ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-12-30 / 52. szám

Tanuljunk! (M. J.) A háromszor dicsőséges karácsonyünnepe elmúlt, köréje csupa vértanút állított az egyház, szt. Istvánt, szt. Jánost, Aprószenteket. Az 1906. év karácsony ünnepe mellett is áll egy nagy szenvedő: a francia katholicizmus. A szeretet ünnepén a gyűlölet vert rá békókat s a béke csendes éjjelén szám ki űzötten nézett az ég felé. Az ő karácsonyfája : láncok és lakat, szenvedés és bánat. Igazi krisztusi, betlehemi karácsonyi ünnepe volt tehát most a francia katholikusoknak. Sajnáljuk őket, de az orvosság használni fog, mint használt Németországnak is a kultúrharc. S erős, sőt biztos a reményünk, hogy az egyház legidősebb lánya ilju erőben megújhodva fog nemsokára töviskorona helyett mennyasszonyi koszorút cserélni. Az Isten példát mutatott Franciaországban, hogy tanuljunk. A németek tanultak önkárukon, a franciák fognak tanulni saját nyomoruságukon, okuljunk mi magyarok mindakettőn. Egyházpolitikusok sokat vitatkoznak azon, vájjon a papság merőben hit és erkölcs hirdető testület legyen-e, vagy pedig szociális és politikai működést is fejtsen-e ki? Ime a példa! A német papság a kultúrharc óta az egyesületi, a szociális élet terén bámulatos buzgalmat fejt ki. Az ifjúsági, a legényegyletekkel, szövetkezetekkel összefogja és kezében tartja a népet, a néppel megválasztatja az országgyűlési többséget és uralkodik. Ma a népen fordul meg minden, ő a többség minden országban. A nép pedig tudatlan, aki tanitja őt, ahhoz vonzódik; a nép szegény, aki anyagilag támogatja, azt szereti. A nép érzi elhagyatottságát, aki hozzá leereszkedik, azért élni-halni kész. XIII. Leo »Rerum no varum« kezdetű encyklikája a harci kürt, mely a papságot a világ forgatagába dobja, a vatikáni magaslaton pedig bizton ismerik, mire van szüksége az egyháznak, hogy hódítson. De ki hallott már valaha francia ifjúsági és legényegyletekről, ki hallott francia szövetkezeti életről. Pedig a demokratikus szellem Európában tán épen Franciaországban a legerősebb. Hiszen a nagy forradalom, különösen a júliusi forradalom és a köztársaság ennek a szellemnek gyümölcse, virága. Ha tehát a francia papság igazán életre való, okvetlenül a demokrácia szellemében kellett volna működnie és a népet meghódítania magának lendületes szociális működéssel. Akkor Richard bíborost nem néhány száz főúr kisérte volna száműzetésbe, hanem néhány százezer ember éltette volna örömriadva az újév első napján. Mig a francia papság azon boldog reményben szunyadott, hogy 35.000,000 katholikus áll mellette, addig a folyton éber szabadkőmivesség, liberalizmus és szociáldemokrácia elcsenték az őrizetlen milliókat s a francia papság arra ébredett, hogy nálánál koldusabb nincs a világon : se vagyonuk, se hiveik. Itt áll a szomorú példa előttünk, tanuljunk! A győzelemhez két dolog szükséges: a magas életben erkölcsi tökéletesség, a közéletben megmosolyogva járt-kelt. Hogy fognak bámulni, ha Tőkés majd lemond az ő javára. Milyen büszkén s kidüllesztett mellel fog járni a faluban. Elérkezett a nagy nap. A főbiró megérkezett. Csendőr is volt egy féltucat. A község házát sürü tömeg vette körül. Verebes is eljött. Semmi nesz. De mikor Tőkést észrevették, nagy »eljen« riadalom tört ki. A jelölést odaben végezték, de még készek sem voltak, már zaj hallatszott kívülről: »Eljen Tőkés István !!« kiáltják egyhangúlag. — Tőkést akarják bírójuknak ? — kérdi a főbiró. — Azt! Éljen Tőkés! — hangzik mindenfelől. — Tehát hivatalosan kijelentem . . . — Ne jelentsen ki semmit Tekintetes Uram, — szólt közbe Tőkés — én beteges ember vagyok . . . Nem fogadhatom el. Verebes szomszéd javára lemondok ... — Nem kell Verebes! Éljen Tőkés! — ordít a tömeg. — Tőkést akarjuk ! Tőkés a biránk ! Azt akarjuk ! Tőkés tétován áll. Ránéz könyörögve Verebesre. De az dühösen néz, mint ha azt mondaná: »Szavad adtad.« A helyzet aggasztó kezd lenni. Végre odalép Tőkéshez a főbiró. — Nézze barátom, látja mennyire szeretik. Ss ezt vissza tudná utasítani?! Ne tegye. Az hóditó társadalmi munkásság. Ha nincs meg az első, hiába a második, ha nincs meg a második, kevés az első. A német papság ereje abban van, hogy erkölcsileg tökéletes s a kültevékenységben fáradhatlan. Mondjam-e, — hiszen mindenki tudja •— mennyit dolgozhatlk nemcsak a pap, hanem minden jóakaratú keresztény katholikus világi ember is a nép meghódításában ? Kell a világi intelligenciának is dolgozni a népért, mert különben a demokrácia őt is fenyegeti az elgázolással. Saját létérdeke, hogy tegyen valamit. A szabadkőmivesség iskolákat és műintézeteket emel, hogy az értelmiséget és a népet maga szellemében nevelje és nekünk katholikusoknak sehogyan sem megy a fejünkbe, hogy iskola nélkül semmit sem érünk. Pedig francia testvéreink fejéről is a vallástalan iskolákban nevelt nép tépte le a koszorút. Azután ott van a tízezernyi faluban a milliónyi nép, az követ mindenkit, aki neki jót akar. S ha a lelkipásztor és intelligencia a szobába zárkózik vagy későn ébred öntudatra, majd kitűzik Weltner Jakab és Bokányi a vörös zászlót a községben. De akkor már későn lesz kiabálni: romlik a nép, komisz a nép, a templomot kerüli, nem lehet mellette az utcán végig menni. Aki hogyan vétkezik, ugy bűnhődik. Iskola, hitel- és fogyasztó szövetkezetek, magtárak, ifjúsági egyletek, olvasókörök, azok az erős láncok, melyekkel magunkhoz csatolhatjuk a népet. Ahol szociális érzékű pap és becsületes, népszerető értelmiség működnek együtt, — de az első magában is elég, — oda Bokányi be nem teszi lábát, ahol azonban ez nincs, ott egy szép vasárnapon feltűnik a vörös zászló. Minden papnak van elég ideje, hogy a lelkiek mellett a nép anyagi ügyeivel is foglalkozzék, természetesen a fő a lélek, ezt kell bevonni még a legmateriálisabb szövetkezetekbe is. A bolt ne legyen szatócsüzlet, hanem a népet gazdaságilag nevelő, összetartó intézmény. A kör ne legyen mulatóhely, dévajtanya, hanem tudást és ismeretet terjesztő intézmény. A magyar katholicizmus zászlaját is tépik a viharok. Tanuljunk francia testvéreink szomorú sorsán. Ki a nép közé, ott az igazi küzdőtér, a nép által győzünk vagy pusztulunk. Erkölcsi magaslaton álló szociális papság fogja csak megmenteni hasonló sorstól a magyar katholicizmust / Ne l

e

gy

en község, ahol nincs valami társadalmi intézmény, mert a keresztény politikát is csak lelkes papság fogja diadalra vinni, mert a népet szerető, közte forgó papot bizton fogja követni a nép a korteszászló alá is. Magyar népipari vásár. A magyar népiparnak karácsonyi ünnepet rendezett a fővárosban a Tulipánkert Szövetség hölgybizottsága. Bemutatta egy pompás sátoros vásárban a házi foglalkozás, a népipar termékeit. Szép asszonyok, lányok kínálták és kezökből el is kapkodtak mindent. Kitűzött célja volt a vásárnak a készítőknek a vásárlókkal való közvetlen Isten is ugy akarja, hogy biró legyen. Ne ellenkezzék. — Hát ha Isten is akarja: elfogadom. Tőkés tehát biró lett. Egy napon kettőt nyert. Bíróságot és egy halálos ellenséget. S nem lett volna az az ellenség oly nagy baj, csak legalább egy utcával tovább lakott volna. A megválasztott biró elkezdte hivatalos működését. Első napon át akart menni Verebeshez, de a kis ajtót beszögezve találta. Tudta már hányadán van. De azért mégis akart vele találkozni. Az utcáról tért be hozzá. A konyhaajtóban az asszony fogadta. — Szomszéd úr ! Istenre kérem, ne menjen be ! Egészen meg van gabalyodva az emberem. Folyton magát átkozza. — Nincs rá oka. Menjen be szomszédasszony, mondja, hogy beszélni szeretnék vele. — Ide ugyan be ne jöjjön ! Ez az én házam ! Itt én vagyok az úr ! — üvöltött Verebes. — Hát jó van. Isten áldja szomszéd asszony ! Majd megbékül a szomszéd a maga kenyerén. Tőkések csak kettecskén éldegéltek. Ő és a felesége. Az asszony is olyan csendes természetű volt, mint a férje. Mindkettőjüket bántotta, hogy a szomszéd haragszik. Csak az asszonyok jöttek néha össze egy-egy szóra. Csak ugy a kerítésen keresztül beszélgettek akkor is. Verebes meg dühében neki adta magát az ivásnak s az ördög bibliájának. Néha egész nap nem látták otthon. S ha hazajött, veszekedett. összehozása. A szabott árban kelt portékákért semmit le nem vontak, az teljesen a készítőt illette. Okulni, gyönyörködni és jól vásárolni lehetett. Nemcsak a főváros előkelő köreit érdekelte, nemcsak vidám és kedves társadalmi epizód volt a tündöklő vásár, hölgyeivel, tömegeivel, epikurí szineivel és hangulatával. Szerves vonatkozásba jutott a kereskedelmi, a gazdasági élettel, a reális törekvésekkel. A gondolatot, mely létesítette, nem lehet eléggé dicsérni. Az intézők: Batthyányi Lajosné, Batthyányi Tivadarné és Hadik Barkóczi Endréné grófnék kitűnően szervezték a propagandát, megnyerték Budapest összes köreit, sőt úgyszólván az egész országnak a legtávolibb részeit is, mert ötven vármegyéből küldtek hazai dolgokat, kézimunkát, mindenféle cikket a vásárra, mind olyat, amit falun házilag készítenek szorgalomból, szükségből, időtöltésből, kereset végett — fájdalom nem mindenütt egyforma szorgalommal, fájdalom nem is kellő, vagy biztos érdeklődés számára. A budapesti régi börze helyiségében rendezett népipari próba vásár először vonta össze a népipar és háztartás cikkeit az egész országból, minden rétegből s a rendezés elméssége, találékonysága pompázó keretbe foglalta a roppant halmazokat, negyvenezernél több darabot. Társadalmunk pedig a tömegek kifáradhatatlan nyüzsgésével teremtett forgalmat, hasznot oly szeretetreméltó alakban, mely társaséleti szempontból is divattá és sporttá tehetné, hasonló kisebb-nagyobb hasonlatosságokat az ország minden nagyobb városában s előkészítené szűkebb körökben a jótékony üdvös mozgalmat, melyhez a Tulipánkert Szövetség hölgyei lelkesült érzéke megadta az első alkalmat, egy ritka szép példát s kitalált egy szeretetreméltó társadalmi formát követendő példa gyanánt. Arról ne sokat beszéljünk, azon ne is elmélkedjünk, hogy bizony nálunk többet is lehetne dolgozni a ház körül. A házi és népies ipar elhanyagolt. A múltból való magyar népies és háziipar kincsei szerteszét hevernek egyes családoknál, házaknál, mint beszédes és szemrehányó emlékek. A kézimunkában, ruhákban, hímzésekben, faragásokban, agyag edényekben, fazekas munkákban felvillanó ötletek, eredetiségek, meghatóan hirdetik a nép vénáját, a megihletett hatásokat. Csak alig pár év óta kezdődött törekvések a nemzeti motívumok felhasználásában a magyar iparnak már a milanói kiállításon feltűnő kiválóságot biztositottak. De nem elég, hogy e feltünőség csak néprajzi, etnográfiai természetű legyen. Át kell annak hatnia műhelyeinket, iparosainkat, hogy bensővé, lélekké \ aljon. Házi foglalkozásaink is megcsappantak mióta nem szőnek, nem fonnak, hanem bécsi karton, kanavászt és vásznat vásárolnak. A mezei munka szünete alatt a férfi nép tulajdonképen nem is csinál semmit. Vásárfiába a gyermekének pénzért veszi meg a játékot, amit cseh, vagy stájer ember akkor farag, enyvez, mikor egyebet nem tud tenni. Nincs párja búzánknak, lisztünkA korcsmában mindig a birót szidta. Lázított ellene. De nem volt nagy foganatja. Csak 1 azok adtak neki igazat, akik a borát itták. A korhelyek . . . ... A három év leteltével Tőkést újra megválasztották bírónak. Meg is érdemelte. Verebeséknél ez alatt más változások történtek. Az asszony meghalt. Sirba vitte férjének durvasága és pazarlása. Az egész ház egy elhanyagolt csárdához hasonlított. .Két gyermekével édes-keveset törődött. Azok sokszor éhesen feküdtek le. A biróné gyakran dugott át a kerítésen egy-egy almát, vagy mást . . , Hej, ha látta volna ezt Verebes! Egyszer aztán Verebes betegágynak esett. A sok éjjelezés és tivornya aláásták egészségét. Rohamosan haladt a vég felé. Ott feküdt egy rozoga ágyon a kamrában. Mellette két kiéhezett gyermeke kucorgott. Félősen nézték apjuk halálküzdelmét. A gyermekeket már hetek óta biróné látta el a szükségesekkel. O küldött a szomszédnak levest is. Azonban még nem volt itt a vég. Szivós természete volt az öregnek. Még most is azon járt az esze, hogy Tőkés tette őt tönkre. Egyszer csak nyílik az ajtó ... A biróné tekint be. — Zsófika, — susogja — jó erős levest hoztam apádnak, meg egy kis üveg vörös bort.