ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-06-07 / 23. szám

XIII. évfolyam. Esztergom, 1908. június 7 23. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Alapító: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség: Szentgyörgymező 9. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­kereskedésében. Ihletett lelkek. Esztergom, június 6. (TT.) Apostoli lelkek, ihletett lelkek lép­nek ma a világ színpadára. Arcuk ragyogó, megjelenésük elszánt és földöntúli, ékesszó­lásuk elragadó. Az Írástudókat megszégyenítik az Írásnak mély és kiterjedt ismeretével, a szónokokat lefőzik felfogásuk tisztaságával, meggyőződésük melegével, érzelmeik hevével, elhomályosítják a legnagyobb nyelvészeket a világnyelvek exakt és folyékony ismeretével. Mert átizzott lelkük Isten szeretetének tüzétől, megittasodtak a túlvilág, a természetfelettiek iránti lelkesedéstől. Megalapítják a világegy­házat, melynek az idők végéig kell fennma­radnia és terjednie; mintaképét az állami és társadalmi intézményeknek, a törvények tü­körét és forrását. Első felvonása volt ez a boldog új korszaknak, midőn ismét Isten lelke illeti és ihleti az emberi lelkeket, hogy újjá teremtsen mindent. Azóta Isten lelke egészen megváltoztatta a föld színét, mert bekapcsolta magát az emberi történelem folyamába s abba új, természetfeletti áramot vezetett be; állandó orgánumot választott magának a Krisztus által alapított egyházban. Hogy megsokasodjék az ihletett lelkek száma, kik alkotni, teremteni tudnak új világot, paradicsomi állapotokat a lelkek országában; hogy beteljesedjék, mi­szerint »mindnyájan közvetlen Istentől fogunk vezettetni, ifjak és öregek prófétálni fognak, ihletve lesznek a Szentlélektől.« Maguk a pogányok bevallották a kereszténység első századaiban, hogy a keresztények élete, gon­dolkodásmódja isteni inspiráció alatt áll, »a vértanuk erőssége Isten lelkének ereje!« S most a kereszténység késő századaiban be­vallják maguk a protestánsok, hogy amit a katholikus egyház elér hit és erkölcs dolgá­ban a néppel, azt senki más nem képes elérni, azzal szemben ök tehetetlenek. Az ihletség, a természetfölötti erő működése a keresztény éra óta tehát történelmi tény, melyet a világból kitagadni nem lehet. Ihletett lelkek kellenek mindenütt, kivált a vezető polcokon, Isten népének vezetésére akár a vallási ügyekben, akár a földi ügyes­bajos dolgokban. S erre nem a hatalom, a pénz vagy az erudició tesz alkalmassá, hanem egyedül a lélek tisztasága. A galamb nem száll le a pocsolyákba. Tartalmas, »lelkes« emberek kellenek mindenüvé az egyházi és világi ügyek vezetésére, nem üres statiszták, »lelketlen« figurák. Püspök vagy miniszter, főispán vagy szolgabiró csak úgy használ igazán a közügynek, ha ihletett, lelkes s a világot kormányzó isteni lélekkel kapcsolat­ban levő egyéniség. Különben csak a maga érdekét tekinti, csak arra van gondja, hogy dynasztiát alapitson, holmi nemességet vagy rendjelet kaparintson, hogy az alantasok nyakára hágva és fején tiporva egy-egy fokkal magasabbra jusson és sohasem érti meg a közhivatalnok a felebbvaló föreguláját: »nem azért jöttem, hogy engem kiszolgáljanak, hanem, hogy én szolgáljak a közjónak.« Mit ér a törvény paragrafusok halmaza »lelketlen« orgánumok kezében ? írott malaszt marad. Mig egy ihletett lelkű közhivatalnok, rendőr­kapitány vagy szolgabiró paragrafusok nélkül is óriási befolyást gyakorolhat a nép anyagi és erkölcsi jólétének felvirágzására. Azért sürgetjük a keresztény szellem bevitelét az egész közéletbe, közigazgatásba és törvényhozásba is, a »Lelek« érvényesü­lését az ország, a nép életében. Ez teremt emberhez méltó állapotokat mindenütt. A pogány klasszicizmus »idealis« embere csak papiron volt; a valóságban pedig a Horatius ódáiban megénekelt dáridók és a Bucolicon keretében mozgott. Csak a keresztény kul­túra képes maradandó állami és társadalmi rendet s emberhez méltó állapotokat terem­teni. A keresztény elveknek döntő befolyást kell tehát gyakorolnia az ország törvény­hozására, közigazgatására és kormányzatára, hogy igy Isten lelke vezethesse a történel­met. Különben az állam és társadalom egyen­súlya megbillen. A más vallásúak békés megélhetése is a történelem tanúbizonysága szerint mindig akkor van biztositva, ha az igazi keresztény szellem befolyása vezet. Bevallott keresztény programm alapján álló párt létezése azért a politika bármely alakulása esetén is elengedhetlen szükség nálunk is, másutt is. Tagadhatlan, hogy a jelenlegi függetlenségi párt kebelében vannak elvhü keresztények, jó katholikusok, kik egyszer-másszor már sikra szálltak a keresz­tény elvekért a parlamentben. De csak azért, mert ott van hátvédül a keresztény néppárt. Ha csak az egyének jóindulatára biznók a keresztény ügyet, nagyon rosszul gondos­ÄZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A mamertini börtön. Törött oszlopok, csonka szobrok, dísztelen romok: ez most a hajdan oly fényes Forum, ahol kétezer év előtt még élénk élet uralkodott. Arany­tetejü templomok és ragyogó bazilikák emelkedtek itt akkor, melyeket művészi emlékoszlopok, büszke diadalivek, pompás csarnokok, értékes márvány­és bronzszobrok valóságos erdeje vett körül. De rájuk szállt a pusztulás angyala és szárnyainak suhintására összetörtek az égbenyúló emlékoszlo­pok, romba dőltek mind a fényes csarnokok. Csak csonka maradványok tanúskodnak a hajdani fényről, pompáról. Különben minden elpusztult, csupán egy földalatti, sötét, nyirkos üreg maradt meg, talán azért, mert rendeltetése legjobban jellemzi azt a letűnt kort, amely alkotta. Ez a sötét üreg: a mamertini börtön, melynek rendel­tetése az volt, hogy az impérium veszedelmes ellenségei ott pusztuljanak el étlen-szomjan rette­netes kínok közepette! Éppen 2000 év előtt (105-ben Kr. e.) nagy diadallal kisérték a hosszú s fárasztó harcok után a győztes rómaiak e börtönbe Jugurthát, a félel­metes numidiai királyt, aki elég vakmerő volt magában Rómában, ahová békét jött kérni vagy jobban mondva pénzen megvenni, azt hangoz­tatni, hogy Róma maga is eladó, csak akadjon vevő reá. Ily gyalázást nem tűrhettek boszulat­lanul a büszke rómaiak. Sereget küldtek a gya­lázó nyakára Afrikába, melynek végre három évi hajtóvadászat után sikerült Jugurthát elfogni és Rómába hurcolni. A nép oly dühre gerjedt lát­tára, hogy letépte róla ruháit és csak az a tudat, hogy a mamertini börtön borzalmai és rettenetes éhhalála fogja méltóan megbőszülni a nagy sérel­met, tartotta őket vissza a hirtelen Ítélettől. S Jugurtha mosolyogva haladt börtöne felé; mosolygott akkor is, mikor oda értek, mosolygott akkor is, mikor a szűk nyilason lebocsátották az alsó üregbe, — élve a sirba. Bilincsekbe verve, hazájától távol, ellenségeinek vasmarkai között — mit is tehetett volna mást ? Elmúlt az első nap: Jugurtha nyugodtan tűrte sorsát. El a második, a harmadik is. A ró­maiak le-lenéztek hozzá és gunyoraikkal halálra sértegették, de ő mosolygott, bár az éhség már torturába fogta egész valóját. Szörnyen bántotta e nyugodtság a boszuvágyó kínzókat. Ez a rab — mosolyog a halál torkában ! A legborzasztóbb büntetést mérték reá — és ő közömbösen veszi! A hiénatermészet azonban végre uj torturát eszelt ki. Egy numidiai rabfiut hoztak a börtön felső nyilasához s ráparancsoltak, hogy énekeljen soká és sokat az édes otthonról. S ő rázendített. Búsan szólt a nóta. Szólt a zúgó tengerről, melynek taréjos hullámai titokzatos mormolással mossák Numidia partjait. Szólt a végtelen sivatagról, melyben még napok előtt Jugurtha is szabadon járt-kelt, hogy nyomát veszítsék üldözői. Szólt a viruló oázisokról, hol hűs források csörgedeznek és fáradt karavánok pihennek, hol madárdal hall­szik és illatár tölti be az éltető levegőt. Szólt végre a fehér sátorokról, melyek alatt vigan töltik napjaikat a szabad törzsbeliek, szilaj éne­kekkel s tüzes borral vidámítva fel magukat . . . Oly búsan szólt az ének, oly szívből fakadó volt minden hang, oly szívhez szóló minden dallam. Jugurtha soká hallgatta, némán, csendesen. De a dal, mely a numidiainak ajkáról hozzá le­hangzott, keserű méregfolyam volt honfiúi szivére. S mikor csordultig telt el vele, nem birta tovább: összeszedve minden erejét, nekirohant a börtön falának s feje szétloccsant a nyirkos, durva kö­veken. Másfél század mult el azóta. A rómaiak ismét szörnyű ítélettel vetnek e,gy áldozatot a mamertini börtönbe. Nem volt vezér véres csatá­ban, bár óriási tábor élén áll. Nincs kardja, si­sakja, bár világhódító uton járva jött el Rómába is. Gyenge, reszkető aggastyán ő, kit letiporhat bármely ifjú légionárius, de nincs bátrabb vitéz, rettenetesebb támadó e földön. Nem a Caesart gúnyolja, sem a római patríciusokat, mint Jugurtha tette, — hanem a capitoliumi Jupiter trónját akarja romba dönteni! Oltárokat, melyeken annyi hála­áldozatokat mutattak be véres csaták, diadalmas háborúk után, akar lerombolni s romjaikon új oltárt emelni, hogy azon az Úr Jézus Krisztust áldozza fel titokzatos módon naponként! Péter, a galileai szegény, egyszerű halász a fogoly, a rab, kit Jugurtha helyére dobnak le-le a sötét, nyirkos mamertini börtönbe. És csodálatos! Ez a reszkető aggastyán is mosolyogva engedelmeskedik hóhérainak. Nem fél a rémes sötétben, úgy látszik, nem is érzi magát egyedül. Hiába gúnyolják onnét felülről, hiába éheztetik, gyötrik szomjúsággal: száraz to­rokkal, tikkadt nyelvvel is — énekel, lelkes him­nuszokat zeng ez aggastyán!

Next

/
Oldalképek
Tartalom