ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-12-13 / 50. szám

Absque ira et studio irtuk e sorokat?; nem volt szándékunk semelyes irányban sem inkriminálni. Ügyet szeretnénk ezen téren is a katholikus szellemi világ kialakításának nagyobb dicsőségére szolgálni, azért e helyen azon óhajunknak adunk kifejezést: vajha az intéző körök és a kath. tanügyi publicisztika terén működő munkások figyelemre méltatnák a hitvallásos tanitók jelentékeny számottevők tömegének a felszólamlását és olyan tanügyi szakközlönyt teremtenének meg, mely a hitvallásos tanitói kar értelmiségének, munkavágyának és közszükségleteinek inkább megfelel. Ezzel az intéző körök hatalmas munkát végeznének; sokban előbbre kerülne a kath. tanügy. Bízunk Erdösi Károly igazgatónak a kath. tanügyi tanács legutóbbi ülésén tett ígéretében, mely szerint a »Nepnevelo« terjedelmének kibővítése már a közel jövőben remélhető. — Bánffy kirohanásai. Alig hogy elhallgattak Zsilinszkyék, Balthazárék és Antalék, máris újból kezdődik a harc. Bánffy, a levitézlett miniszterelnök a legutóbbi kongresszuson ismét oly durva hangon sorolta el az u. n. s>sérelmeket,« és tiltakozott a pápisták akciója ellen, hogy nyilatkozatát szó nélkül nem hagyhatjuk. Kevés neki az a 3 millió, melyet Apponyi juttatott hitsorsosainak, négyet akar. Felfújja magát a béka, mert le akarja nyelni az ökröt, de hiába — nem sikerült, a vége az lett, hogy szétpukkadt. Ilyen Bánffy erőfeszítése is. Elkeseredésében — mert látja, hogy más szelek fújnak már, idők jele — tele torokkal hangoztatja az 1848: XX. t.-c. teljes végrehajtását; az állam és az egyház közötti viszony rendezését (? i) a »Ne temere« kiátkozását, a jezsuiták kikergetését stb., pedig hiába. Jellemző, mily nagyfokú keresztyén türelem uralkodik odaát. Bánffyra bizzák már a vészharang kongatását, a szeparációs mozgalom nyélbeütését, szóval a nagytiszteletű református egyház védelmét. -> Rendkívüli időket élünk •—• úgymond Bánffy — felekezeti háborúskodás van kilátásban. A sötét mult vészes árnyait látom aggódva előtünedezni.. « A vészes árnyék természetesen mi vagyunk, katholikusok, ellenben ők a szelíd galambok, a türelmes birkák. Nekünk még autonómiánk sincs és mégsem kiáltunk pereat-ot a protestánsokra; a protestánsoknak pedig van autonómiájuk, 3 milliót is kaptak legutóbb a kormánytól, de még az is kevés, nem bánnák, ha még azt is kézhez lehetne kaparintani, amit nekünk szándékozik adni a jövőben a kormány. is tudna ilyenkor az ember! ... A gyerekért, a Pista gyerekért tette ... Eladta lelkét az ördögnek ! . . . Hiába! . . . A húsz forintot se kapta meg, a Pista is elment. . . Drága kis fiam te! . . . Hogyan szólongatta szegény az apját . . . Ha hallottad volna! . . . Kibeszéltem magamat, hogy épen most volt itt, mindjárt visszajön . . . Hogyan mondhattam volna: Kis fiam, az édes apád gyújtogató, elvitték, becsukták . . . Meghalt anélkül, hogy látta volna az apját, hogy látta volna őt az apja ... Le sem foghatta a szemét . . . Az emlékek összetorlódtak lelkén, vizes kezével egy-két könyet dörzsölt szét a szeme ágyán. Ki tudja, hányadik azóta? A szapuló mozdulatlanul állott a kezében, tekintete a távolba meredt és hosszan, mélyen fölsóhajtott. Az ura után vagy a gyerek után ? Vagy mindkettő után ? Föllebb a hatodik-hetedik talpon hárman vannak, két leány és egy asszony. Ketten még öblögetnek; a harmadik — piros pozsgás, karcsú leány — már végzett s a tiszta ruhát rakosgatja puttonyába. Közbe-közbe egy-egy csinosabb csipkés inget, kacamajkát mutogat nekik. Tüzetesen szemügyre veszik, forgatják, bírálgatják. Fanyar hangon néhány dicsérő szót mondanak rá, épen, hogy a neve legyen, arcukon pedig irigység tükröződik. — Lassacskán, csíp csupponkint ellátom magam hummivel — mondotta boldog mosoly kiséretében a leány. — Amit én keresek, azt Nevetséges panaszkodás, alaptalan jajgatás. Hogy is mondtam előbb ? A béka felfújta magát, de . . . Kath. iskoláink. ' 11. Nagy szó a kath. iskola fentartása és biztosítása. Aki nem hiszi, tekintsen körül a francia népoktatásügy szomorú állapotán, ahol immár a haza szent fogalmában való hit is meggyengült. Az orleansi szűz fehér liliomos hazájában az iskola államosítását a templomoknak elkobzása követte, amelytől csak egy lépés az anarchiának oly neme, amelynek alapján semmiféle alkotmányos intézmény állandóan fel nem épülhet. Mert ott, ahol a haza szent fogalmában való hit is megrendült, ott feloszlásban van a nemzeti eszmét, a haza szeretetét az érte való önfeláldozást fentartó nemzeti, társadalmi alkotmányszerv. És valamint a hitben való közöny művelése a valódi erkölcsöt, az erényt kiirtja, azonképpen a nemzeti összetartozandóságnak nemes érzetét is kiszakítja a szívből, hogy se Istent, se hazát ne ismerjen : ez levén a felsőbb tekintélyt megvető világuralom hatalom zenitjére törekvő szabadkőmivesség nagy mestereinek első dogmája. S mert ez, innen a gyűlölet minden ellen, ami tartamilag istenfélelem és nemzeti alap. S mert az istenfélelem, a nemzeti alap széleskörű művelője a pap, a gyűlölet benne és ellene központosul, minden hatalmi érdekük oda irányul, hogy a nemzetek társadalmát azok befolyása alól ha kell, terrorral szakítsa ki. Gyűlöltté teszi s letiporja, még azt sem tekintvén, hogy annak a népnek gyermeke, amelyből maga is származott ... ha ugyan nem zsidó. Ne gondolja ám senki, hogy én klerikális, a klerikalizmusért rajongó ember vagyok. Szó se legyen róla. Én, mint laikus, azon mód részese akarok lenni a kormányzó hatalomnak, mint bárki más és egyáltalán nem vagyok kapható a tibeti alkotmánynak, a papi uralom rendszerének; de engedelmet kérek, a magam részéről a papot épp oly tekintélynek ismerhetem el, mint ahogy a szabadkőmives testvér az ő többször pontozott rangfokozatú mesterét. S mert meggyőződésem, hogy a népcsaládok, a nemzetek fenmaradása, java, boldogsága csakis az istenfélelem szilárd alapozatán lehetséges, mint ezen alapozat letéteményezőjét, a papot nemcsak tisztelem, hanem tekintélyét is elismerem^ ott, ahol a lélek valódi műveléséről van szó. O nekem nemzeti munkatársam, mint amily munkatársa volt a törzsbeli vezéreknek a táltos. És annak a papnak azonképpen kell gondolkozni, mint ahogy én gondolkozom felőle, akkor tudni fogja, hogy a hitvallásos, tehát nekem a katholikus magyarnak azon törekvése, hogy kath. iskoláink fentartassanak, nem a papság szubjektív hatalmának fentartása érdekében van, hanem azon egy okból, hogy a népnek erkölcsi művelése az most mind ruhára költöm. Mire őszkor hazakerül a Ferenc a tüzérektől, minden rendben lesz . . . Az alkonyodó nap vörös sugarai estek-e rá vagy az az édes gondolat pirositotta-e ki gömbölyű arcát, nem tudom. Még egyszer meggyömöszölte az Összerakott holmit s néhányat rácsapott a szapuló-fával. — Hmna ! én már készen volnék — mondja megelégedéssel, belebújtatva karjait a pántokba. Egy ránditás jobbra, aztán balra és hátán van az ő minden vagyona. Meglátszott, hogy édes neki ez a teher. A másik kettő rajta felejti bámészkodó tekintetét. Az asszonynak szivében talán a mult idők eltemetett boldogsága újul fel; a másik, a serdülő csitri lány pedig még talán csak pedzi ennek a bűvös érzésnek melegét, s lágy borzongás, ideges rángatódzás vonul át arcán. — Boldog vagy-e Panni ? — kérdezi az asszony ? — Az vagyok, — súgja alig hallhatóan, szemérmes pirulással a lány. — Hanem most már sietek, — folytatja megszakítva a csendet, mely szavai után beállott — valami tésztalevest készítek hamarosan a szüléknek, hogy mire hazajönnek, az asztalon legyen. Isten áldja Örzse néne ! Isten veled Kati! de nézd a, viszi a kötényedet a viz. — Az ám — ugrik fel ijedten — majd adna az anyám! A szomszéd talpról aztán könnyen kihalássza általa képviselt és hirdetett hit szellemében az ő vezetése és ellenőrzése alatt történjék. S ha ezt elismeri és amint hogy el is kell ismernie, tudnia kell, hogy mily szoros viszonyban van a kath. iskola az ő papjával; tudnia kell, hogy ezen kapocs lazulása, felbomlása megszűnte nemcsak az egyház, abban a hivek lelki kárára van, hanem a nemzeti állam iránt tartozó erkölcsi érzület, a hazaszeretet szent fogalmában való hit megbénulása is benfoglaltatik. Az igazi pap tehát az, ki állásában mindent elkövet arra nézve, hogy a lelki gondozása alatt álló hivek az iskolában is az ő lelki gondozása alatt álljanak, vagyis a kath. iskola fentartassék. Fentartassék továbbra és nem kisebb okból azért is, mert a tan állandó s nincs alávetve oly változásoknak, amelynek eredménye : chaos. Mindezekből kitetszik, miért tulajdonitok én oly nagy fontosságot a kath. elemi népoktatásügynek s miért nem szabad semmiféle áldozatoktól és nehézségektől visszariadnunk akkor, mikor iskoláink megmentéséről van szó. Hogy ez a feladat elsősorban a papok vállaira nehezedik, autonómia hiányában nincs mit csodálkoznunk, de meg* egyébként is a mi kath. világi értelmességünk nagy része oly, az igazi katholikummal szemben merően ellenkező gondolkozásban leledzik, amely szánalomra méltó és pedig azért, mert nem akar felocsúdni azon kézzelfogható tapasztalaton, hogy generációjának jövője a kormányzó hatalom szférájában el fog tűnni, mint a buborék, hogy helyet adjon mindazoknak, akik nem katholikusok, még a páholyokban is, ahol akármily nagyfokú mesteri cimet viseljenek is, mert katholikusoknak keresztelteltettek, céljuk kivitelében csak eszközöknek fognak tartatni. Miért? — mert hazánkban, jól jegyezzük meg, hazánkban, és vallásilag hasonlóan kevert, országokban a protestáns elsősorban is protestáns, a zsidó elsősorban is zsidó marad, csak a katholikus értelmiség az, mely katholicitását magáról le tudja vetni, sőt annak viselését talán sokszor szégyenli is. És higyjék el nekem, aki a kath. iskola fentartásán fáradozik, fáradozásának jutalma nemcsak az alsóbb néprétegekre terjed ki, hanem az értelmiségre is. Jól nevelt és képzett kath. nép ki fog tartani kath. intelligenciája mellett is. A feladat teljesítésére lelkesen kell közreműködni a papnak, nem tekintve el attól, ha eleinte az általa megalakított iskolai egyesület csoportnak csak öt-hat tagja van is. Igaz, sok oldalról van igénybe véve, de hisz édes Istenem, lehet-e szebb, nemesebb, áldásosabb cél, mint a kath. iskolák fentartása, amelyben a katholikum egész teljében benfoglaltatik. Igaz, hogy a mondott igazságok után részben a világi értelmességhez kellene buzdító szavaimat intézni, de hol találom őket?! Sajnos, nagyon keveset egyháza, hazája, nemzete és gyermekeinek jövője sorsán aggódva, vagy ha igen, hit nélkül, vagy elhidegülve a hitben. Annak a kath. tanítónak pedig, aki valóban katholikusnak tartja magát s nem áltató, mint az, a szökevényt. Visszajötte után szórakozottan babrikál a ruhák között, mintha szöszke fejében motoszkálna valami. — Örzse néne! . . . Örzse néne! — szólítja meg bátortalan hangon az asszonyt. — No! mi az ? — riadt fel türelmetlenül a megszólított. — Jaj, de rám ijeszt! . . . Most már nem is tudom, mit akartam . . . izé . . . mondja csak édes Örzse néne, jó dolog az, ha valakit szeretnek, ha valakit egy kicsit, nagyon szeretünk ? — nyögi ki fülig elpirulva a lány. — Hogy jó-e ? — felel az asszony furcsás, gunyoros hanghordozással — hát hogyne volna jó, mikor jó. Nem láttad a Pannit ? — De igen, azért kérdezem, mert sok öröm, nagy boldogság van az arcán; hát még mennyi lehet a szivében ? — Csordultig van az lányom, telidesteli. Aztán úgy lehet, hogy csupa keserűség lesz benne; mert olyan boldog az ember szive, mint a mézzel teli fazék, csak egy parányi morzsa hulljon bele, megsavanyodik az egész. Nem jó az, ha szegény embernek ennyi boldogsága van. — Nem értem én ezt Örzse néne — mondja közelebb csúszva a lány — elébb azt mondta, hogy jó, most meg, hogy nem jó, — Értetlen vagy! Hát addig jó, amig rossz nem lesz. — Furcsa dolog ez nagyon. — Igazad van Kati, nagyon furcsa! Lásd — folytatja mesélő hangba átcsapva — én is