ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-12-08 / 49. szám

mint már évek előtt irtuk : »a nemzet napszámosai a nemzet zsebéből kapják a megérdemelt bért!« Kérjük kivált a fiatalabb tanitói nemzedéket: vésse emlékezetébe az 1906-i adventet s azt, hogy sorsának jobbrafordulása akkor kezdődött, midőn a magyar parlamentáris kormány palotájába egy kis keresztény szellemet bocsátottak be! Mult vasárnap avatták lel Nyitrán a keresztény-szociális egyesületek emeletes házát, mely csekély 30,000 koronába került. A mü föérdeme egy kanonoké, ki évek óta elnöke a nyitrai kőműves-egyletnek, melyből a nagyszabású ker. szociális egyesület kifejlődött. A jövő a szakszervezeteké! A nagyobb városokban jó lesz a legényegyleteket csoportos szakszervezetté átalakítani, nehogy a szociáldemokrata szakszervezetek vonzereje felszivja azokat. Még talán megéljük, hogy legényegyletünk háza ily viruló szakszervezetek sejthálózata lesz! A szakszervezetekben van élet, fejlődés, összetartás, munkaközve tités, munkanélküliség esetére biztositás. Ker. szociális egyesületeinket tehát okvetlen ezen irányba kell terelnünk. Egyszóval igazi adventünk van. Évtizedek jámbor óhajai egyszerre tömegesen megvalósulnak. Honnan van az, hogy most minden oly könnyen, oly természetszerűen halad, ami még egy év előtt kivihetetlennek látszott?! Istmételjük: mert a keresztény szellem felébred, s az elmult évtized alatt fejlődésnek indult katholikus renaissance által annyira megerősödött, hogy szelleme már a magyar politika és 'közélet terén is érezhetővé vált. A ker. politikai elvek még nincsenek oly arányban képviselve a parlamentben, mint ahogy azt a népesség túlnyomó részét képező katholicizmus aránya igényelhetné, üe nyissuk fel még jobban az ablakot, szervezzük még jobban a ker. politikai pártot, hogy az centrumává lehessen a parlamentnek Magyarországon, mint centruma a parlamentnek Németországban és Belgiumban, a két mintaállamban ! Censor. — A franciák hátrálnak. Érdekes hangok hallatszanak a polg-ári házasság klasszikus hazájából. Ott most azt kezdik hangoztatni és pedig nem klerikális világiak részéről: »El a polgári házassággal, mert egész házassági intézményünket megromlással fenyegeti. Vissza a házasság nem szólt. Nem tudott magáról: kábultság vett rajta erőt ... A kivehetetlennek látszó világosság egészen a reflektorig jött s eloszolván a fátyolos burkolat, egy fehér, tündöklő alak állott Chambreaux előtt. A tudós előtt kissé furcsának tünt fel Jupiter harmadik holdjának ily különös alakban való megjelenése. Ilyet még Kantnál sem talált. Nem is mulasztja el nyers cinizmusával megtenni megjegyzését : Ha nem csalódom, a Jupiter-féle harmadik bolygódhoz (holdhoz) van szerencsém . . . Nem, kutató lélek, én az Ég szelleme vagyok, — szól az alak Chambreaux legnagyobb meglepetésére, ki nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy »hold«-ja még beszélni is tud. Ég . . . szellem ... Ne beszélj; ilyeneket! Mit nekem ég! ? . . . Én nem eget, szférát, hanem világrendszert ismerek, s ezt nézem a reflektorommal . . . Szellem ... mi az? — A tudomány, az kell nekem, ezt nézem az ész világánál . . . Balga, csontzörgésü beszéd ez ! — Szól az Ég szelleme. — Szeresd a világrendszert, ám jó; hisz szép, kidolgozott, művészi harmónia az, de, mely magában hideg, üres, ha nem kiséri egy hátsó, fentartó, irányító alapgondolat: a harmónia megindítójának, az Isten létének hatalmas gondolata. . . . Isten és világrendszer! szép, a rajongásig eszményi gondolat . . . A mindenség azonban magában meg nem állhat, mint nem állhat meg a tudomány sem, ha szárazsága nem ittasul meg éltető nedűtől, vallásos fölfogásához és az egyházi házasságkötéshez.« Igy ir ujabban Lem aire René Le Mariage Civil c. müvében. Meglepő, hogy a franciák kezdték ki a házasságot, ők vették ki az egyház és vallás jogköréből, azt mondván, hogy régi házasságjogunk már elavult és nem illik bele a modern állami életbe. Franciaországban termett az első kötelező polgári házasság. Lemaire gazdag statisztikával kimutatja a nagy veszedelmet. Szerinte a vadházasságok semmivel sem apadtak. A házasságtörések éppen nem lettek »erkölcsi lehetetlenséggé.« Pedig ezt Ígérték a kötelező polg. házasság apostolai. Kimutatja, hogy 1883-ban 371, 1889-ben 996, 1899ben Ii83 házasságtörési esetben hozott a törvényszék ítéletet. Mutatja, hogy a válások főképpen a munkás-osztályokban rettentően megszaporodtak. Ami a müvet érdekessé teszi, az, hogy a franciáknak a köt. polg. házasság helyett a fakultativ polg. házasságot ajánlja, amint Ausztriában divik. Föltűnő, hogy a müvet a párisi jogi kar pályadíjjal tüntette ki. Mi is tanulhatnánk ebből, hisz minket is francia mintára ugrattak bele. És ha revíziót követelünk, ne mondják azt csak klerikális reakciónak. Lengyel Zoltán és Nagy György. (P) A magyar parlament két legnagyobb kuruca, Lengyel Zoltán és Nagy György egy idő óta szinte versenyeznek egymással a »legkurucabb« napilap hasábjain. Micsoda ? hát a kurucabbnál kurucabb napilapunk is van már? Igen, egyes elfogult elemek »A Nap«-ot tartják most a legőszintébb, a legigazságszeretőbb, a legmagyarabb, a legtisztességesebb, meg nem tudom micsoda leg . . . leg . .. lapnak. S miért? Mert Lengyel Zoltán, a kurucvezér és társa Nagy György országgyűlési képviselők szokták a hasábjain időközönkint megjelenő vezércikkeikben a legnagyobb igazságokat pengetni, a legőszintébb szavakat közölni és pedig a legmagyarabb hangon. Nem vonjuk kétségbe a két képviselő hazafiságát, szép dolog az, mikor valaki forrón szereti hazáját, lelkesül a magyar nemzet nyelvéért, jogaiért, intézményeiért; de mint mindenben, ugy nemde ebben sem szabad túloznunk, e téren is meg kell tartanunk a kellő mértéket. Ami túl sok, azt az ember hamar megunja, sőt undorral fordul el tőle, mert visszatetszést szül. Ilyen visszatetszést szült már másodízben a »legkurucabb« újság egyik vezércikke. Az elsőt mult hó 24-én »Oszinte szó« cimen Nagy György irta, a másikat f. hó 5-én a Zoltán úr »Nem! — felséges Uram!« cimmel. Az előbbiben Nagy sértő hangon szemére veti a királynak, hogy a sürü verejtékkel emelt királyi palotában csak oly ritkán jelenik meg, továbbá, hogy »királyi palátsja mögé rejtegeti a gonosztevőket« (értsd a Fejérváryékat). Majd esküjére figyelmezteti a királyt, hogy az »másról szól!«, a végén pedig ha nem szűrődik át rajta a szellem, a vallás szelleme, mely nélkül a tudós a világot sötétséggé s a létet kinná alakítja . . . Te meg szerednéd zavarni hypotéziseiddel a természet örök harmóniáját, te »ütközést,« harcot akarsz hóbortjaiddal a természet erői közt . . . De hagyd ezt ember, ne kontárkodj az Isten-kéz művében ! . . . Ne a természetben keress s akarj harcot, ne menj a Jupiterig, maradj közelebb, — kezdj harcot magadban, — a száraz, tudós ember s a szellem-ember közt, eszményi küzdelmet a »homo animalis« és a »homo spiritualis« közt . . . Ne épits bálványt, cseréplábakra ne emeld tudásod ! Ne légy Kant csatlósa, hagyd Dollondot, Schopenhauert . . . • Szeresd a természetet . . . jó ! De ha akár Cassegrain reflektorán, P. Secchi reíraktorán nézd a csillagos égboltot, avagy mindjárt Mädler költői vénáján merülj a hajnalpir s *az esti alkony szines felhőinek szemléletébe, ne hagyd figyelmen kivül az imádkozó Keplert, vagy a természetet szemlélő Decartes nyilatkozatát sem: »érzem, hogy véges, korlátolt, gyarló lény vagyok, melynek mindig a jobbra, a nagyra kell törekednie.« Nézz reflektorodon, refraktorodon, nézd a hajnalt, az alkonyt, kutasd a fényárban az étherrezgést . . . s mondhatom, nem a végtelenbe fogsz nézni: a messze árnyékolt perspektíva mögött ott fog ragyogni az Ég szellemének, az Istennek lelke . . . Kossuth Lajos sirjára tereli az uralkodó figyelmét e szavakkal: »Hullasson egy könnyet, a bűnbánat könnyét arra a szent sirra és abban a könnyben egyszerre elmerül Arad bitófája, a kufsteini bilincs, Damjanich mankója, a végtelen nyomor, szeptemberi gőgnek fényes sarkantyúja, a hitszegő szurony stb. . . . mert mig e könny nem csordul, addig felséged ne legyen kíváncsi, hogy az igaz magyar imájában mit kér. Hajt bár rá a lelkem, de tiltja a törvény, hogy felséged előtt azt én most hangosan elimádkozzam.« Ez akart lenni az »Oszinte szó«. Csakhogy ez az őszinte szó még az igazi magyar emberekre sem tett valami jó benyomást. Maga Kossuth Ferenc is — amint azt a lapok sorba közölték — kijelentette, hogy e cikk irása nem volt lojális dolog. Ha igazságot is akar az ember mondani, azt a neki megfelelő mezbe kell öltöztetni, a durva, sértő kifejezésektől pedig óvakodni kell. Hangsúlyozta a pártfegyelmet is, de Nagy György úr, meg a Zoltánok ugy látszik nem veszik túlságosan komolyan a pártfegyelem hangoztatását. Pedig nem kisebb ember, mint a mult idők nagy ellenzéki harcaiban kiváló érdemeket szerzett Ugrón Gábor figyelmezteti a párttagokat naprólnapra arra, hogy a mostani helyzetben az ország érdekében való legfontosabb kötelességük, hogy Kossuth Ferencet kövessék, őt támogassák. S mégis, egyesek a vezér kérelmével mit sem törődve, sértő hangon irnak a királyról. Már pedig — akár mit mondanak is a kurucok — ez nem szép dolog. A másik kuruc-vezér, vagy mondjuk inkább főkuruc: a Zoltán úr. Igy nevezik őt általában az országban. Ez a Zoltán úr meg pláne nagyon erős, sőt gúnyos hangot is használ. Megköszöni a királynak többi között azt is, hogy Andrássy szobrának leleplezése alkalmával mondott szép beszédjét magyar nyelven olvasta fel. »Jól esett, oly jól, mintha hájjal kenegettek volna, mikor láttuk, tapasztaltuk, hogy felséged és magas családjának egyes tagjai ... is eljövének egy magyar ember emlékének áldozni . . . Mikor az országházat megnyitották: felséged nem jött el. Mikor a képviselőházat benne feloszlatták : felséged akkor is minket rendelt fel magához. Mikor másodszor feloszlatták: akkor meg pláne csak Fabriczius urat küldte nyakunkra az ő szuronyosaival. Se megnyitás, 'se feloszlatás, se trónbeszéd: nem volt arra elég nagy alkalom, hogy felséged bennünket, a nemzetet, meglátogasson.« Majd folytatja tovább s okul az osztrák császári teendőket és más mindenféle ceremóniákat hoz elő. »Mi már szokva vagyunk ahhoz, — igy ir tovább Lengyel — hogy felségedet Ausztriában az osztrák császári teendők, katonai parádék . . . udvari ceremóniák annyira lefoglalják, hogy a kisebb rangú, de egyenlő fizetésű és öregebb származású magyar királyság részére kevés ideje jut.« A végén szemrehányásokat tesz a királynak, hogy Rákóczi temetésére még egy icinykepicinyke királyfi se jött le s Kossuth Lajos temetésén sem vett annak idején részt az apostoli király, pedig hát »Kossuth is volt legalább is Az izgalmas álom megszűnt. Reggel lett. Chambreaux fölébredt . . . nem csak kábultságából, (mely a három éjji virrasztás eredménye volt), hanem »ütközesi« hóbortjából is. A tündöklő Ég szelleme még ott volt lelki szeme előtt, fülében még a zsongott a szó: . . . »az Istennek lelke« . . . Mint tetten ért gyerek állott a tudós elhibázott, félszeg életének tudatában. Egy pillanat s az éjjeli látomás hatása alatt átlátta téves irányú életének üres voltát, megismerte önmagát, — a »homo animalis«-t . . . Letérdelt s mit évek során nem tett: imádkozott . . . . . . S mig lent az utcán a megfogadott kocsis a hiába való várakozás miatt boszusan hajtatott tova, Chambreaux »mester«-einek, Kantoknak, Hartoknak stb. műveit a sarokba dobva, elővette naplóját, melybe »ódá«-it irta a nem »profan« emberek számára. A Venus-ihlette dalokat egy kézmozdulattal kitépvén, végig simította a még tiszta lapokat s rövid gondolkozás után irt ... a toll sercegett . . . s lett egy . . . Nem! Az egyszer csak ezt irta: »Egy hitsugallta, nagy, s valóban hatalmas gondolat több, mint az ég pompázó kékjén feltűnő csillagok milliárdjai; egy életerős, belső élet, mely a szívben honol, kiépítvén ott a hit békéjét, több, mint az egész világ, mely csak vallis lacrimarum (siralomvölgy), vagy semmi az Istent szerető szemében.« P. V.