ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-09-20 / 38. szám

tikus örjöngöi ellen s gátat emeltek a »modern« kultura szennyes hullámainak. Érezte ezt a hitetlen, hazátlan szociáldemokrácia. Végső hörgésében szoritja a fegyvert; haramia, útonálló szerepre vállalkozik legnagyobb elkeseredésében, megtámadja a neki mit sem vétő körmenetet és tele torokkal kiáltja: Le a feszülettel! Az a negyvenezer hivő kath. lélek sokat, rendkivül sokat tanult e durva brutális jelenetből. Ha meg is dobálták sárral, kővel Prohászka fogatát; ha Krisztus korabeli zsidók módjára le is köpdöstek Városy érsek hintaját, ez az embertelen, teljes lelki vakságra, végső elkeseredésre valló aljas, nemtelen cselekedet csak felvillanyozza kedélyeinket, erös, kitartó harcra tüzeli erőinket. Mindnyájunk érdekében áll a magyar katholicizmusnak győzelme, diadala s éppen azért e győzelem, e diadal elérésén egyesült erővel kell munkálkodnia minden kath. ember fiának. Nagyíontosságú az ügy mindnyájunkra nézve, azért törekszünk mindannyian arra, hogy a kath. nagygyűlés ügye meghozza a hozzája fűzött reményeket s a munkának, a fáradságnak megteremjenek gyümölcsei is. Szemünkre vetik, hogy mi katholikusok csak határozni, szónokolni tudunk, de tenni nem. Hát bizony van benne valami. Igen szép dolog a tüzes, talpraesett buzditó, lelkesítő beszédeket végighallgatni, de szebb mindezeknél nemde a tett! A magyar katholicizmus jövője, nagysága, diadala a mi munk assa gunktól függ. Ha csak lelkesedünk a nagygyülési beszédekért, ha egyebet sem teszünk, mint folyton tapsolunk, éjlenzünk, akkor a katholicizmus diadaláról, a keresztény Magyarország restaurációjáról ne is ábrándozzunk. Tetteket akarunk látni, nem szalmalángot! Rajta tehát, a mag elvettetett s most várjuk a gyümölcsöt. Induljunk Németország katholicizmusa után, mely tetterős, munkás katholicizmus. Ilyennek kell lennie a magyarnak is. Hogy valóban ilyen lesz-e ezentúl, az csak tőlünk függ! Pauer Károly. — A vasárnapi támadás. Minden emberi érzésből kivetkőzve, vadállatok módjára támadták meg mult vasárnap Budapest szociáldemokratái a kath. nagygyűlés tagjainak felvonulását. ismét új utat tör, amely dacolva a traditiókkal, szembeszállva az eddig uralkodó Ízléssel és formákkal, hosszú, olykor elkeseredett harc után diadalra viszi a mélyre ható eszméket, melyek ezentúl az operaházat avatják föl a zeneművészet szenté- l lyévé. És ez a zene tartja ma békóban a lelkeket ! Pedig ki hitte volna ezelőtt csak 40 évvel is, hogy Wagner zenéjéről valaha ilykép Írjanak? „Wagner győzött, eleinte tán a divat, de később a maga erejével. Ma mindenki wagnerianus; a motívumnyelv a zenetudó emberek esperantója lett. Ma nem tartja senki a walkürök lovaglását dallamtalan sivitásnak és dübörgésnek, Izolde szerelmi halálát furcsa patológiai tünetnek, a mesterdalosok tanácskozását megzenésített közgyűlési jegyzőkönyvnek." stb. (Kern Aurél cikke a Budapesti Hirlap f. é. 204. sz.) A nagy vonásokban ecsetelt ezen fejlődési processus, amellyel csak a főbb stylusokat kívántam érinteni, tisztán feltárja, mennyiben van köze az egyik vagy másik iránynak az egyházi zenéhez, és viszont. Szándékosan mellőztem egy-egy ujabbkori irányt, amelyeknek keretében az egyházi zene kultiválását meg sem kísérlettek — és természetesen ignoráltam a zenei félműveltség ölében dédelgetett olyan kinövéseket, amelyek — bár művelőik száma legio — komoly discussio keretébe sehogy sem illenek. Az első iránynak nagy térfoglalása dacára még mindig találunk e korban zeneszerzőket, a kik a Palestrinastylus alapelvein állva a változott zenei viszonyok, sőt az uj vívmányok felkarolása mellett maradandó becsű egyházi zeneműveket hagytak reánk. Elég e tekintetben hivatkoznom Nemtelen boszut akartak állani a főkapitány azon intézkedésén, mely nekik az Andrássy-uton való felvonulást és tüntetést megtiltotta. Megrohanták a Mária-énekeket éneklő ájtatoskodókat s gyalázatosabbnál gyalázatosabb kifejezésekkel illették őket. Kérdem, mit vétett ez a felvonuló lelkes tábor az istentelen, hazátlan szociáldemokráciának, melyet egy néhány órával előbb két zsidó vezér: Weltner és Buchinger fellázított a katholikusok ellen ? Micsoda durvaság, lelketlenség kell ahhoz, hogy a zsidók által felizgatott tömeg, melynek legnagyobb részét szintén éretlen zsidókölykök képezték, merészeli megtámadni az egyházi körmenetet ? Hát ez az a műveltség, ez az a felvilágosultság, melyet a szociáldemokrácia hirdet? »Le a feszülettel!«, »le a csuhásokkal!« kifejezések hangzottak el istentelen szociáldemokrata ajkakról, azon emberek ajkairól, akiket szintén az Isten teremtett! Hálátlan, istenkáromló nemzedék ! Haramiák s útonállók utálatos szerepére vállalkoztak Budapest első utcáján azok, kik — miként Prohászka püspök lelkes beszédében emiitette — folyton a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság igéit hordozzák ajkukon. Szép szabadság, de még szebb testvériség ! A »testvérisége nevében rohanták meg a katholikusok táborát. Nem gyalázat ez ? Akinek szivéből még nem veszett ki teljesen a hit, akiben csak volt még egy kis emberi érzés, az ugyancsak megbotránkozásának adott kifejezést azok látásán, amik az Andrássy-uton történtek. A csorda evvel a lelkeltlen támadásával még azokkal is megutáltatta magát, akik egyikvagy másik programmpontját helyeselték. Bizonyítják a szocialistákkal egy húron pendülő lapok, melyek erősen elitélik a támadókat. Hiába erőlködtek tehát a vörösek, céljukat el nem érték, de nem is fogják elérni soha. Budapest népe és az egész ország e durva, rút és kegyetlen tettből még nagyobb bátorságot merített a harcra s megfújta a keresztény Magyarország riadóját. A szociáldemokraták érzik, hogy lábuk alatt nagyon is inog már a talaj, nem használ a kosorrú Weltner és a lőcslábú Buchinger animálása, sem Pelczéder Isten-, egyház- és pápagyalázása, a tisztességes emberek már elfordultak az egyenlőség, szabadság és testvériség elveinek pofozóitól. Antonio Lotti-ra, Francesco Durante-re, a két Scarlatti-ra, Padre Giambettista Martini-re, Ottavio Pitoni-ra, Giacomo Perti-re stb. stb. Bach eszméinek uralma alatt ez a kapocs mindinkább lazult, I s Bachnak egyik legnagyobb munkája „die hohe Messe in H molP már szakit az egyházi szabványokkal, melyeket protestáns létére tán nem is ismert, és önnönalkotta utakat követ. A szakadás okozta űr ettől kezdve mind nagyobbá válik, habár a classikus kor triászának regiemje alatt divattá lett s a jozefinizmus behatása alatt mintegy szükségletet képezett egyházi muzsikát is irni. Szándékos volt-e, nem-e ezen eltávolodás, ki tudná megmondani? Az individualitás kidomboritása, a mely műveiktől elválhatlanná lett a szándékosság mellett szól. Ámde van-e joga a zeneszerzőnek arra, hogy az Isten házában az imádkozó hivek ezreire ráerőszakolja a maga egyéni érzelmeit, örömét, bánatát, lelki világának egyénileg kialakított hangulatát hajszálig egyenlő ugyanazon eszközök és módokkal, mint amilyenekkel a szórakozást, a gyönyört kereső hallgatóság kedélyvilágát a hangverseny termében a maga kedélyhangulatához leláncolja? Hisz ez igy nem Isten dicsőítése az egyház szelleme szerint, hanem az egyén kultusza, a mely a lelket nem az oltárhoz vezeti, hanem a chorus működésének csodálására ösztönzi! Szinte látom az elképedt arcokat, mellyel a modernek e kijelentésemet fogadják, és hallom, a mint felém kiáltják, hogy ez egyenesen crimen „laesae majestatis" egy Haydn, egy Mozart, egy Beethoven eszményi nagysága ellen! Hát Haydn Nelson miséje, Mozart koronázási miséje, BeethoCsak azok csüngnek még a piszkos szájú zsidóvezéreken, kik Budapest utcasöpredékét képezik. A vasárnapi támadás sok embernek ki fogja nyitni a szemét. Kath. testvérek! egyesült erővel szövetkezzünk e fekete banda ellen, mely végső elkeseredésében már a feszületet is tapossa! Kath. Népszövetség légy résen! Szervezkedjél, mert itt a tizenkettedik óra! Justus, Kezdenek látni a túloldalon! (—r.) Az »Ujsag« szept. 15-iki vezércikkében elmélkedik az elmúlt kath. nagygyűlésről. Aggódik, csodálkozik, kesereg, jósol. A dolgok mélyére néz és azt mondja a többi közt, hogy nagyon csalódik, ki a katholikusok mult vasárnapi fölvonulásában és a szocialisták ellenük való ocsmány támadásaiban csak olyan elmúló tüneményt látna, amely fölött könnyen lehet rendre térni és figyelemre sem kell méltatni. Aggódik az egységes nemzeti politika jövő sorsa miatt, kesereg Deák Ferenc régi liberalizmusának a vesztén. Hová lett a régi egységes liberális politika. Mit ér a nagy függetlenségi párt, mikor most Molnár Jánosnak, Rakovszkynak nagyobb a jövője, mint Kossuth Ferencnek, Wekerlének. Tönkretett mindent az átkozott koalició. Ime most fölülkerekedtek a régi eltűnő szélsőségek, most a klerikálizmus és szocializmus van fölül, a politikai világ porondja az övék, ők döntik el a világ sorsát, a katholicizmus, klerikálizmus és szocializmus az ur; amelyik győz, azé a jövő. Körülbelül igy elmélkedik az »Ujsag«. Figyelemreméltó és okos elmélkedés. Nem barátja a szocializmusnak, de a katholicizmusnak és klerikalizmusnak talán még kevésbbé. O csak a régi liberalizmust siratja és azzal vádolja, hogy a koalícióval lóra segítette a klerikalizmust. Ámulattal telik el a katholikus szervezettséggel szemben : a kath. hierarkia, azután a kath. egyesületek, kongregációk, nevelőintézetek, olvasókörök. A kath. nagygyűlés szervezete, az eukarisztikus szervezet a nagy szentség varázsával, a ujonan szervezett kath. népszövetség 120.000 taggal, a ker. szocialista párt, élén igen tehetséges papokkal. A mindennemű kath. egyesületek és szervezetek. Végül a parlamentben a néppárt. Ez a nagyszerű szervezet, »melyből csak egy résznek megmozgatása is megrémíti a látót, ez most a nemzeti társadalomtól és államtól védve lép be a politikai akcióba«. Igy az »Ujsag«. ven II. Missa solemnis-e ?! — Ám ki tagadja ezen müvek formai tökélyét és tartalmi értékét ? De ha a formai tökély, az eszmei tartalom önnönmagában jogcímet ad arra, hogy a templom csarnokában magának helyet vindikáljon, mi jogon van akkor száműzve onnan az antik szobrászat és a középkori festészetnek nem egy remeke? Pedig ugy-e milyen szépen festene pl. Rafael Madonnája pendantje gyanánt pl. a Milói Venus ; Michel Angelo Pietá szoborcsoportozata mellett a Laokon vagy a firenzei Sabinnők elrablása szoborcsoport; és Guido Reni Annuntiatiója mellett Correggio Lédája!! Igaza van Wagner Rikárdnak, midőn 1840ben kiadott „Entwürfe" c. munkájában az egyházi zene romlásának főokául a hangszeres zenét mondja, amely gyönyörködtet, szórakoztat s érzéki hanghatásaivai a kedélyhangulat egész scáláját mozgásba hozhatja, de isteni eszmék kidomboritására, ájtatos hangulat felkeltésére távolról sem oly alkalmas, mint a puszta emberi hang. Ha Wagner, a modern zene eme nagy titánja, a modern zenéről, a maga alkotta irányról ily ítéletet mond, mi értéke lehet azok ítéletének, a kik eszméit nem, de irányát vakon követvén ennek épen ellenkezőjét állítják ? És mégis, mégis ! — Az egyház sem tiltja, sőt a motu proprio, ez a legújabb egyházzenei törvénykönyv még szót is emel mellette I Erre I ugyancsak szeretnek hivatkozni a modernek! Hát igaz, igaz ! De igaz ám az is, hogy megint ugyancsak agyonhallgatják azt a feltételt, amelyet minden megalkuvást kizárva eléje szab. A conditio, sine qua non, azon kapcsolat kimutatását követeli, amely az őseredeti forrásból való egyenes