ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-08-30 / 35. szám

magány hasznos, üdvös voltát és sok lelki hasznot kivánt a jelenlevőknek. A lelkigyakorlatok vezetésével a Jézus-társaság két kiváló tagja, P. Alaker (Pozsonyból) és P. Hauer S. J. (Kalocsáról) bízattak meg. Előadásaik közvetlenségével, egyszerű s mégis fenséges voltával oly kiválóan tudtak az értelemre és szivre hatni, hogy a paptársak nem győzték eléggé dicsérni, magasztalni őket. (Különösen P. Alaker praktikus előadásai tetszettek.) Naponta felváltva 2—2 elmélkedés anyagát adták elő, ugy, amint ezt az egyházi hatóság által kiadott sorrend (ordo diurnus) előírta. Közösen végezték a zsolozsmát, a reggeli és esti imát, csütörtökön elvégezték a szent gyónást, pénteken reggel pedig Rajner püspök szent miséje alatt valamennyien járultak az Ur asztalához. A lelkigyakorlatok alatt kétszer lehetett teljes bucsut nyerni. Az egyik a lelkigyakorlatok buzgó végzéséhez volt kötve, a másikat a pápai áldáson való jelenlét tételezte fel. A pápai áldást a kellő imákkal ellátva P. Alaker S. J. adta a jelenlevőkre. Ezen áldást megelőzőleg Te Deum is volt, mely után Rajner püspök a cibóriummal áldást adott, azután pedig szép búcsúbeszédet intézett a papsághoz. Örömét fejezte ki afelett, hogy oly sokan követték a hívó szózatot és jöttek a csendes magányba. Kéri őket, hogy a jó feltételeket tartsák meg. Szükségünk van — úgymond — a lelki megújhodásra minden téren, X. Pius pápa mondja: restaurare omnia in Christo. Vigyük be mindenhová az Istent, különösen pedig a társadalomba, melyből lassan-lassan kiküszöbölik már. Figyelmezteti továbbá a papságot a legközelebbi körlevélben megjelenő pápai allocutióra, melyet O Szentsége aranymiséje alkalmából a világ összes papjaihoz intézett. A végén szívből mondott köszönetet a két Jézus-társasági atyának ama nagyfokú buzgalomért és fáradságért, melyet szívből jövő s nagy hatást keltő meditációikban, beszédeikben kifejtettek. A paptársak nevében Mlksó István dr. tb. kanonok, szomori esperes-plébános köszönte meg Ö Eminenciája kegyességét és Rajner püspök szives fáradozását. S ezzel a megható lelkigyakorlatok véget értek. A paptársak egymástól elbúcsúzván, a lelkigyakorlatok gazdag gyümölcseivel megrakottan távoztak a szemináriumból s tértek vissza székhelyeikre, kedves hiveik közé. P. K. Maradjon, vagy távozzék-e a Szent Adalbert Egylet vezetősége?* Az »Esztergom« ez év folyamán már két izben is foglalkozott a tót vallás-irodalmi Szent Adalbert Egylet kérdésével s mindkét esetben elismerve az egylet áldásos működését, hangoztatta, hogy biztos jövőjének egyedül a mostani nemzetiségi érzelmű vezetősége áll útjában s azért azt tanácsolta, hogy lépjen félre s adjon helyet más, alkalmasabb vezetőségnek. Ez volna állítólag még a nemzetiségi érzelmű papságnak is óhaja. Ugy Dr. Nyitrai, az első cikk irója, mint a második közlemény szerzője az ügy közeli ismerőinek látszanak ugyan, de valóban nem alapos ismerői sem az Adalbert Egylet életének, sem annak a viszonynak, melyben a tót nép az Egylethez áll. Hogy tehát az »Esztergom« t. olvasóközönsége tisztán tájékozódhassék e kérdést illetőleg, röviden érinteni akarom azokat a körülményeket, melyek nevezett két irónak elkerülték figyelmét. Ezek majd magok megadják a feleletet a fenti kérdésre: maradjon, vagy távozzék-e az Adalbert-egyleti vezetőség? Ha a vezetőség hivatásának nem tudna megfelelni, vagy helyzetét tán politikai agitációra használná föl, a kérdésről vitatkozni sem kellene. De a két cikk maga elismeri, hogy az egylet semmi módon politikával nem foglalkozik, amiről mindenki meggyőződhetik, aki elolvassa kiadványait. Hogy hivatását lelkiismeretesen betölti a vezetőség, bevallja Dr. Nyitrai, mikor dicsérő szavakkal emliti az Egylet gyönyörű kiadványait, * Mindenben nem értünk egyet a cikkíróval. Szerk. s felismeri az egyletben a katholikus érdekek hatalmas bástyáját a szociáldemokrácia bősz támadásai ellen s kiadásaiban a tiszta forrást, melyből a különféle befolyásokkal szemben a tót nép igaz vallásosságot s frázis nélküli hazafiságot meríthet. Ennyit körülbelül a két cikk. Hogy egyébként az egylet mily szép sikerekre mutathat, elég hivatkoznunk a tábori püspök ur ő méltóságának 3 év előtt tett kijelentésére, melyben a katonaság egy részének erkölcsös viseletét épen az Adalbert-egyleti könyvek olvasásának eredménye gyanánt tünteti föl. Ily körülmények közt abszolúte érthetetlen az a következtetés, melyet a nevezett két cikk vont, hogy t. i. a vezetőség álljon félre, mert az egylet fejlődésének útjában áll. Az egylet az utolsó 5 év alatt épen a mostani vezetőség alatt indul örvendetes virágzásnak. Kiadványai meglepő gazdagok, szépek és olcsók. Tagjainak száma alatta megkétszereződött, ugy, hogy ma 20 ezernél több tagot számlál. S mégis ők volnának fejlődésének gátlói ? Hisz az egész világon az a közfelfogás, hogy bármely társulat elért sikerei elsősorban a vezetők számlájára Írandók. Az Adalbert-egyletnél sincs ez máskép. Igaz, Kollár Márton nemzetiségi az ő egyéni működésében. De vájjon az elegendő alap, hogy szent Egyházunk szolgálatában elért eredményeit letagadjuk, sőt világos tények ellenére, kiváló képességeit kétségbe vonjuk s azt mondjuk, hogy útjában van az egyletnek ? Igy nem szokás jutalmazni azon férfiak munkálkodását, kik életük javarészét egy intézménynek szentelik. A mostani vezetőség 30 év óta hiv odaadással, mindenkitől elhagyatva, sokszor rágalmazva és gyanúsítva, kitartott az Adalbert-egylet céljaiért küzdve, munkálkodva, míg el nem érte a mai reményteljesebb állapotot. És most lépjen félre ? Aki ismeri az egylet küzdelmes múltját, ilyent nem mondhat, mert ilyent csak a legrutabb hálátlanság, vagy az érzéket vesztett radikalizmus követelhet. Én különben a jóakaró két cikk hangjából kiérezni véltem, hogy hisz tán nekik sem volna belső érvük a mostani vezetőkkel szemben, mint egyesek ama kifogása, hogy a vezetők nemzetiségiek. Ami ezt illeti, igaz, voltak mindig, főkép a levitézlett korban, oly különös alakok, kiknek minden, ami tót, rossz és megvetésre méltó volt. Ezeknek nemcsak a vezetőség, de még az intézmény maga sem kell. Ez az ingerlékeny türelmetlenség szivesen látott mindent, csak ne lett légyen tót és hozzá katholikus. A zsidó bármely nyelvet tarthatott, a demokrata akár tótul terjeszthette istentelenségeit: nem volt kifogásuk, de ha az Adalbert-egylet a katholikus tót népet tót nyelvén akarta művelni vallásában, az iszonyú hazaárulás volt előttük. Kérdem, szabad-e nekünk katholikusoknak ilyen gyászos figurák eszejárása után indulnunk, vagy kedvükért valamit tennünk ? Folyton halljuk a panaszt, hogy hiányzik táborunkban az egységes összetartás. Hát nem magunk volnánk-e az egység bontói, ha oly férfiakat, kik a katholikus megújulás munkájában oly jelentős munkát végeztek és még végezhetnek, a lomtárba szeretnénk tenni ? Az ilyen okoskodás mellett egy nemzetiségi gondolkozású férfiúnak sem volna szabad beállani az anyaszentegyház küzdő bajnokai közé, hanem vagy hithagyónak kellene lennie, vagy legjobb esetben goromba egykedvűséggel kellene néznie, hogy omlik szentegyházunk várfala, mely őt magát is kebelén hordja. Vallási dolgokban nem szabad, hogy a katholikusok közt politikai meggyőződésük válaszfalat képezzen. Vallási dolgokban a sovinizmus árnyékától is kell rettegni. Hogyha e térre is átvinnők a politikát, iszonyú rombolás járna nyomában. Az utolsó évek tanulságos, de szomorú eseményei elég adatot szolgáltatnak ez állitásom igazolására. A Szent Adalbert Egylet tisztán vallásos társulat: oda tehát politikai szempontokat bevinni semmi körülmények közt nem lehet, nem szabad. Csak képzeljük el, mily benyomást gyakorolna a tót nép lelkületére, ha megtudná, hogy a mostani vezetőség, melyet becsült, politikai okok miatt lemondott. Teljes bizonyosra veszem, hogy ezt a legnagyobb keserűséggel fogadná, amely gyűlöletté fajulhatna. Aki a tót nép mai érzékeny lelkületét csak egy kissé is ismeri, be fogja látni, hogy ennek természetesen ide kellene fejlődnie. Az olyan fejlemények után pedig az Adalbert-egylet virágzásáról, fejlődéséről beszélni többé nem lehetne. Ezekből láthatja mindenki, hogy sem az egylet ügyeinek vezetése, de főkép a mostani körülmények legkevésbbé azok, hogy indokolttá tennék a vezetőség változását. Ily hangok simán hangzanak talán, de nagy bajok okozói lehetnének. Azért igenis kívánatos, hogy minden igazi katholikus, főkép a lelkészkedő papság, tömör sorokban álljon az Adalbert-egylet mellé és támogassa apostolkodásában, hogy a jövő küzdelmek készületlenül ne találják a katholikus tót népet, mely kellőkép ki nem lévén képezve, martalékul eshetik a szociáldemokráciának, mely nem aszerint sorakozik, vájjon magyar-e valaki, vagy tót, hanem hisz-e Krisztusban, vagy tiporja-e azt. R. Majom-atyafiság. 1. Bárhová tegyenek engem a tisztelt természettudósok, a leszármazás elméletét, amelyet köznyelven »Darwinizmusnak« neveznek, nem vagyok képes tudománynak elfogadni. Jól esnék nekem is az árral úszni és egy gyékényen ha nem is árulni, legalább ülni elismert szaktekintélyekkel; de hiába ! Akármelyik oldaláról nézem, akárhol markolom meg a kérdést, akármilyen jóakarattal iparkodom mellette szóló bizonyítékokat fölfedezni, mindig az ellenkezőre lyukadok ki; és minden kísérlet után hitetlenebb leszek, mint annak előtte voltam. Ime egy kísérlet. A halak a vizet, akár önkényt, akár kénytelenségből elhagyva, addig kotorták farkukkal és uszályaikkal a sarat és a port, mignem ezen úszásra alkalmas szerveik hosszú időn át átalakultak mászásra alkalmas első és hátsó végtagokká, amikor aztán végképpen a szárazon maradtak és igy lettek belőlük a négylábúak. Könnyű volna ezt elhinni, ha a halaknak az volna a természetük, hogy a vizből kint rekedvén, addig kotorásznák a sarat meg a port, amig a farkuk, meg az uszonyaik lábakká át nem alakulnak. De hát a halaknak ezzel épen ellenkező szokásuk van; t. i. hogy a szárazra kerülvén, hamarosan megdöglenek, mielőtt a farkuk és uszonyaik az átalakulásra csak rá is gondolhattak volna. De ha föltehetnénk róluk, hogy nem pusztulnak el, azt mégis nehéz volna elképzelni, hogy ilyen természetellenes viszonyok között utódokat hagyjanak maguk után, ami az állatoknál hasonló körülmények, vagyis élet-halál küzdelmek közepette tudjuk, hogy nem szokott előfordulni. Ha pedig még ezt is megengedjük, akkor meg az történnék : hogy minden ujabb nemzedék, amely az ikrából kikel, teljes épségü farokkal és uszonyokkal jelentkeznék: mivel semmiféle állatnak az élet küzdelmeiben szenvedett sérülései és csonkulásai az utódokra át nem öröklődnek. Hiába akarjuk tehát az átalakulás lehetőségét elképzelni, azt a természet törvényei egyenest kizárják. Amennyiben pedig ez a dolog valamiképpen mégis lehetséges volna, akkor annak még ma is folyamatba kellene lenni szemünk láttára. Ma is látnunk kellene, amint a halak a sárt és a port kotorják és látnunk kellene olyanokat, amelyek a négylábúvá átalakulást épen befejezték ; látnunk kellene egy és ugyanazon a napon az átalakulásnak egész láncolatát; mert ha millió év kívántatnék is ahhoz, hogy a halból négylábú legyen, ez a millió év minden nappal újra kezdődik, folytatódik és befejeződik. A mai napban benne van az egyik milliom esztendőnek az első napja, a másodiknak a második, a harmadiknak a harmadik, a milliomodiknak a milliomodik napja ; kivéve persze, ha azt tesszük föl, hogy csak régesrégen volt meg a halaknak ez az átalakulási hajlandósága, illetve képessége, ma pedig már nincs meg. Ha ezt föltételezzük, akkor egy csomó természetellenes dolgot tételezünk föl a régi halakról, de tudni nem tudunk semmit. Egy másik kísérlet. Az ember és a majom egy közös őstől származott. Ennek a közös ősnek ugyan senki soha a szinét se látta; de hát csak tegyük föl, hogy ugy volt. Annak idején tehát az embernek is teljesen szőrös teste volt, mint testvérének, a majomnak. Hogyan vesztette el ez a szőrösséget ? Csak ugy, hogy a mérsékelt éghajlat alul tropikus alá került, ott a nagy melegtől csupasszá lett; kevés hiján egészen szőrtelenné. Föl kell tennünk persze, hogy az emberek kicsinye-nagyja, asszonya-férfia mind kivétel nélkül oda költözött a tropikus éghajlat alá; mivel ha csak egy-két pár ott maradt volna a mérsékelt zónán, vagy épen a hideg földrészen, azoknak az utódai már megmaradtak volna legalább a szőrösség tekintetében továbbra is majomnak. Ilyen szőrös embereket azonban sehol se találunk.