ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-11-29 / 48. szám

sek vagyunk mi, keresztények is, kik nem törődve néztük térfoglalásukat, népünk megrontását és olvastuk piszkos, erkölcstelen újságjaikat. Már ébredünk! Hallom a harsona hangját : keresztény és magyar Magyarországot akarunk. Látom kibontva a népszövetség zászlaját, mely az eddig szétforgácsolt keresztény társadalmat van hivatva egybeforrasztani a keresztény Magyarország újjászületésének nagy munkájára. Látom kibontakozni az erkölcsös és hazafias kath. sajtót elmaradottságából, látom ennek nyomán kialakulni a győzedelmes keresztény világnézletet és a külföld előtt is becsületet valló Magyarországot! — A debreceni „püspökszentelés". A legközelebb múltban ev. ref. »püspök«-öt »szenteltek« Debrecenben. Szeretném tudni mivel? Azt mondják »korösi szentelt viz«-zel. Felkenték a hódolat különböző illó olajával. Jól tették. Ezzel az ev. ref. felekezet önmagát tisztelte meg és bennünket meggyőzött arról, hogy az egyház felett felszentelt és felkent fejeknek kell virrasztani. De hát, ha ez igy van, miért irtóznak a »hierarchikus szervezet«-től s mert ilyen a róm. kath. egyház vezető emberei között tényleg létezik, miért agyarkodnak e hatalmas szervezetre ? Ok tudják. Mi is tudjuk, de nem törődünk vele. Nem is ez késztet most bennünket a felszólalásra, hanem az a mellékkörülmény, mi ezen »felszentelés«-i szertartás után lefoglalta a debreceni kedélyeket és a liberális magyar sajtót. Jászay debreceni főgimn. piarista igazgató beszéde képezze ma elmélkedésünk tárgyát, melyet a nevezett tanférfiú mint szerzetes tartott a tisztelgés alkalmából s melyet a protestánsok frenetikus tapssal és exaltált lelkesedéssel fogadtak. Azt mondja a magyar sajtó, hogy nehéz volt meghatározni: a protestánsok vagy a katholikusok lelkesedése volt-e a beszéd hatása alatt nagyobb ? No lám, milyen külömbség van a protestáns piszkolódás és a kultur-intézmények iránt való elismerés között ? Kiváncsiak vagyunk, igy szokott-e történni protestáns részről, mikor egyik vagy másik elárvult egyházmegye élére új főpásztort helyeznek s mikor az installációkra a protestáns felekezetek vezéremberei is el szoktak látogatni ? ? Nem emiitünk eseteket, de konstatálni kivánjuk, hogy a tisztelgés alkalmából elhangzott dikciók szelleme legtöbb esetben a szokott társadalmi rideg konvenciók határain belül marad. A katholicizmus ezen alkalmakra nem is kivan nagyobbszabású ömlengéseket, csak őszinte elismerést szeretne látni és tapasztalni. A kathoaz igénytelen egyszerűsége imponál. Engem szinte meghat komoly szelídsége. — No lám, már Gerő úr is a hódolók közé állt, pedig nem szép, az bizonyos. — De ugylátszik jellem és az többet ér a szépségnél. Ella éppen felelni akart, de mivel Margit bejött, elhallgatott. Gerő finom mosollyal nézte Ella idegességét. Ez a lány mérges volt, mert semmi hibát sem tudott felfedezni az új kollegán. A délutáni órákban már nehezebben megy a munka. A sok szám, az egyhangú sürgönykopogás álmositólag hat az emberre. A férfiak nagy kényelemmel cigarettát sodornak, a lányok is másfelé szórakoznak; egyik valami divatlapban böngész, a másik a körmét manikűrözi, Ella pedig regényt olvas oly mohón, hogy az arca piros és a szemei is tüzesek lesznek. — Mit olvas? — A »Palinkat.« — A »Palinkat!« Hát Zolát olvas? — Hogyne, nem tömöm a fejem afféle limonádéval, én a nyers, a valódi életet szeretem. — Nem szeretem a hölgyek kezében ezeket a fűzött könyveket, még én sem találok élvezetet bennök. — Ah, Gerő úr olyan ideális. Margit kisasszony pihenjen egy kissé, ugy dolgozik, mintha azért külön fizetés járna. — Köszönöm. Felelte kedves hangon Margit, de azért csak irt, számolt tovább, habár már zúgtak a fejében a számok és szédült is. likus szellem ilyen alkalmakkor szögre szokta akasztani a rideg társadalmi formákat és törekszik az elismerésbe meleg érzelmeket bevinni. A gyűlölködés egy református »püspök« »íelszentelés«-e alkalmával sem fakad fel, mert az egyház még gyűlölködő ellenségében is meg akarja becsülni a kultúrintézmények presztizsét. Mi ugyanis szeretjük hinni, hogy Jászay a tisztelet adóját nem a tagadásból élősködő protestantizmus iránt akarta leróni, hanem azon munka iránt, melyet a protestantizmus, mint kultúrintézmény, végez hazafias szempontból és a szellemi világban. Mi azt szeretnők, ha protestáns testvéreink végre belátnák, hogy a puszta tagadás előbbutóbb Krisztus tagadására, a »nihil« imádására vezet. S akkor még mindig megmaradhat a protestantizmus a kultur intézmények sorában ? Ne vegyék tőlünk odaát rossz néven, ha kijelentjük, hogy az emberiségnek olyan kultur intézményre szüksége nincsen, melynek forrása a »tagadas« ; alapja a »gyülölködes«; fentartó eleme az »elégedetlenkedés.« A kultúrintézménynek az a kötelessége, hogy magasztos hivatását az emberiség ideig és örökké tartó boldogsága érdekében emberi tekintetekre való figyelem nélkül önzetlenül munkálja. Igy tesz a protestantizmus? Akkor nem volna szabad hitfeleit soha sem uszitani másokra, hanem keblére kellene ölelni hitsorsosait és oktatni kellene az örök Igazság megismerésében. Vagy a protestantizmus erre képtelen ? Csak a gyűlölködés tudja összetartani odaát az elemeket? Ha ez igy van, pedig félünk, hogy nincs egyébként, akkor mire jó a protestantizmus ? ? Csak ezt akartuk egyelőre megkérdezni s most térjünk a debreceni »püspökszenteles« fölött napirendre. (***) A nagymarosi iskola ügye. Éles harc folyik Nagymaroson a kath. iskola jellege körül. Az iskolaszék — miként azt egyszer lapunkban is emiitettük — nagyobbrészt egyházellenes, szociáldemokrata szellemű tagokból áll, kik mindenáron csak állami iskolát .óhajtanak, mert az nem jár anyagi áldozattal. Portelki Tivadar, a nagymarosiak derék plébánosa erősen küzd az iskola katholikus volta mellett, de az iskolaszék rövidlátó tagjai, ugy látszik dacból — mert máskép nem tudjuk a dolgot magyarázni — ellenzik a kath. iskolát és sürgetik az állami iskola felállítását. Velük egy húron pendül a hontmegyei kir. tanfelügyelő is, ki persze nagy örömmel vesz tudomásul minden olyan dolgot és támogat minden olyan mozgalmat, mely az állami iskola felállításának kedvez. Az iskola ügyéhez szólt nem rég Robitsek Ferenc dr., a budapesti központi papnevelő-intézet aligazgatója, volt nagymarosi esperes-plébános és iskolaszéki elnök. * — Szeret olvasni ? — Nagyon szeretek, legkedvesebb szórakozásom. — No akkor olvassa el ezt! Mondotta Ella hozzá lépve és a szemei előtt forgatva könyvét, nagyon érdekes ! — Nem, ilyen könyv nem való Margit kisasszonynak, szólott közbe Gerő, majd szelídebben tette hozzá: nem ajánlom. Margit hol egyikre, hol a másikra nézett, a férfi szemeiben rokonszenvet látott, a másikéban különös kifejezés villogott. Nem tudta, a regény izgatta-e ugy fel, vagy pedig a férfiú megjegyzése, különben arra néki úgysem volt szüksége. — Szeretek olvasni, de könyveimet megválogatom. Mondotta büszkén és többé egyikre sem nézett. Másnap már korán elfoglalta helyét, mert igen sok dolga volt s még nem volt jártas a munka röviditésében. Ella ezúttal egy egészen új őszi kosztümben jelent meg, a másik két lány azonnal a szövet finomságát és a fazont részletezte, Margit azonban nem vett észre semmit sem annak dacára, hogy éppen az asztala előtt tárgyaltak. Ez Ellát sértette. — Margit kisasszony a Fő-útról jött korán reggel, pedig az ellenkező oldalon lakik. Sétált? Vetette oda csipős hangon. — Templomban voltam. — Templomban! De hisz ma nincs vasárnap! A B. H.-ban ugyanis e napokban szintén foglalkozott valaki ez üggyel, de nem objektíve. Ez indította Robitseket—• mint aki 13 évet töltött Nagymaroson — arra, hogy egy levélben adja tudtára az érdeklődő köröknek a dolog mibenlétét és pedig ugy, ahogy az tényleg áll. E levélből megtudjuk, mily nemtelen hajsza folyik Nagymaroson a kath. iskola ellen, pedig ez az iskola minden tekintetben megállja a helyét és kifogástalanul teljesiti misszióját. A levélnek ide vonatkozó része igy szól: »A nagymarosi iskolai adó nem 90 százalék, hanem csak 25 százalék. Az én időmben 25 százalékról 17 százalékra apadt az iskolai adó, midőn a község saját költségvetésébe vette föl ugy a római katholikus, mint a református iskolának segítését. Az apadás oka az volt, hogy az iskola költségeinek fedezésére a korona uradalmat, a M. Á. V.-ot és a takarékpénztárt is belevonták az iskolára adózók sorába. Tavaly a község mindkét iskolától megvonta a segítséget, miáltal a nagyobb adófizető intézmények a fizetés obiigója alul fölszabadultak. Nagyon természetes tehát, hogy az egyes adózó polgárok rovására az adószázalék felszökött. Az iskolának szerzett jogai vannak arra, hogy a község az iskolát segítse, mert 1876-ig a község volt a katholikus iskolának a föntartója. A segítés ügye jelenleg föllebbezés alatt áll. És csak abban a nem várt esetben, ha az iskola pörvesztes lenne, emelkednék az iskolai adó a község akaratából 25 százalékról nem 90 százalékra, hanem 60 százalékra, ami a felekezeti iskolák föntartásában más szegényebb községekhez képest még mindig nem túlnagy. Megjegyzem, hogy az idén az 1907. évi iskolai törvény által megkívánt oly természetű kiadások is szerepelnek, amelyek részben átmeneti jellegűek és igy jövőben teher gyanánt szerepelni nem fognak. Az iskolai adószázalék kevesebb lehetne, ha reálisabb volna az adóbevallás, például a nyári lakások után származó jövedelmet illetőleg és ha egyáltalán megadóztatnák a szőlőkereskedéssel járó tekintélyes jövedelmeket; köztudomású dolog ugyanis és a vasúti szállító levelekből kimutatható, hogy a nagyimarosi szőlő elnevezés alatt forgalomba kerülő szőlőnek csak 10 százaléka terem Nagymaroson, 90 százaléka pedig máshonnan Marosra importált és onnan marosi vignettával ellátott exportált szőlő. Az ilyen adóalapok kirekesztése mellett csak az fizet, akinek földje meg boltja van és jövedelmét le nem tagadhatja. Az iskola anyagi válságának tulajdonképpeni oka az, hogy a hatóság a szabályszerűen kivetett iskolaadót nem hajtja be azzal az eréllyel, amellyel a törvény erejénél fogva azt behajtania kellene. Ennek igazolására fölhozom, hogy 13 évi plébánoskodásom ideje alatt az iskolai és egyéb adók behajtásában tudtommal soha, egyetlenegy esetben sem, még példa statuálása céljából sem alkalmaztak HL fokú végrehajtást. Aki érti, hogy ez mit jelent, az előtt világos lesz, hogy nincsen az az állami, az a községi vagy felekezeti intézmény, melyet csődbe kergetni ne lehetne. — Naponkint megyek a templomba. — Naponkint! és ráér ? Mondotta összecsapva a kezét csodálkozásában, majd hangos nevetésben tört ki. — Mit nevet? — Eszembe jutott valami. És mindennap fog a templomba menni? •—- fordult újra Margithoz kérdésével. Margit nem tudta feleljen-e, bántotta a lány gúnyos nevetése, de mégis leküzdve indulatát, csendesen mosolyogva mondta: — Pesten ís mentem és a régi szokásom itt is megtartom. Mindenre lehet időnk, csak akarnunk kell. Többet aztán nem beszéltek. Ella szemhunyorgatással felelt a másik kettő kérdő tekintetére és egész nap nagyon izgatott volt. Este Gerőnek arra volt dolga, amerre Margit lakott és igy együtt mentek. — Margit kisasszony rendkívül hasonlít az én menyasszonyomra, oly jól esik néznem a szemét, az arcát, de még a haja is épp oly hullámos. Oly boldog vagyok, ha látom. — Gerő úr vőlegény! Igazán örülök. — Ugy hivatalosan még csak most lesz az eljegyzésünk, a kinevezésem várom, aztán mindjárt lakodalmat is tartunk. Az osztályban azonban senki sem tudja. — Azt gondolom jobb is és hol van a menyasszonya ? — Egerszegen, a mi kis falunkban. Az én apám tanitó, ő pedig a jegyzőnek a lánya; csak