ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-08-26 / 34. szám

dotta: Aki lendit a magyar gazdaság közállapotain, az az erös független, öntudatos népet, az igazi nemzetállamot segit kiépiteni. Magyarországon még semmi sem kész, sem a nép, sem középosztály, sem értelmiség, sem ipar

; sem nemzeti érzés, sem parlamentarizmus, sem tudomány, sem művészet. De első legyen a nép! A legnagyobb ellentétek a gazdasági ellentétek — ezeket kell kiegyenlíteni. ' És igaz! Oly alkotmány, mely a nemzetfen tartó néppel nem törődik, meggátolja az ország fejlődését és önmaga készit talajt a demagóg bujtogatásnak. Hisz ugyancsak a fent emiitett kurzuson fejtegették, hogy le kell az intelligenciának hajolni a néphez s a rendi társadalom nyűgét a gazdasági elmaradásban tengődő nép nyakáról le kell venni. Ezt megtették 48-ban, de ez csak fél munka. Ha a nép gazdaságilag tehetetlen, írott malaszt marad a politikai szabadsága is. Mélységes, praktikus politika Gyapay Pálé; társadalom-mentés, a magyar haza biztositása a magyar fajnak. Gazdaságilag szervezett, vagyonilag független néppel nem packázhat sem idegen eszme, sem más nagy hatalom. Ha ennek a nemzetnek földjét megelégedett nép szántja, annak lelkéhez nő észrevétlenül a politikai jellem is. Magyarország függetlenségét itt kell kivívni a gazdasági téren s a politikai érettség majd úgy vivhatja ki aztán e nemzet igazi önállóságát, igazi szabadságát. — A békebontók. Megszűntek az ellentétek elsimultak a belső villongások, a nemzeti érzés csodás erejétől megolvadt bennünk minden salak és a világot ámulatba ejtette a nemzeti egység. Erőnk, lelkesedésünk a legutóbbi májusi választások óta nagyobb mint valaha. Hiszen másfél évig jogaink érvényesítéséért folyt a harc; szövetkeztünk egymással, hogy alkotmányosságunkat, szabadságunkat, önállóságunkat megvédelmezzük. Az abszolutisztikus kormány annak idején kérlelhetetlen, végletekig menő harcot irt zászlajára, azonban a hatalmas fölbuzdulással szemben tehetetlennek bizonyult. Egy-két törvényhatóságot hallatlan erőszakosságok árán sikerült megbénítani, a saját maga dolgát azonban ezzel a lépéssel nem vitte előbbre, sőt mi több, megbukott és pedig csúfosan. A nemzet pedig győzött, a koalició elvitte a babért. Kebeléből alakult a nemzeti kormány, melynek egyik legfőbb célja és törekvése : a haza java, boldogsága. Átmeneti minőségben, 67-es alapon vállalta el a koalició a kormányt, hogy kivezesse az országot az ex-lexből és rendezze a szavazati jogra vonatkozó törvényeket. Azonban egyes feltűnni vágyó, a békével soha megbarátkozni nem tudó urak ugy látszik nem tudnak megférni bőrükben, uj ellenzéket akarnak toborozni, a mely az igazi radikális 48-as politikát követné, »mert az ellenzékre nagy szükség van.« Ezek a Zoltánok, megfeledkezvén a pártok szövetkezéséről, vagy egyáltalában nem akarván előbbi ígéretükhöz s megállapodásukhoz hiven a koalícióval tartani s annak programmját követni, békebontóknak csapnak fel, mert szerintük a függetlenségi párt nem nézheti tétlenül a 67-esek aknamunkáját, tehát érvényesítenie kell mihamarább a programmját. S Zoltán úr, a heves vérű, soha semmivel meg nem elégedő Zoltán úr »Fegyverbe« cimű cikkében, mely »A Nap« hasábjain látott napvilágot, erősen ki is fakad a koalíciós kormány ellen, félti a függetlenségi pártot, a melynek igy a koalícióba ékelve semmi programmja sincs, s mindenben csak a 67-esek

et utánozza. Pedig tudhatná a kuruc Zoltán úr meg a tisztelt társai is, hogy minden egyes párt saját programmjának fentartásával lépett be a koalícióba, s hogy. azért a függetlenségi párt mint ilyen, soha sem szűnik meg létezni. Ne féltse a néppártot, se az alkotmánypártot, vissza fognak jönni emberei, de nem hírmondónak — mint ő kelme gondolja — se nem az ő zászlója alatt, hanem megerősödve. Addig is ne aggódjanak a haza sorsa felett Zoltán urak, ne bontsák hiába a békét, az összetartást, ne legyenek 48-asabbak Kossuthnál és Apponyinak Azok nem lármáznak, nem akadékoskodnak, nem szítják az egyenetlenséget. Ne nyugtalankodjanak tehát a békebontók, majd eljön az ősz, megérkeznek a törvényjavaslatok, akkor ismét dolgozhatnak. De akkor is csak a koalició határán belül, mert programmjukat addig, mig az átmeneti kormány tart, nem érvényesíthetik. Türelemre van tehát önöknek szükségük és nem harcra, ellenségeskedésre! Justus. Megjegyzések az „Emberi jogok" cimü cikkelyre. 1. Az »Esztergom« augusztus 12. számában az » Emberi jogok« írója kutatja a szociális kérdés okait és azt ajánlja az egyháznak, hogy álljon a mozgalbm élére; >>mert az egyháznak kell elsősorban a népek millióinak jogát védeni, érette küzdeni.« Elkezdi a vadember theoriájával: »Nemde az első kor embere egy végtelenül bárdolatlan teremtés volt az ő barlangjával.« Kérem, ez a keresztény tan az ember eredetéről ? A szociális mozgalom egyik inditó okának azt állítja, hogy »a%iépnek milliói el vannak zárva a műveltségtől. A barlang helyett be vannak zárva a gyárak izzó kemencéibe, (brrr.) a bányák feneketlen melyeibe.« Én ugy tudom, hogy Magyarországon 6 éves korától 15 éves koráig tanköteles minden gyermek. Nemcsak felveszik mindenki gyermekét, de á hatóságok egyenesen bekényszeritik a tanköteleseket, sőt a rttulasztók szüleit meg is birságolják. Ez tehát nem helyes diagnózisa az állapotoknak, hogy a munkás a hivatásához szükséges műveltséget meg nem szerezhetné. Ha van az iskolák körül hiba, —- aminthogy mi van hiba nélkül ? az máshol keresendő. Vagy azt tetszik óhajtani, hogy minden munkás 12 iskolát, vagy akadémiát végezzen ? de hát akkor ki fog a gyárakban, meg a bányákban dolgozni ? Vagy a szocializmus diadalának fénykorában egyetemi fokozattal fognak birni a gyármunkások, bányászok és béresek ? Második okául a munkásosztály elégedetlenségének azt mondja : »A munkásnép szedi éjjelnappal gyárakban, szántóföldeken az aranyakat és oda adja urának s ő hála fejében kap 1 korona napszámot belőle, hogy éhen halhasson családjával együtt.« Kérem, meg tudja nekem nevezni azt a gyárat, vagy tarlót Magyarországon, ahol egy jóravaló munkás megfelelő munkáért 1 korona napidijat szerez ? És miután tapasztalataira hivatkozik, arra is kérném, legyen szives. tájékoztatni, hány napszámos, vagy gyári munkás halt meg éhen Magyarországon a legutóbbi 10 vagy akár 20, 30 év alatt. S ha e kérdéseket indiscreteknek találja, csak arra az egyre feleljen teljesen őszintén: ilyeneket irni nem annyi, mint üszköt dobni a forrongó társadalomba, vagy a már ugy is izzó parazsat szítani ? Majd igy folytatja: »Láttam zsidó földbérlőket félretenni százezreket, akiknek e pénzt nyomorult béresek szállították, akik tőlem kértek végső inségökben segitseget.« Azt elhiszem, hogy. látott zsidóbérlőt, azt is elhiszem, hogy félretenni látott, de hogy százezreket látott uolna, abban engedje meg, hogy kételkedni bátorkodjam. Először, mert a százezrek nem olyan sűrűn hevernek s ha hevernek is, nem szokták mutogatni; másodszor pedig, — ismét bocsánatot kell kérnem őszinteségemért, — akik százereket szoktak olvasni, nem ily stílusban szoktak irni. • Az mindenesetre szép dolog volt, hogy azokat a nyomorult béreseket végszükségükben felsegítette, ez érdemes és keresztényi jócselekedet volt... de ha ez epizódot a társadalmi kérdés megoldásánál fel akarja használni, ki kellett volna kérdezni azokat a béreseket, mi volt nyomorúságuk oka? Az-e, hogy nem kapták megalkudott béröket, vagy mert hibájok nélkül vontak el abból, vagy pedig bérök oly silány volt, hogy abból mértékletes élet és rendes beosztás mellett sem élhettek meg. Ezek persze aprólékos dolgok, de aki ily félne és azt is mondja, hogy szép vagyok, fekete szemeimet dicsérte és mondott még több olyan félét . . . Tréfálkozik, mint minden legény. — És abban a pillanatban oldalt nézett, mintha valami különöset gondolna . . . — Jól van, de kutya jár a kertben — monda Jankó. Sztancsica hallgatott. — Most ő is el fog jönni, menjünk félre — monda Jankó. m — Kit, kit gondolsz, hogy eljön ? — Boriszláv! — Boriszláv ? \ — Igen, Boriszláv, de már nem marad soká az élők között! — Jankóm, miért olyan vérszomjasak szemeid ?! — Hallgass hűtlen ! — kiáltá Jankó. — Jankóm, —• esdekelt a leány és Sztancsicát magához ölelte. — Hát épen nekem mondod azt, nekem, aki anyját és apját otthagyta, hogy hozzád jöjjön, hozzád, akit az egész világ gyilkosnak tart, de ha jól nem ismertelek volna, hitelt adtam volna, de jól tudom, hogy hazudnak; azt is tudom, hogy gyűlölnek és igazságtalanok irántad, hogy soha senkitől nem féltél, de most még rosszabbak, amióta zsivány lett belőled és hogy érdemük szerint megboszulhatod magadat rajtuk, de te valószínűleg meg fogsz nekik bocsátani , mert jó vagy, ugy-e hogy jó vagy, te mindegyiküknek meg fogsz bocsátani. Látod, azért én is eljöttem hozzád, hogy együtt éljünk, hogy én is ott éljek, ahol te élsz; hogy ott haljak meg, ahol te fogsz meghalni és te igy bánsz velem, Jankóm ? — Majd a kutya fizeti meg ezt a hűséget! — mondta boszusan Jankó, nem is hallgatva tovább Sztancsicára. — Mégis csak gyilkos vagy! — monda Sztancsica és büszke tekintettel kibontakozott öleléséből. — Hallgass .. . Várj!... Állj meg! Ki vagy ? A közeli bokorból egyszerre füttyöt lehetett hallani. — Menj az útra alább — mennydörgött Jankó. Abban a pillanatban tiz lépésnyire megjelent Boriszláv. És alig hogy előre lépett, a Jankó kezében lévő fegyver fellobbant és Boriszláv összerogyott. — Átkozott, gyilkos! Leghívebb barátodat lőtted agyon, — jajdult fel Sztancsica. — Menjünk . . . Meneküljünk innen Sztáno. Hagyjuk ... , — Nem, egy tapodtat sem megyek veled, a gyilkossal! — De hát mit akarsz galambom, te is a törvény elé kerülsz ! Hát nem tudod, hogy apád háza az este óta lángokban ég ? Azt se tudod, hogy mindenütt keresnek ? Most töltöttem ki a bosszúmat azért, hogy mikor apád még biró volt és azt monda: hogy te soha sem leszesz az enyém, mert apám a zsiványok orgazdája volt, most megfizetek és ha nem is akarja, hogy az enyém légy, most mégis az enyém vagy, még pedig a zsiványé. Talán most is ég a kunyhója, melyet fölgyújtottam. Hát oda akarsz-e mostan visszamenni ? Nem mondtad-e te magad, hogy jobban szeretsz, mint anyádat és apádat és most akarnál-e menekülni, mikor szegényebb és elhagyatottabb vagy, mint akármilyen teremtés a világon és hová akarnál menni, hová te szerencsétlen leány ? — Hogy hová, te átkozott lélek — rebegte kétségbeejtően Sztancsica és ebben a pillanatban egy hosszú kés villant meg gyors és biztos kezében. Jankó megijedt és hátralépett. — Ne menekülj! Nem akarom, hogy átkozott lelked terhe az én lelkemre nehezüljön ! Van még olyan utam, amelyen elindulhatok ... Az Isten ítélőszéke elé! Szerettelek, most átkozlak... Csókoltalak, most utállak ... Es abban a pillanatban' kibuggyant a piros vér a fehér és duzzadt leány kebeléből; arca pirossága megfakult, szikrázó szemei tüze elhamvadt; a nap pedig, amely már fölkelt, a fákon és leveleken át megvilágította a tájat és besugározta azt a halálsápadt arcot, amely sohase lesz többé piros . . . * * * Néhány napra rá azon a helyen fakereszt volt látható. Az uj síron térdelt a vad szenvedélyű Jankó, a hires zsivány most már összetörve és kétségbeesve siratta a sírba űzött Sztancsicát...