ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-09-20 / 38. szám

Ezekből az ember jóleső megelégedéssel szinte azt olvasná, hogy bizony még a mienk is lehetne a jövő! Örvendünk, nem annyira a sorok közötti kellemes jövendölésnek, hanem annak, hogy végre meg kell értenünk és lassan kezdjük érezni, hogy a népek közéletében bizony a legfőbb kérdés a a vallási kérdés. A politikában is a legfőbb szivválasztó: Isten, Krisztus, vallás. Most kezdünk ennek öntudatára ébredni, mikor látjuk, hogy a szocializmus világfelforgató politikájával szemben csak a pozitív kereszténység veheti föl a harcot. Igen, igen. Sose sirja vissza az Újság a régi liberalizmus úgynevezett egységes politikáját. Sem a régi konzervativpárt, sem a Kossuth-párt, függetlenségi párt, sem a nemzeti párt, alkotmánypárt, sem a 48-as, vagy 67-es alap meg nem ment minket a bekövetkezendő Ítélettől. Mindez csak szemfényvesztés és taktikázás volt, óriási idővesztegetés és megbocsáthatlan gyerekjáték a politikában. Igen, igaza van az Újságnak, jól lát, most végre fölülkerekedett, de nem a két szélsőség, hanem aminek eddig is kellett volna fölül lennie, a népek életében egyedül döntő két szempont : Isten, vagy nem Isten, Krisztussal, vagy Krisztus ellen. Nincs több komolyan vehető politikai irány, mint vagy pozitív kereszténység, vagy istentelen szocializmus, anarkizmus, nihilizmus. Igen. Megkezdődött a világ arculatját megváltoztató harc nemcsak a vallás terén, a szivekben, hanem közéletben és a politikában. A parlamentekben is ezentúl ez a legfőbb jelszó: Krisztus, vagy Beliál! A liberalizmus farizeus nagyképüsködésével elhitette a népekkel, hogy a vallásnak semmi köze a politikához, mi meg elhittük, oktalanok, és hagytuk pusztulni-veszni az államok legfőbb erkölcsi érdekeit. A liberális államok elfelejtették, hogy ők is csak az isten vezette vallás és erkölcs sziklaalapján emelkedhetnek. Ám tessék most ennek a liberalizmusnak szembeszállni az államfölforgató szocializmussal, anarkizmussal, nihilizmussal, mikor azok már nem ismernek se államot, se hazát, se tekintélyt, se törvényt, se engedelmességet, se hűséget! A mai kor megtanítja a nagyúri liberalizmust, hogy a vallásnak igenis van köze az államhoz és politikához. A mai politikának eminenter első sorban valláson alapuló politikának kell lennie. Az Istent, a vallást, a lelkiismeretet tagadó, államot és világot fölforgató politikával leszármazást kétségtelenné teszi. Mutasd meg — mondja az egyház — a forrást, ahonnan eszmét merítettél! Mutasd meg eredetedet, ahonnan leszármaztál! Ha velem haladtál kezdettől fogva, ugy a kath. eszméket éltető szent tűzben meg kellett semmisülnie, ami nem tiszta, salakká válnia, amit a világ aranynak hitt, és hamuvá, semmivé lennie, amit a világ becsesnek, szépnek tartott. Ha véremből fakadtál, ugy „aperite portás", ha nem, — akkor „discede a me !" És vájjon lehetetlen dolgot kíván-e ezzel az egyház? Ha lehetséges volt egy tökéletestől való elpártolás utján újra nem is egy, de több tökéletes stylust teremteni, mi állja utján annak, hogy a tökéletessel való párhuzamos haladás újra egy tökéletes stylus megalkotására ne vezessen ?! A modern zenészek óriásit tévednek abban, hogy egy bizonyos fokú fölénnyel a mai zeneviszonyokat a középkori és a még régibb zeneviszonyokhoz hasonlítják és — az ősi zene rovására — azzal a mai zenét helyezik szembe, eltekintve a rosszakaratú célzattól, amely nem lehet más, mint az ősi zenének discreditálása. Ki nagyobb a legnagyobbak közt — mondják ők — és feledik, hogy a tökéletesség már a vele járó fogalomnál fogva sem tűr összehasonlítást még akkor sem, ha értéküket csak a történeti mult zománca teszi becses ereklyévé. Száz és száz példával illusztrálhatnám, mily abszurditásokba kergetheti az embert az ily fölületesen odavetett és meg nem fontolt nyilatkozat. Föltétlenül bizonyos az, hogy bármely tudomány- vagy művészeti ágban rendes körülmények között csak az éri el az objektiv Ítélőképességnek és a teljes műveltségnek mindent felölelő magas szemben csak vallásos, pozitív keresztény politika győzhet. Igen, fölismertük az idők jeleit. Örvendünk, hogy a túloldalon is kezdenek látni, de jobban lássanak! Zsilinszky pyromanikus? (***) Jól értsük meg egymást: nem pyrotechnikus, mert ehhez mégis valamelyes pozitív tudás szükséges, hanem pyromanikus, melynek legjelentékenyebb százaléka az éretlen fiatalság körében található fel, kik gyufát gyújtogatnak, forgácsok lángjában gyönyörködnek. Az orvosi tudomány azt mondja, hogy a pyromaniát az agy rendszertelen működése okozza. Ezt kell jellegzetesen leszögeznünk, mert aki a mai társadalmi problémák között a társadalmi és vallási békét, mint a népek erkölcsi egységének, össze/orradásának és* biztos haladásának alap/öHeteiéit törekszik feltalálni, nem járhat gyújtó zsinórral a kezében; nem dobálódzhatik égő kanóccal. Pedig ezt tette Zsilinszky Mihály, mikor a mai egységes kibontakozás munkája elé gátat vetni törekedett. Hogy a kirohanás, az üszökdobás nem gyújtott, nem rajta mullott; a hazafiatlán szándék megvolt. Arra azonban nem volt elkészülve, hogy minden pártárnyalat, még a legradikálisabbak is, el fogják ítélni a feltűnési viszketegségtíől rendezett tűzijátékot. Zsilinszky Mihály uram kopja dobása azonban mégis gondolkodóba ejt minden magyar katholikust és önkénytelenül öntudatra ébreszti, mert hangosan kiáltja : talpra magyar, hiv a haza, mert barátaid meg akarják osztani tömött soraidat / Osztrák politikát csinálnak az ország nyakára. Avagy nem érez talán édes örömet az osztrák sógor, mikor látja, hogy a magyar hagyományos módon megosztja önmagát, hogy külső beavatkozás nélkül is elgyengüljön és kevesebb erővel, könnyebb szerrel leküzdhető legyen ? Felbuzdul Zsilinszky ur és szétbontogatni segit a szent köteléket, mellyel a magyarnak össze kell forrasztani mindeneket, hogy ellenségeivel felvehesse a harcot. Nem elég veszedelem az országra az, hogy a nemzetiségek harcra kelnek az anyával, mely őket ápolja és eltartja, hanem még az édes gyermekek is fojtogatják a szorongatott édes anyát? A társadalmi és vallási béke érdeke az, hogy a keresztény felekezetek harcélbe álljanak egymással szemben ? Nem volt még ma sem elég a keserű csalódásokból, melyek a kultúrharcok szerencsétlen légkörében keletkeztek s melyek olyan sokszor elerőtlenitették a nemzetet ? Ujabb kultúrharc kell talán, melynek puskaporos légköréből az osztrák hegemónia istenasszonyának apotheozisa fog kibontakozni? A népek erkölcsi egyséfokát, aki az egyes ágaknak évszázadokra, sőt évezredekre terjedő kialakulási folyamatát egy emberöltőn át nemcsak teljesen elsajátította, hanem vérébe is felszívta. Aki ezen folyamatnak csak egyik-másik részével foglalkozott, az lehet az ezekből leszármazott uj irányoknak kitűnő epigonja, sőt lehet adott viszonyok közt egy uj iránynak megteremtője is, de mindent felölelő teljes műveltséggel és részrehajlást kizáró kritikai elmeéllel nem bir. Nos és jó uraim — mondhatnók — vájjon — eltekintve minden egyébtől — azon túl, amit pl. a Palestrina-stylusról az iskola padjain sebtében, mint a történelem lapjairól el nem tüntethető műemlékről hallottak, foglalkoztak-e vele? Tanulmányozták-e mint az egyházi zene tülekedő apostolai a chorálist? belehatoltak-e szellemébe? fölismerik-e melodiaképzésükben, aesthetikai tagoltságukban a rendszert, amely a choralist a maga nemében egy tökéletes zeneműfaj rangjára emeli? S ha nem ismerik, nem tanulmányozták, honnan veszik a bátorságot, hogy róla ítélkezzenek? Mi jogosítja fel, hogy azt a műfajt, amely egy ezredéven túl a leghívebben töltötte be missióját, egyszerűen sutba dobják? Hisz ezzel csak önmagukról adnak ki szegénységi bizonyítványt, mert elárulják, hogy zenei műveltségük nem teljes és bizonyítékot szolgáltatnak, hogy az egyházi zene alfaját sem ismerik, pedig már az ómegáról álmodoznak! Aki egyházi zenével akar foglalkozni és egyházi zenét akar irni, annak ha van érzéke az egyház rendelkezési joga és parancsainak jogosultsága iránt; ha van őszinte szándéka és tudja az önmegtagadás erényét gyakorolni; ha többre gének, össze/orradásának és biztos haladásának alapföltétele az, hogy marjuk egymást ? Józan eszű ember és kifogástalan hazafi nem kívánhatja azt, hogy az amúgy is sok részre szakadozott magyar nemzet egy ujabb, talán valamennyi elődjénél veszedelmesebb kultúrharc áldástalan éppen ugy, mint sajnálatra méltó káros következményeinek tanuja legyen. Egy józan politikus sem kívánhatja azt, hogy Magyarország a nemzeti fejlődés jelen korszakában olyan megrázkódtatásoknak legyen kitéve, melyek függetlenségébe kerülhetnek. Vagy talán maga Zsilinszky ur azok közé a politikusok közé sorozza önmagát, kik Ausztriával is szeretnek kacérkodni, hogy felszínen tarthassák magukat; meg itthon is keseregnek a haza jövője felett? Igaza van Zsilinszky urnák, hogy »megnehezült az idők járásai, de nem azért, mert a katholikusok megmozdultak és önvédelmi állásba helyezkednek, hanem azért, mert a rövid látású politikusok száma nagy s mert Magyarországon olyan ember is vezető szerephez juthatott a vallásminiszteriumban, mint Zsilinszky Mihály, kit, mint a posteriori látszik, hivataloskodásának ideje alatt sem vezetett a haza szeretete, hanem a reformált egyház hatalmi érdeke és az, hogy miképen kellene Magyarországot felekezeti érzékenykedés mérhetetlen és mélységes tengerébe sülyeszteni; miképpen lehetne a református érdekeket az egész vonalon érvényesíteni. Legalább a józan okosság ezt hozza le következtetésképpen abból a szeretetlen támadásból, melyet a katholicizmus ellen intézett abból az alkalomból kifolyólag, hogy saját otthonában ma már moccanni merészkedett. Köztudomású dolog, hogy a protestantizmust nálunk senki sem bántja, hanem csak szövetkezés történik a protestantizmus évtizedes túlkapásai ellen. Jól értse meg Zsilinszky ur, mi nem akarunk támadni, hanem csak védekezni, mert jámborságunk miatt ma már nyakunkra nőtt a félvilág. Sokkal jobban tette volna Zsilinszky ur, ha a bányai egyházkerület közgyűlésén a hitegység megszilárdítására törekedett volna és hazafias lélekkel hitsorsosait arra szólította volna fel, hogy a gyűlölködést félretéve, egyesüljenek a haza szeretetében az idegen ellen, mely az ország romlását okozhatja. Ez hazafias kiruccanás lett volna, de a jelen esetben még csak nem is volt élvezhető tűzijáték. Don Juan szerepköve nem méltó egy magát vezető szellemnek tartó egyénhez. Vagy igaza van a hazai sajtónak ? Nem kell talán komolyan venni a kiruccanást, mert Zsilinszky ur csak tüzet kiabál, de nem gyújthat ? Bármelyik legyen az igaz, nemzeti szempontból nagy veszedelem követ dobálni a csendes viz tükrére, mert a körhullámok határa végtelen lehet és aztán ki issza meg a meggondolatlanul provokált háborúskodás levét? A szoronbecsüli a szent hitből fakadó örök kegyelmeket, mint a világi zeneművészet nyomában fakadó hervatag babérokat: annak vissza kell térnie oda, amit az egyház forrásnak vall, „Revertimini ad fontes" -— mondja a szent atya —; annak vissza kell vinnie zenéjét oda, ahol az az egyház szellemével karöltve haladt, hogy a világi zenével való párhuzamos fejlesztés útjában öntudatosan tudja kikerülni, ami csak a világba vezet és öntudatosan felhasználni, kiaknázni, ami isteni eszméket szolgál. Ez az egyházi zene sarkpontja! Ezt sürgeti az a jelmondat is, melyet a Vatikáni Graduate kiadás első lapjára d. u. X. Pius pápánk sajátkezűleg irt: „Instaurare omnia in Christo". Ime igy fest az egyházi zene kérdése a theoriában. Vétenék ellene, ha nyomban csak egy pár szóval nem védeném érdekét a praxisban. Az eszmét ezen kis aperszühez Kern Aurélnak már hivatkozott cikke szolgáltatta, aki a bayreuthi előadásokról referálván, a többek közt igy ir: „A Festspielhaus ünnepies csöndje, a figyelő minden érzékletét a színpadra koncentráló közönség, az egész bayreuthi levegő beleviszi még a felszínesebb, léhább embert is abba, hogy más szemmel tekintse a színpadot, mint odahaza. Bayreuthben színházba járni gyönyörűség és nem szórakozás." Oh, mily elszomorító, mily sivár képet kellene rajzolnom, ha a bayreuthi színházlátogató közönségnek igy vázolt viselkedése mellé a mi templomlátogató közönségünk viselkedését kellene lefestenem! Ott egy portált divatos eszme — itt az eszmék eszméje, maga Krisztus; ott áhítatos