ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-12-25 / 52. szám

Az „Esztergom" karácsonyi melléklete. Első csalódás. Irta: Filó Károly. I. Erzsi körítesz egy nap igen szórakozott volt. Alig figyelt a nevelőnő szavaira. — Faites attention! Faites attention! — szólt reá minduntalan Erna kisasszony. Azonban hiába. Az eredmény legalább ezt mutatta. Mert Erzsi kontesz igen sokszor »oni«-t mondott, midőn Erna kisasszony »non«-t várt. A kisasszony dühösködött, csapkodta a könyveket s a kontesz ez egyszer hidegen nézte. Máskor restelkedett volna, ma azonban mindegy volt neki. Közönyösen nézte a nevelőnőt, ki, miután kipörölte magát, tovább magyarázta a fizika azon tételeit, melyeket egy kontesznek tudni kell, vagy legalább is illik. Erzsi kontesznek a nevelőnő minden igyekezete dacára ma semmi érzéke sem volt ezen bölcs tudomány iránt. S ezt kérem azon körülmény okozta, hogy nemsokára meg kellett érkeznie fivérei nevelőjének. Napok óta egyébről sem tárgyaltak a házban, mint a nevelőről. Eddig nem volt, mert a fiúk intézetben voltak. Betegeskedésük miatt azonban a szülők haza hozták őket s nevelőt fogadtak melléjök. Komótosabban tanulhatnak s majd vigyáz a jó mama, hogy a nevelő úr meg ne erőltesse kedves csemetéit. Természetes, hogy sok szó esett az érkezendőről. Ki lesz, mi lesz ? Nem csoda, hogy Erzsi kontesz is kíváncsi lett arra az okos fejű szegény legényre, ki rászorul arra, hogy az ő fivéreit tanítsa. Mily érdekes alak lesz az ő körükben. Mert hátha olyan szögletes, kissé kicsiszolt paraszt, mint azt Zalin néni súgta egyszer elég hangosan a mamának. S ez a nevelő ma jön. Azaz már egy fél óra multán. Hogy kívánhatja hát Erna kisasszony, hogy ő most a fizika tételeire figyeljen. Mikor alig várja, hogy berobogjon a hintó, mely a vasúthoz ment a nevelőért. Jaj de jó, hogy vége az órának. Ki is tört belőle mindjárt. — Mademoiselle Erna, még tiz perc s itt lesz a nevelő. — Ezért volt a kontesz oly szórakozott — feddette a nevelőnő, ki nem nagyon örült a kolléga jövetelének. Mert tetszik tudni, ez olyan vetélytárs-forma, ki ha kedvében jár a szülőknek, akkor azt hiszik ezek a mademoisellek, hogy nekik befellegzett. Főleg, ha az idő nagyon is eljárt felettök s hervasztja arcuk ifjúságának rózsáit. — Mademoiselle Erna tán nem is kíváncsi ? — kérdé a kontesz. — Mit gondol, milyen lesz ? Szőke-e, vagy fekete ? •— Szőke — szólt Erna kisasszony. — Én meg azt mondom, hogy fekete — erősité a kontesz. A vonat késhetett. A hintó még mindig nem hozta a nevelőt. Nem győztek várakozni. Uzsonnához ültek. Végre megérkezett. A két fiu kiszaladt, hogy illően fogadják. Mikor pedig — az utazás nyomait eltüntetvén magáról — a tágas ebédlőbe lépett, a háziaknak és vendégeknek való bemutatkozás után a grófné baljára ültette, szembe a kontesszel. A nevelő szinte rajt feledte tekintetét. Erzsi is felpillantott s midőn a nevelő szemei reátapadtak, mélyen elpirult. Többet nem is mert feltekinteni. A nevelő mindezt jól megfigyelte. II. Erzsi kontesz, midőn uzsonna utáni sétájából visszatért, elszökve Erna kisasszony gondos őrködő szemei elől, szobácskájába zárkózott. Alig várta, hogy magára maradjon s kicserélje gondolatait. Mert ezt ő igy szokta. Nem is igen régen. Mióta Erna kisasszony felolvasta neki az egyik francia regényből, hogy egy fiatal kis leány igy cselekedett, gondolatait mindig följegyezgetve. Erzsi kontesznek ez igen megtetszett s azóta ő is naplót vezetett. E könyv volt egyedüli jó barátja, kivel őszintén szólott. Egyszerűen, keresetlen szavakkal. Mert hiszen kicsike volt az a világ, melyben ő mozgott. A kastély termei és a park. Azontúl még nem igen volt. Csak azt tudta, hogy azon túl van a világ, az, melyet a regényekből s a házba érkezők beszédéből tanult ismerni. S ezen olvasottak és hallottak után ki is színezte magának, mert közeledett az az idő, hogy őt is kivezetik a világba. Mert még gyakorlat alatt volt, hogy azután jól tudjon szerepelni. Elővette most is kedves naplóját, melybe eddig azt jegyezgette, mily vendégeik voltak, ő hogy mulatott, no igen, meg azt is felpanaszolta, ha Erna kisasszony néha »kiállhatatlan« volt vele szemben. Végre valahára más tárgy ís akadt. írni kezdett. Szept. i-én. »Megérkezett Varga Ottó úr, Ágost és Elemér fivéreim nevelője. Kíváncsi voltam reá, mert sokat beszéltünk róla. Annak örülök, hogy eltaláltam, hogy fekete lesz. Bizony, koromfekete. Rá is néztem Erna kisasszonyra s elmosolyodtam, azt akarván jelezni, hogy juszt is nekem lett igazam. A nevelő úr észrevette mosolygásomat s keményen rámnézett, úgy, hogy elszégyeltem magam. Tán azt hitte, hogy őt nevettem. Jaj csak azt ne higyje, egyszer meg is fogom neki mondani. Minek is mosolyogtam ? De hát tehetek róla, hogy úgy megörültem, hogy olyan, milyennek gondoltam ?! Szemben ült velem, de én már nem mertem reá nézni, úgy restelkedtem. Csak hallgattam, mikor beszélt. Szépen és kellemesen. A hangja is az. Egyszer mégis feltekintettem s ő éppen reám nézett. Jaj, de hogyan. Melegség ment át egész testemen. Elpirultam. Még most is látom szemeit, amint villognak s tán pirulok is. Sétálni nem jött, mert visszavonult. Fájt a feje. Sajnáltam. Nemcsak mert a feje fájt, de hogy velünk nem jött. Tán megmondhattam volna neki, hogy nem őt nevettem. Jaj, csak ne nehezteljen reám. Este. Még valamit. Varga úr nagy fejfájásban szenved, nem is jött vacsorálni. Papa azt kérdezte Erna kisasszonytól, hogyan fognak a nevelő úrral beszélgetni, mert nem tud németül. Mi nevettünk. Gina baronesz azt mondta, tolmács kell. Gabi néni azt hiszi, ha veszekednek, úgy is megértik egymást. Szeretném, ha néha megszidná Erna kisasszonyt, mert sokszor nagyon szekánt. Azt is szeretném tudni, haragszik-e reám?« Majd: Szept. 9-én. »Jaj de boldog vagyok! A nevelő úr nem haragszik. Ö mondta, mert kértem, ne haragudjék. S meg is mondtam, min mosolyogtam. Azt mondta, hogyan tudtam ilyet még csak gondolni is és kérdezte, miért gondoltam, hogy haragszik ? »Mert alig szólt hozzám s még egy játékot sem játszott velem« — feleltem. »No ha úgy szeretne velem játszani, szivesen, ha kedves mamája, vagy a vendégek valamelyike le nem foglalnak« — szólt. Ma este játszott is. Malmoztunk. Igen jól játszik. Nyolcszor vert meg. Nem haragszom, mert ő győzött. Nem tudom, hogyan van az. Ha mással szemben vesztettem, boszankodtam. Vájjon tud-e halmá-t játszani ?« Más alkalommal: Szept. 20-án. »Vendégeink elmentek s most már szabadabb lévén, kissé több időm lesz veled foglalkozni, édes jó barátom. Bizony rég nem jegyeztem be egy betűt se. Tizenegy napja. Pedig mennyi irni valóm lett volna. Mindezt röviden. Vendégeink nem győzték dicsérni a nevelő urat. Jó, finom a modora, kellemes a társalgása, stb. Papa megszerette s egyszer megjegyezte, hogy szellemes megjegyzései vannak. Egészen jól nem értem ugyan e megjegyzést, de ha azt jelenti, hogy mindenre úgy felel, hogy mosolygunk rajta, akkor igaza van a papának. Komoly s mégis szereti a tréfát. Fivéreim mindig vele vannak s Ágost egyszer azt mondta nekem, hogy mindenről nagyon szépen tud beszélni. Csak nagyon szigorú. A mama is ezt tartja, mert nem szereti az órákat elengedni. Jól teszi, meg is mondtam a mamának. Azt felelte, hogy ezt nem értem. Már hogyne érteném. Annyit már csak tudok, hogy a fiúknak többet kell tudniok, mint nekünk leányoknak. S ha már nekem is oly sok leckét ad Erna kisasszony, a fiúknak még többet kell kapniok. No nem igaz ? Lám mégis csak értem a nevelő úr eljárását. Én bizony mindig fogom védeni. Én kedvelem őt. S halmát is tud játszani. Majd minden este játszom vele. Egyszer le is vertem. O engem többször, de nem bánom. Ágostot, vagy Elemért már hátba vertem volna. Varga úrra nem haragszom, mert soha sem nevet ki s mindig megmondja, hogyan kellett volna húznom. Varga! Milyen furcsa név, mennyit nevettünk rajta. Sajnálom, hogy én is, mert bizony szép s mind szeretjük, én is szeretem. Ha a papával vitatkozik, úgy nézem, ahogy lelkesedik. Nagyon okos. Csak a szemeiben ne volna valami, mi | mindég zavarba hoz, ha reám néz. Olyan erős a tekintete. Mint egy hév, vagy tűz, nem is tudom megmondani. Mindég magam előtt látom az < fekete szemeit. Igaz, durchdringend, ez az < szeme, de nem tudom, hogy magyarul hogyat kell ezt mondani. Hanem érzem.« III. Igy ment ez nap-nap után. A napló lapjai teltek. Egyszerű, de őszint kifejezői voltak mindannak, mit Erzsi grófkisasz szony érzett. Rajtok volt megörökítve egés benseje, érzésvilága. Ez a gyenge, melegházi ki csemete, mely egyszerű volt, mint a legegysze rübb kis virág, de édes, kedves, illatos. A mag naivságával megkapó. Mint megjegyeztük, igen kevés volt a: mit a világból ismert. Ismeretköre a kastély tei meire s a tágas park határai közé szorítkozott Ami azon kivül volt, azt csak az olvasott köny vekből ismerte. Érzésvilága is tehát egyszeri szegényes, de annál nemesebb volt. A többi csa sejtés, ábrándozás, fantáziájának gyengéd szük menye. Gyenge bizony, mind csak az ábrándol álmodozások világából. Mert a világból semm: sem ismert még, képzeletének egyedül a rege nyek szolgáltatták az anyagot. S ő ugy színezte ugy szövögette a képeket, ahogy tudta. Egyszerre csak egy való alak lépett az • érzésvilágába. A nevelő. Tán a csalódás ültett belé. Az a csalódás, mely őt kellemesen érintette Egészen mást várt ő azok után, miket beszéltek Egy gyámoltalan, félénk, tehetetlen lelket, k pénzért önti fivéreibe a tudományt s kin ők soka fognak mulatni. S ime egy komoly, megnyerő önérzetes férfi jött hozzájuk, ki mindnyájuk tetszését megnyerte. Egy szép, daliás alak, min azok a regényhősök, kiket ugy megkedvelt s kikre oly sokat gondolt. Sokan fordultak meg náluk a kastélyban, de egy sem felelt meg annak a gondolatnak, melyet megalkotott magának egy férfiról, kiről érdemes gondolkozni. Csak a nevelő Szép alakja mindjárt első pillanattól kezdve belevette magát lelkébe. Szemei azzal a csodálatos tűzzel mindig ott ragyogtak szivében. S c őrizte a szép alakot, szivesen gondolt a villogó szemekre s körülfonta mindezt szivérzése gyengéd zománcával. Csodálata, tisztelete nőtt a nevelő iránt s ezzel együtt titokzatos érzelem lopózott szivébe. Érzelem, melyet eddig nem ismert, csak sejtett, mely szeretet volt, de olyan, hogy ha egész valójában, mélyen, szive bensejében végighullámzott, nyugtalanná tette s elpirult. Érezte, hogy azt senkinek megmondania nem szabad, csak — naplójának. E föltámadó érzésnek elfojtása nagy befolyással volt szivére s ezzel őreá magára* Erzsi kontesz bizony megkomolyodott, ábrándozó lett s keveset beszélt. Félóránként is elsétálgatott Erna kisasszonnyal a kerti utakon anélkül, hogy szót váltottak volna. A nevelő észrevette ezt. Sejtette okát. Nemcsak ennek, de annak a sok szívességnek, melyben Erzsi grófkisasszony részesiti, annak a nagy figyelemnek, mellyel irányában viseltetik. Sejtette, hogy ez az ábrándos leány szereti. Sejtette, hanem még nem tudta. Nem is akarta tudni . . . mert jellemes volt. Ugy tett, mintha vak volna. Szívélyes volt s maradt is. Egyéb semmi. Tanította a fiúkat s ami szabad ideje volt, bezárkózott s tanult szorgalmasan. Szorgalmasan az utolsó vizsgára. IV. Komor őszi délután volt. Néhány napsugár még beszűrődött az ablakon, de már nem melegítettek. A meleget a kályha duruzsoló tüze adta. Erna kisasszony hintaszékben ülve, valami angolfajta regényt olvasott. Erzsi kontesz fatálcára virágfűzért festett. Különben csendben voltak. Ily borongós időben még a beszéd sem esik jól. Erzsi kontesz egy ideig szünetelve kitekintett. Oda ki a parkba, hol a szél tépázta a fákat, ritkította lombozatukat és hangos sistergéssel seperte a lehulló sárga, zöld és vörhenyes leveleket a kavicsos utakon. Egyszerre megszólalt: — Erna kisasszony kár hogy nem értette, min vitatkozott ma ebéd alatt a nevelő úr György gróffal. Ez a hencegő ifjú •— juj, de ki nem állhatom, — sok mindenfélét kikérdezett fivéreimtől, tudják-e s magyarázni kezdte a nevelő úrnak, hogyan tanítson. A nevelő úr csak hallgatta és