ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-08-05 / 31. szám

tok mind. Kezet fogtok Izrael Jakabbal, Welt­ner Khóbival, Bokányival, stb. s belesodor­játok a kiszipolyozott népet a demoralizált, elvtelen, ingatag existenciák tátongó örvé­nyébe. Nagyon igaz, mint minden egyházellenes mozgalomnak, ugy a szociáldemokráciának is egyik fötörekvése az egyház, a kereszténység megsemmisitése. Ne csodáljuk tehát, mikor az erzsébetvárosi választáson kiadták a jel­szót: az »utolso keresztenyek« jelöltje ellen küzdünk! Csakhogy mi azonban nemije dünk meg tőlük. Mondogathatja százszor is bárki, legyen az akár Eötvös, akár Achim, akár Mezöfi, akár más valaki, hogy »nézd te szenvedő szegény magyar nép, annyit gyötrödöl, kinló­dol és még csak azt sem kérdezed, mi a bajod s hogyan lehetne rajtad segíteni! Nem veszed-e észre, hogy a papok úsznak a va­gyonban s hogy te hizlalod őket, mig magad éhezel ?« . . . Mi a kereszténység alapján állva bátran, ingadozás nélkül azt feleljük, hogy a szeren­csétlen Franciaország sorsára jutni nem aka­runk. Hitünktől, vallásunktól, egyházunktól elpártolni nem akarunk s nem is fogunk soha. Katholikus egyházunk s papsága nem csalással szerzi meg a szükséges anyagi dol­gokat, hanem minden vagyona jogos szerze­mény. Mi köze ehhez a zsidóknak és a cuci­listáknak? Nem kellene-e inkább szörnyűköd­nünk a felett, hogy néhány Galíciából beköltö­zött honfitársunk több vagyonnal rendelkezik, mint a 10 millió katholikus egyháza? Hátha még az eredetét kutatnánk ezek­nek a rengeteg zsidóbirtokoknak? Vájjon ők is oly tisztességes uton jutottak a milliókhoz, mint az egyház? Mit szól majd ehhez az anyagilag és erkölcsileg tönkretett nép! Beszél nekünk a zsidóról, aki falujába jött batyujával a hátán és nemsokára ezrekkel, milliókkal költözik el tőle valamelyik unokája . . . Lám, hogy sül ki az igazság. Mennyivel jogosabb az üldözött egyház birtoklása, mint sok másé, akikről nem beszélnek a zsidók és a szocialisták! Ne mondják tehát, hogy jó volna az egyház vagyona, jók volnának a hitbizomá­nyok a szegényeknek. Ugyan miféle szegé­nyeknek? Hát ökelmüknek a zsidóknak, a szocialistáknak, a vezéreknek, akik I. osztályon — Vagy úgy ? — lélegzettem föl meg­könnyebbülten. — Igen ! No lássa, megértjük mi egymást. Holnap aztán együtt mehetnénk Dobsinára. — Mint vŐ engedelmeskedni tartozom. — Helyes! Lám, milyen hamar beletalálja magát uj állásába ! Még valamit. Hogy is hívják kegyedet ? Már elfeledtem. — Hantos Tibor. — Megengedi ugyebár, hogy hűség ked­véért csak ugy szólítsam: te Tibor ? No még ez is! De hát igy kell ilyen balek­nek. Nem tehettem mást, ráhagytam. — Te pedig szólíts mamának. — Mama! — Brr. átkozott rosszul hangzott. — úgy-' — Hanem most már én is kérdeznék valamit a mamától. Hátha a feleségem felől kérdezős­ködnek, hogy . . . — Hát kegyednek . . . — Mama megfeledkezik a tegezésről! — Neked feleséged van már? — Ha vő vagyok, feleségemnek is kell lenni. — Ah értem! Margitnak hívják. — Rendben vagyunk. Tehát holnap Dobsina ? —• Igen. Aludj jól Tibor ! — Jó éjt mama ! A díjtalanul anyósi rangra emelt száz kilo felemelkedett, menni készült. — Áá van szerencsém ! No ez kedves vélet­len. Margitka is itt van ? Ha ezt Feri tudná! He-he-he. utaznak a vasúton (arany lánc, arany óra a mellényükön, gyémánt-gyürü az ujjukon, finom Habana-szivar a szájukban), nem pedig a te szegényeidnek, magyar nép! Hasztalan irányítják ellenünk, kereszté­nyek ellen támadásaikat; a kereszténység, ez a hatalmas kőszikla meg nem inog, mert az ö alapja nem a mulandó ingatag földön, hanem ott fenn az égben van lerakva. Az. eget pedig hasztalanul ostromolja a törpe em­beri erő. Nagyon jól tudja ezt Apponyi, Andrássy, Zichy, szóval az egész koalíciós kormány s épen azért jöhetsz Eötvös barátunk az egész gárdáddal; ellenőrizheted zsidaiddal s cuci­listáiddal a keresztény alapon kormányozni akaró nagy kormányt, az a kereszténység alapjáról letérni nem fog, mert már okult azon a gyászos múlton, melyet még nem rég a vallástalan, demorizáló liberális szellem uralt. S bármint tomboljon is körülette a vész, bármily magasra csapkodjon is a hullám, gondoskodni fog arról, hogy a késő unokák, a jövendőbeli kormányok is csak erre a szent István féle keresztény alapra építsenek, mert felette az Ur mentő szelleme lebeg. S ha Isten velünk, ki ellenünk? Mercur. — Az „ellenzék" Polónyi ellen. A magyar­országi uj »ellenzek«, mely csupa kipróbált tizen­három márkás hazafiból áll, Vészi és Vázsonyi vezérlete alatt valóságos reakciót szervez a nem­zeti kormány jeles minisztere, Polónyi ellen. A sajtószabadság legnagyobb tiprójának nevezi Polónyit, mint akinek »törvenytelen csele­kedetet«, Vázsonyi javaslatára, még a budapesti ügyvédi kamara határozata is alaposan megbé­lyegezte, még pedig »a törvény és igazság szerint«. Jó. Értjük. De kérdezzük : kik is bélyegezték meg a miniszter törvénytelen cselekedetét ? Vá­zsonyi oreság, aki az erzsébetvárosi képviselő­választáson oly hevesen agitált az »utolsó keresz­tenyek« jelöltje ellen, no meg egy jó csomó zsidó ügyvéd. E kiváló férfiak akarnak minket az alkot­mányosság útjára terelni, törvénytiszteletre tani­tani, s mivel máskép eredményhez érni nem tudnak, hát tajtékzó dühhel »az utolsó keresz­tenyek« igazságügy miniszterére ütik rá tüzes vassal a törvénytelenség bélyegét. Egy sorba állítják őt Lányival, s Vázsonyi, a nagy szószátyíir, az ország valamennyi ügyvédi kamarájának akarja megküldeni foghagymával spékelt javaslatát, mert »semmi kétsége sincs az iránt, hogy a magyar ügyvédek, Kossuth Lajos Ezt a bácsi mondta, aki miatt nekem vővé kellett lennem. És szorongatta az anyósom kezét. — Igen itt van — válaszolt ez. — Gyön­gélkedik. Fenn maradt a szobájában. — Szegény kicsike. Persze az ut fáradalmai... — Bizonyára az. — A feje fáj — szóltam közbe én. Kér­dőleg nézett rám és anyósomra. — Ah, el is feledtem bemutatni vömet. ,:— Vöő? — Lefotografálni való figura volt. — Hát még nem is tudta ? Igen. Miniszteri segédtitkár. Ezt meg én nem tudtam. — No öcsém uram — fordult hozzám az öreg — szerencsésen választott. Megbecsülje az asszonykáját. Biztosítottam, hogy ugy lesz. Aztán annyira megbékült, hogy leült az asztalunkhoz. Sőt kivitte az anyósomnál, hogy velünk tart Dobsinára. Egész éjen át alig hunytam le a szememet. Éjfél előtt — kár hogy senki sem látta — nemes büszkeségtől dagadt a keblem, hogy Végvári Váry Domokosnénak vagyok veje, éjfél után azonban — őszintén megvallom : — szurkoltam. Rémes sejtelmek gyötörtek, mint fog végződni ez a nap ? Fáradtan keltem. Kidugtam a fejem az ablakon egy szippantás friss levegőért, hát — tré­1 fán kivül — örömömben majdnem elszavaltam Petőfivel: »szeretnek engem az istenek, rémitő módra szeretnek.« Akkora tömör felhő-óriások kapaszkodtak föl az ég kárpitján, amekkorákról utódai, ép oly ítéletet mondanak majd Polónyi igazságtalan s törvénytelen rendeletéről, mint annak idején az abszolutista Lányi hajmeresztő, botrányos cselekedetéről.« No csak várjon egy kissé, Weiszfeld úr ! Azt szeretnők azonban tudni, vájjon mit szól ehhez Vészi ? Emlékszik-e még arra, hogy nem rég épen ő volt az, aki valódi dicshimnuszokat zengett a törvénytipró Lányiról! S most ? Tem­pora mutantur, óh Záli! Alávaló módon beáll a hajszát intézők sorába, mert hát kiadatott a jelszó: az utolsó keresztényeket minden lehető módon tönkre kell tenni! Pedig hiába ordittok oly nagyokat. Nem ijedünk meg ám mindjárt tőletek, ti személyes­kedő tintakazárok! Söpörjetek csak a magatok ajtaja előtt, van ott szemét bőven ! Hogy mi a jogfosztás avagy a közszabad­ságok megcsonkítása, annak megítélésére nem ti vagytok hivatva, mert a liberalizmus és a fölvilá­gosodottság bocherjeire nem bízzuk az ország ügyét, akárhogyan okoskodtok. Lármáztok, jajveszékeltek nemde, mert a miniszter a ti fejetekre hágott!? A kath. tanitók törekvései és az uj rendszabály-tervezet. Néhány héttel ezelőtt e lapok hasábjain már volt alkalmam több cikk keretében bírálat tár­gyává tenni a br. Jeszenák-íéle népiskolai rend­szabály-tervezetnek a tanítókra vonatkozó sérel­mes intézkedéseit. Kimutattam, hogy a tervezet főbb pontjai korántsem elégitik ki a kath. tanítóság jogos követeléseit. Azóta a kath. tanítóság törek­véseiről és a rendszabály-tervezet intézkedéseiről számos pro és kontra vélemény hangzott el, me­lyekkel érdemes, sőt szükséges foglalkozni. Először is meg kell jegyeznem, hogy az iskolai rendszabályok alkotásánál egy oly nagy testületet, mint a kath. tanítóság, nem szabad mellőzni, mert azok viszik a terhet. Es ha egy­némelyek a durva laikusokból álló iskolaszéknek azért akarnak jogot adni, mert a nép fizet, akkor a szakértő tanitó az iskolaügyek intézésébe sok­kal méltóbban szólhat bele, mert ő húzza az igát és ért az ügyhöz. Igaz, hogy az intéző körök eleinte azt hangoztatták, hogy a tanítóságnak a legteljesebb mérvű beleszólást engednek, mert azt akarják, hogy az uj rendszabályok mindenkit ki­elégítsenek. Ámde már az első lépés sem iga­zolta e törekvés komolyságát. Mert ha az intéző körök valóban a tanítósággal egyetértőleg akar­ták volna az uj rendszabályokat megcsinálni, ak­kor a tervezetet legalább néhány száz példány kiosztása utján kellett volna ismertetni a tanitók körében, hogy a járásköri gyűléseken megvitat­hassák. De ez nem igy történt. Mindössze 10 — 20 példányt osztottak ki a tanitók között. Csak a Tanügyi Tanács tagjai kaptak belőle. És ennek dacára a tanitók köréből mégis számosan eré^ lyesen megbírálták a tervezet sérelmes intézkedé­eddig csak mesében olvastam. Lesz itt mindjárt olyan felhőszakadás, hogy a Kis-Tátrát elhordja, mint valami hitvány vakondturást. Ilyen itélet­I időben ki fog kocsikázni ? Megnyugodva ismét lefeküdtem. Elfeledtem anyóst, feleséget és alud­tam mint egy — Hantos Tibor. Éktelen zúgásra, lármára ébredtem fel. Rög­tön a zivatar jutott eszembe. Anyósom segély­kiáltását vettem ki a zajból, dörömbölésből. — Tibor! Tibor! — Jól alszik a fickó he-he-he — hallottam be az öreg megjegyzését. — Mi az ? — kiáltottam. Itt az árvíz ? — Dehogy az árvíz, — sipított az anyósom — a kocsi van itt és téged várunk! — Csak nem zöldültem meg, hogy ilyer csúnya időben útra menjek! — De Tibor — lágyult könyörgésre Í »mama« hangja, — hiszen derültebb eget pin gálni sem lehet. Jöjj gyorsan ! . Egy-kettő! készen voltam. Hűség kedvéér alapos hátbaütéseket kaptam, hogy egy igaz vőnek is sok lett volna; amin a kecskeszakáll! megelégedetten röhögött. Hát hiszen aztán kioko sodtam én rögtön. Nem felhő volt az, amit lát tam, hanem az egetverő hegy, a Magas-Tátre amelyről még most is szállt fel a köd. Kocsira szálltunk. Az öreg a fiók ülésr telepedett, mert nem fért el az anyósom melleti Hogy mit szenvedtem az uton, azt érezni iger de elmondani nem lehet. Arról fogalma lehe annak, aki száz kilós anyóssal öt órai utat tel

Next

/
Oldalképek
Tartalom