitel. Néhány forintért kaphatók m denre, aktalopásra is. . . . Elzüllenek .... Szánakozva pillantott fel barátjára. — Ugyan miből öltözködhetik ez az embe — fűzte tovább gondolatait. — Melyik szabó a pénze után ? Ezért a cilinderért bizonyára öss; húzták magukat egy hónapig. Eh! — akai elűzni a borús gondolatokat — szivükkel gc dolkoznak ezek, nem a fejükkel; megérdem sorsukat. Amint azonban látja barátjának megelég déstől sugárzó arcát, irányt változtatnak gc dolatai. t — Hátha ? ki tudja ? Én nem értem. I meglehet bizony, hogy boldog is . . . legaláf most . . . Elmélyedve lépkedett. Amint a Sziv-utcí befordultak, egy inas gyerek fejjel neki szalac —• Átkozott beste lelke, no megállj! — riai fel — utána suhintva botjával az inasnak, c nem érte el. Hogy a fránya vigyen el! — fény gette tovább a gyereket, ki megszabadulása fölöt örömében fügét mutatott neki. — Te vagy az oka! —- kacagott jóizüe Feri. Miért lógatod fejedet, mint valami özveg fiakkerló ? Mondd mi bánt ? — Hagyj békét! Semmi . . . azaz hog elgondolkoztam a sors különös szeszélyein. 'I mindig első voltál köztünk, én az utolsó s mo te skriblereskedel, én meg tanár volnék a Ba csaiban. Különben most még majdnem mindég de a jövő . . . Te tiz-husz év múlva is ugyanazc helyen fogsz ülni, ugyanazon tintafoltos asztalná én pedig, nem lehessen tudni, egy kis szerencse vei föllebb vihetem . . . Feri! — fogta meg barát; karját — mondjad igaz lelkedre, valóban olya boldog vagy te, mint aminőnek látszol ?