ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-10-04 / 40. szám

Mivel sértheti a protestáns lelkészeket az, ha mi kimondjuk, hogy csak a katholikus lelkészek előtt kötött házasság szentség ? S vájjon a pápai decretummal el nem ismert házasság államilag nem törvényes ? Mit kivannak még ennél többet? A polgári házasságot és az egész egyházpolitikai kérdéseket önök segitették fedél alá, söt egyik vezéremberük azt sem átallotta vezető eszméül világgá bocsátani, hogy az egyházpolitikai törvények fedél alá való segítésének nagy munkájában még az ördöggel is szövetkezni kell a katholikusokkal szemben. Most önök az egyházpolitikai törvények által ejtett sebeket azzal akarják szanálni, hogy sérelmeket kovácsolnak a katholikusok ellen. Ujabb kultúrharcot akarnak? Ugyan kérem ne oly tüzesen, mert addig egyházpolitikáznak, mig az erkölcsi halálba bele nem kaluppirozzák önmagukat. Önök olyan nagyra vannak a feMlágosodottságukkal s azzal, hogy a kutató szellemet nem kötözgetik gúzsba, mint a katholikusok és ugyanakkor annyira vakmerők, hogy nem átalják katholikus testvéreiktől azt követelni, hogy hitelvi és vallás-erkölcsi dolgokban a protestáns közfelfogás szerint rendezkedjenek be. E nyakatekert gondolkodásmód ürességére, valamint a »püspök«. úr által annyira hangoztatott » sérelmek«-ve majd a jövő számban kerül a sor. — Balthazar tiszteletes műkirohanásai. A szociáldemokrata Balthazar tiszteletes a minap tartott református papi gyűlésen ismét oly vakmerően, gúnyosan támadta a katholicizmust, hogy alaptalan, gyülöletsugalta támadását szó nélkül hagyni nem lehet. Balthazar tiszteletes fanatikus beszédében a többi között ezeket is mondotta: »A klerikális katolikum molochja előtérbe lépett . . . Annak a katolikumnak, amely istenitett emberi parancsra ma is képes volna pretoriánus légiókkal Róma igája alá hajtani a szabad népeket, amelynek a világtérképe fekete, amely a feszületet az utca erkölcstelen ádázaidnak firovokolására, az imádságot a világosság és szabadság intézményének, a protestantizmusnak gúnyolására és sértegetésére használja föl, ennek a katolikumnak ellentállunk, mert ezt a haladó nemzet és emberiség veszedelmének (?!) tartjuk.« Ez a műkirohanás sok katholikusnak ki togja nyitni a szemét. A tiszteletesek folyton csak Mig egyszer egy verőfényes, napsugaras délután kivitt Ottó a kétkerekűjén, messze — messze. Egy aranylombos erdőnél leszálltunk és gyalog folytattunk utunkat. Gyönyörű volt, ölnyi magas, világos-sárgára száradt kukoricás mellett ültünk le, előttünk az erdő búgott, hulló, egyre hulló leveleivel; mögöttünk pedig a kukoricás zizegett, sustorgott, annyi misztikum vett körül, hogy egészen elkábultam. Ottó pedig végtelen kedves volt, egyre beszélt mind halkabban, mind fojtottabb hangon, mig egyszerre csak a karjaiba kapott és csókjaival elhalmozott. Nem voltam meglepetve, mert szerettem őt és ő is engem. És akkor azt hittem, hogy boldog vagyok és jogom van ahhoz a boldogsághoz. Ottó aztán új életről beszélt, elválásról és az én karikagyűrűmről, amelyet kapok tőle, ha elmúlt a válópöre. Tudod Adám, nagyon szép volt a természet és nagyon meghatott az ősz, gondolkodni kezdtem. Előttem, mögöttem egyre búgott az elmúlás és ez felébresztette a lelkiismeretem . . . Nem, ilyen áron nem tudtam a boldogságom megvásárolni, bármily mohó volt is a vágyam, esküszegésre nem akartam segédkezet nyújtani. Másnap hajnalban elutaztam ... A szerelmem pedig örökre a szivem mélyére zártam . . . — Te, te nemes Malvin — csak ennyit mondott Ada a meghatottságtól. A másik nem felelt, de a szemében felvillanó sugár elárulta, hogy jól esett a dicséret szenvedő lelkének. Azután egyik sem szólt. Ada azon gondolkodott, hogy Malvin nem sablonos leány, de nem is lesz boldog. Malvin pedig a zizegő, hulló leveleket nézte . . . klerikalizmussal, reakcióval dobálódznak; a sértegetések és gúnyolódások egész özönével illetik a katholikusokat, mikor pedig mi nem támadunk, hanem csak védekezünk és feltárjuk előttük tévedéseik óriási labirinthusát, akkor már kongatják a vészharangot. A tiszteletes urnák — miként ezt már számtalanszor bebizonyítottuk — semmi sem fáj anynyira mint a katholicizmus ébredése, szervezettsége s önfeláldozó munkája, mig ellenben odaát tesped minden; a vesszőparipán ugyan (1848 : XX. t.-c. teljes végrehajtása) mindig nyargalnak, — de eredménytelenül. A kath. egyházat vagyonától megfosztani, tiszteletes urak, tudják meg először is jogtalanság, másodszor rablás. Ha pedig önök a szekularizációt hirdetik (első sorban a szociáldemokrata nagyhangú agitátor Balthazar tiszteletes) a jogtalanságot, a rablást proklamálják. Szép evangyeliumi prédikátorok ! Ilyen morál csak az önök fejéből kerülhet ki! A keresztény morál és jog ez: a kath. egyháznak joga van a vagyonához, azt tőle semmi áron elvenni nem szabad. Ám szekularizálják az önök vagyonát, de a mienket ne bántsák, ahhoz joguk nincs. Hiába alakítják a » vallás-egyenlőségi szövetse'get«, hiába szólítják fel a többi tiszteleteseket, hogy a »Ne temere« ellen kézzel-lábbal tiltakozzanak és indítsák meg a lehető legerélyesebb lélekvadászatot (Tüdős indítványa), a katholikusok jogaikból nem engednek, nem engedhetnek, apostatákká a tiszteletes urak kedvéért nem lesznek. Kár volt e műkirohanást megkockáztatni, lepereg az egyrészt az öntudatos katholikusokról mint a falról a borsó, de másrészt viszont még erősebb jogvédelemre szólítja fel a katholikusok milliónyi táborát. Izgatás-e ? Megütközéssel olvastam az egyik vendéglőben a »Budapest« f. évi április 22. számában a következőket: »Izgatás az anyakönyvi intézmény ellen. A vágujhelyi járás némely községeiben a tót nép esküvések (micsoda?!) alkalmával az anyakönyv aláírását megtagadja. Csejte és Leszéte községekben a plébánosok nyíltan felhívták a népet, hogy igy járjon el, mert szerintök az anyakönyv aláirása ellenkezik a kath. vallassal.« Az »Alkotmany« 224. számában pedig hozza a Kúriának ítéletét, mely szerint Koczurek Rezső szentistváni plébánost, mivel a szószékről arra biztatta hiveit, hogy a polgári kötésnél ne írják alá a jegyzőkönyvet, tizennégy napi államfogházra és a költségek megtérítésére ítélte. Ezekkel kapcsolatban eszembe jut egy nálamnál jóval idősebb plébánossal folytatott beszélgetésem. Midőn elmondtam neki, miképen szoktam a házasság előtti oktatást végezni és hogy ennek következtében a házaspárok kevés kivétellel megtagadják a jegyzőkönyv aláírását: rémülve csóválta fejét és börtönnel, meg nem tudom mivel rémítgetett. Fontos dolog tehát annak eldöntése, menynyiben és mily irányban lehet és kell a plébánosnak a házasulandókat felvilágosítania a polgári kötésnél követendő eljárásukról és vájjon eme felvilágosítást lehet-e izgatásnak és büntetendőnek minősíteni. Egész bizonyossággal állithatjuk, hogy csak akkor felel meg a plébános hivatása kötelességének, ha a házassági oktatásnál bőven tárgyalja a kath. vallás szempontjából a polgári kötést és az ott követendő eljárásmódot; ha ezt elmulasztja, ha hallgat egészen róla és semmi irányitást nem ad híveinek reá nézve, vétkes mulasztást követ el és nagy lelki kárt okoz híveinek. De viszont szigorúan, kényszerítően, erőszakosan követelni az aláírás megtagadását, ez nem volna okos eljárás, nem felel meg az anyaszentegyház szellemének és a plébánost teljesen feleslegesen teszi ki az üldöztetés veszedelmének. Tehát aki hallgat róla, rosszul teszi, aki »izgat« ellene, szintén rosszul teszi. A célt kitűnően el lehet érni minden kellemetlenség nélkül, ha az idevonatkozó egyházi és világi rendelkezésekhez pontosan ragaszkodunk. Hogy a plébánosnak a házasság előtti oktatásban fel kell világosítania hiveit a követendő eljárásról és hogy ezt nem lehet izgatásnak nevezni, azt igy bizonyítom: 1. A lelkipásztornak kötelessége hiveit minden szentség felvétele előtt kioktatnia azon szentségre vonatkozó tudnivalókról, hogy tisztában legyen vele és méltóképen, buzgón vehesse fel azt. És főleg azon praktikus tudnivalókat feltétlenül közölnie kell, amelyek körül a hívőben lelki zavar, kételkedés támadhatna és azon tudnivalókat, amelyek az illető cselekménynél való eljárásra vonatkoznak. Ezért a bérmálás előtt, az első szt. gyónás előtt, első szt. áldozás előtt, a beteg kenete előtt kötelessége a lelkipásztornak alaposan kitanítania a hivőt azon szentségről szóló tanokról és a felvevésnél követendő gyakorlati eljárásról. És vájjon e tekintetben a házasság szentsége kivételt kéfiez-e ? Ugyan milyen cimen ? És ha tetszett a magyar törvényhozásnak behozni egy polgári »házasságot« és az anyakönyvi hivatalban hangoztatni, hogy »a törvény nevében házastársaknak nyilvánítom Önöket«, amely szavak nagyon is alkalmasak arra, hogy az egyszerű, de élénk eszű hivőt a krisztusi házasságra gondolva, lelki zavarba ejtsék: nem súlyos kötelessége-e akkor a papnak felvilágosítania a hivőt a szentségi házasság mibenlétéről, erejéről, a polgári kötésről és e kettő között levő végtelen különbségről ?! Ez borzasztó vétkes mulasztás volna! És midőn a pap ily súlyos kötelességét végzi, szabad-e azt izgatásnak nevezni ? 2. Hallgassuk csak meg, mit mond erre nézve a magyar püspöki kar: »Kiváló és mindenek felett legszigorúbb kötelességtek lesz a híveket sz. beszédekben, hittanitásokban és minden kínálkozó alkalommal, az életnek közös érintkezéseiben is fáradságot nem ismerő buzgalommal tanítani a házasság szentségére vonatkozó szent hitre és ezen igazi és szent házasságot ellentétbe álliiani azon kötésnek, melyet polgári házasságnak neveznek.« (Magy. Püsp. Kar. 1895. szept. 1.) Nem vét-e ezen szigorú főpásztori parancs ellen az a pap, aki mélyen hallgat a polgári kötésről és hiveit fel nem világosítja? S vájjon büntetendő cselekményt követ-e el, midőn ezen szigorú parancsot teljesiti ? 3. Tovább megyek! Még akkor sem vét a pap a törvény ellen, ha tanítása következménye és folyománya a jegyzőkönyv aláírásának megtagadása lenne! Bizonyítom ezt a m. kir. belügyminiszter 1895. dec. 9-én kelt 104137. sz. határozatával. »Azon esetekben, midőn a házasfelek az anyakönyvi bejegyzést aláirni vonakodnak és ennek okául azt adják, hogy lelkészük tanítása szerint a polgári házasság megkötése által a házasság egyházi megáldása előtt magukat férjnek és feleségnek nem tekinthetik: ... a polgári tisztviselő kötelessége felvilágosítani a feleket, hogy még ha alá nem irják is, törvényes házastársak. Amenynyiben tovább is megmaradnak vonakodásuk mellett és az aláírást vallási meggyőződésükre való hivatkozással megtagadják, ezt a polgári tisztviselő irja be a jegyzőkönyvbe.« Azután azt mondja, hogy a tanúsítványt akkor is ki kell adni, ha a felek az aláírást megtagadták és hogy szigorúan tilos e miatt visszavonni ama kijelentést, hogy polgárilag ők törvényes házastársak ; szóval tilos mindennemű fenyegetés vagy ijesztgetés. Ugyanezt mondja teljesen a m. kir. belügym. 1896. febr. 11-iki 12500. sz. körrendelete, sőt ez még a tanuk aláírását is szükségtelennek mondja. Mindkét rendelet értelmében a felek és tanuk aláirása »a házasság érvényességére semmi befolyással nincs«, vagyis teljesen felesleges, el is maradhat. Fontoljuk meg eme tárgyunkra nézve döntő kifejezéseket! Nemde világosan megengedi és feltételezi az első rendelet nyíltan és kifejezetten, hogy a lelkész adhat oly tanítást híveinek, melynek értelmében és következtében az aláírást megtagadják ?! És akkor hogyan lehet e tanitást vétkes, büntetendő izgatásnak nevezni ?! Nem mondja-e mindkét rendelet, hogy a felek vallási meggyőződésből megtagadhatják az aláírást ? ! És ugyan mit gondoltak azok a törvényhozók és magyarázók, kinek kell vallási meggyőződést teremtenie a népben ? Nemde a papnak ? Kinek másnak ?! Hiszen ez a lelkész legfőbb, legfontosabb feladata! Ha tehát vallási meggyőződésből szabad az aláírást megtagadni, vallási meggyőződést kelteni pedig a pap feladata közmeggyőződés szerint: akkor ezen idézett rendeletekből legközvetlenebbül következik, hogy a pap semmi törvény-szegest, semmi bűnt nem követ el akkor, midőn hiveit felvilágosítja a krisztusi házasságról és a polgári kötésről és eme vallási meggyőződésük erejénél fogva az aláírást megtagadják. Sőt éppen szigorú kötelességét teljesiti! Oly világos ez, mikor a két rendelet az aláírást úgyszólván feleslegesnek mondja: »mely a házasság érvényességére semmi betol vassal nincs« ! Már ha valaki egy hivatalosan feleslegesnek nyilvánított dolog elhagyására buzdit mást, hogyan lehet azt büntetendő cselekménynek nevezni ?! Az egész dolog nyitja az, hogy a magyar törvényhozók érezték előre, hogy a házasságra vonatkozó polgári törvény sérelmes lesz a kath.