ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-07-22 / 29. szám

kormánypárti. Szemrehányásnak veszi, ha a kormány támogatását emliti valaki s lassan eltörpülnek szeme előtt azok az emberek, kik a nemzeti küzdelemben égig értek. Most csak minisztereket: kormányt Iát bennük. A kormány pedig: »Atkos kormány.« Ez a legelemibbb kortes-szótárban is benne van . . . Ilyen kislelkűség mellett aztán képes lehet valaki a legalkotmányosabb kormány intézkedéseit tehetetlen, folytonos és keserű kritika tárgyává tenni, de soha se tudná az államhatalmat kezelni, de az akadékoskodás, a kicsinyes szőrszálhasogatás helyett, a munkás és eredményt kereső gyakorlati politika hasznos támogatója sem lehet. Az ilyen politikus nem veszi észre, hogy ö nem politikus. Hogy ö csak a szenvedély rabja, eszköz, — a már általa megbuktatott rendszer által áhítozott — zavar megteremtésében. Kihasznált téves lelkiismeretesség. No mert azt még sem tételezhetjük fel azon urakról, hogy tudva és akarva egyengetnék a régi világ kisérteteinek .útját. És igy pedig kár az erőért. Ők a saját vezéreik ellenzéke nem lehetnek, hanem alakithatnak majd egy ellenzéket a nemzet ellenségeiből. Mert hazafias magyar ember ez ellen a kormány ellen nem mehet ellenzékbe. Bármily ellenzéki is a magyar természete, most az egyszer kormánypártinak kell az egész nemzetnek lennie. Az az okoskodás, hogy a hatalom ellenőrzés nélkül egyoldalú és előbb-utóbb elfajul, nem vonatkoztatható a mai kormányra, mert ez épen a hatalmat évtizedek óta ellenőrző pártokból alakult és most is természetes ellenőre egyik párt a másiknak. Amig a pártkeretek érintetlenek lesznek, addig nincs szükség semmiféle ellenzékre. Elég ellentétek vannak a pártok között arra, hogy garanciát nyújtsanak a kormány túlkapásai ellen, de ennél is nagyobb a garancia, az a nemzeti ihlet, mely összehozta s mely az igazi alkotmányosság és a hamisítatlan nemzeti politika utján mindig meg fogja tartani e kormányt. Ez vértezi öt a vakond politika ellen és saját pártjainak túlbuzgó és könnyen hajlítható néhány tagja ellen is. — A bögötei iskola. Megtörtént, a mit már régen megjövendöltünk. A teljes tudatlanság és szellemi sötétség immár felütötte tanyáját az istentelen bögötei iskolában. Vasvármegye közigazgatási bizottsága ugyana természetben. Csak egy dolog fájt neki nagyon: az t. i. hogy nem tudták megérteni. Milyen kár, monda gyakran, hogy az emberiség legnagyobb része csak vegetál és nem érez, nem gondolkodik, nem iparkodik behatolni ennek a látható mindenségnek mélyeibe . . . Egy alkalommal — jól emlékszem — egy forró augusztusi délutánon nagybátyám szőlejében egy terebélyes diófa alatt amúgy kettesben hűsöltünk. Az ilyen tikkasztó melegben ugyan legokosabb lett volna szundikálni, de az öreg dubováni filozóf épp ekkor érezte magát leginkább elemében. Idegesen rágta, szopta a pipaszárát s fenhangon — szokása szerint — elmélkedett természetesen legkedvesebb thémájáról. — Lássa kedves barátom — szólt mély megilletődéssel — amit ön itt köröskörül tapasztal, lát, hall, szagol, izlel s tapint, az a nagy és fenséges természet. És a természetnek ezen változatos panorámájába kell az embernek szüntelen beletekinteni, az Isten képét keresni, ha helyesen akarja megoldani az élet problémáját . . . — Ne vegye rossz néven tőlem Tóni bácsi, de én azt hiszem, hogy mindez olyan jámbor illúzió, csalfa hipotézis, levegőben lógó filozófia — szóltam közbe voltaképen azért, hogy már én is valamit mondjak. — Nem, Uram nem! Ez nem merő káprázat, fantomkergetés, de a legteljesebb valóság, melyet sajnos oly kevesen tudnak megérteni. Minden embernek tudnia kellene, hogy mi a renis foglalkozott nem rég a bögötei iskola ügyével is, s kitűnt, hogy az iskola két osztályának tanítója, a szociáldemokrata Tarczai absolute semmiféle eredményt nem tudott felmutatni. Tanítványai még a legegyszerűbb elemekkel sem voltak tisztában, de nem csoda, hisz tanítójuk idejének legnagyobb részét nem az iskolában, hanem a szociáldemokrata agitációban töltötte. S Batthyány Ervin gróf, az anarchista áldozatkész főúr, az iskola nagylelkű alapitója mind eddig még egyetlen kifogást sem emelt Tarczai ellen; örült, hogy a vallást, erkölcsöt taposó, a társadalom minden osztályának hadat üzenő Tarczai az ő felvilágosodást s műveltséget hirdető nemes iskolájában oly szépen működött. Most azonban, mikor kisült, hogy az iskola bizony nem a műveltségnek és felvilágosodásnak, hanem inkább a tudatlanságnak, vagy ha ugy tetszik, a

j butaságnak hatalmas terjesztője, Tarczait menesztették. A gróf úr — bizonyára szégyenből — elbocsátotta a kiváló tanitót s mint halljuk, valami tanítónőt szeretne helyette az iskolában alkalmazni. Tanítónőt ? Talán Gárdos Mariskát ? Mert magyar tanitónő manapság nem vállal el ily nemtelen hivatalt; csak egy szabad szerelmet hirdető Gárdos Mariska emeltethet magának a bögötei iskolában katedrát. A gróf úr bizonyára nagy kegyesen bele is fog egyezni. Sajnos, hogy a mai civilizált világban, s hozzá még nálunk Magyarországon is ily szánalmas torzalakokkal kell találkoznunk. Lám a szerencsétlen Franciaország is igy kezdte annak idején. A műveltség és haladás jelszavával terjesztette a legnagyobb fokú vallástalanságot; istentelen, szociáldemokrata és szabadkőműves elvei, a felekezetnélküli iskolákban készült anarchia és nihilizmus mindannyian a katholicizmust lábbal tipró úgynevezett »felvilágosodás« torzszülöttjei. Vájjon mit szól ez ázsiai állapotokhoz a minden szépért, nemesért és jóért lelkesedő Apponyi kultuszminiszter ? Reméljük, hogy nemsokára a bögötei iskola megreformálására is rá kerül a sor, avagy, ami még jobb volna, teljesen elsöpörtetik a föld színéről ; mert az államnak szigorú kötelessége mindazon akadályokat elhárítani, melyek az iskolák erkölcsi nivóját veszélyeztetik. Oly miniszter pedig, a ki a keresztény nemzeti ktüturát jelölte meg az ország fundamentumául, bizonyára csirájában fogja megfojtani a vallástalanság és anarchia terjesztésének eme maszlagos nadragulyáját, mely kivül édes, belül azonban mérges. Apponyi az iskolák államositásároL Letárgyalták immár a vallás- és közoktatásügyi költségvetést is, melyet a Ház általánosságban elfogadott. Kíváncsian vártuk Apponyi felszólalását, már hogy is ne, hisz a kultusztárca tárgyalásában deltetése itt a földön ? Mi volna más, mint az élet. És csak az él valóban, nem csupán létezik, aki folyton a Teremtőt keresi a világ titokzatos jelenségeiben, fönt az égbolton, az égi világok mérhetetlen űrjében, lent a föld sötét mélyeiben, itt mezőn, erdőn, kőben, fában, vizben, levegőben, a lét minden atomjában. A mi kötelességünk ezekből a tüneményekből a Végtelen örök gondolatait, igazságait kiolvasni és azután ezen igazságok szerint saját énünket, lelki világunkat kialakítani. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az ember vizsgálja a külvilág benyomásait, tüneményeit és a bennük rejlő harmóniát. Ez az összhang a természeti jelenségeknek centralis, szabályszerű megnyilatkozása. Valahányszor ezeket az összhangzó megnyilatkozásokat szemlélem, érzem akkor mindezek végső okával is összeköttetésben vagyok. Akkora mérhetetlen Teremtőt is látom, inspirációját érzem lelkem mélyében . . . Lássa édes Öcsém, ez az élet az öntudatos, célszerű lét problémájának egyedül helyes megoldása. Az Istent itt a földön megismerni, utána vágyódni és neki szolgálni: ez a halandó emberi nem létének bölcselete. Ez a lelkek egyensúlya és boldogsága. Ha ezt tudnák az emberek, bizonyára nem volna az életben annyi szomorú, kétségbeejtő kontraszt és paradoxon. Hány szerencsétlen van, aki azt sem tudja, hogy tulajdonképen minek is él itt a föld hátán? Azért csupán, hogy egyre volt egy pont, mely kivétel nélkül minden katholikus férfiút érdekelt: s ez az iskolák államosítása. Apponyi elődei tudvalevőleg valóságos államositási mániában szenvedtek. Kiadatott a parancs : államositsunk országszerte, mert csak az iskolák állomositásával lehet elérni a magyarosítás terjesztését, csak az állami iskolák hivatvák Magyarország kultúráját fejleszteni és azt a nyugati civilizáció színvonalára emelni. Természetesen nem kellett több, a tanfelügyelők valóságos versenyre keltek egymással; jaj volt annak, a ki a »klerikalisoknak,« az ultramontánoknak kedvezett; az érdemszerzés egyedüli módját a kedves tanügyi férfiak csak abban látták, ha az ő kedves liberális minisztereiknek egy-egy felekezeti iskola elállamositásával (

tudtak kedveskedni. Apponyi azonban nem e miniszterek közül való. F. hó 16-án mondott képviselőházi beszédében ugyanis reflektálva az egyes szónokok megjegyzéseire, megjelölte a kormánynak az iskolák államositásában kifejtendő irányát. Egyetlen egy iskolát sem fog csupán azért államosítani, mivel az felekezeti. Helyes. Nagyon jól tudja bizon yára a miniszter, hogy miben rejlik a felekezeti iskola eszméje, hogy a kath. egyháznak nemcsak joga, de egyúttal kötelessége is a tanítás.Mert a vallási érzület az ember lelkével szorosan egybe van nőve s éppen azért a lélek vallásos érzülete kihat mindarra, a mit az emberi lélek lét- és hatásköre felölelni képes. Valamint tehát kell, hogy a lélek mivelt legyen, hogy az ember betöltse állását a társadalom s a tudományok világában, ép ugy kell, hogy a lélek éltető eleme, a vallásos érzület is, a lélek mivelésével karöltve fejlesztessék. S mi más szóval ez a mivelés ? Nem egyéb mint az egyház befolyása a tanításra, vagyis az iskolákra. Az egyháznak tehát szoros, lelkiismeretben kötelessége, hogy iskoláit, legyenek azok akár nép-, akár közép- vagy felső-iskolák, bármily áldozat árán megtartsa és ugy fejlessze, hogy azok valóban vallásos és tudományos feladatuknak megfeleljenek s a kath. hit által vezérelt, megvilágított tudásnak legyenek ápolói és terjesztői. Nagyon helyes tehát az az eljárás, hogy a kath. egyházzal együtt a többi felekezetek is kivétel nélkül igyekeznek az iskolákat saját hatáskörükbe foglalni, mert érzik mindannyian nagyon jól, hogy általuk vezetett iskola nélkül nem létezik vallás-erkölcsös nevelés. Apponyi, a nevelésügyi miniszter mindezekkel tisztában van, mert különben nem helyeselné a felekezeti iskolák működését akkor, a mikor hivatásuknak teljesen megfelelnek. S mikor felel meg a felekezeti iskola teljesen hivatásának? Ha felekezeti voltának tudatában elismeri egyszersmind az államnak is az őt megillető jogát. Az államnak ugyanis joga van felügyelni arra, hogy a felekezeti iskolák jövendő honpolgárai oly nemű tudományokat s a tudás oly fokát sajátítsák el, melyet az állam polgáraitól méltán megkövetelhet. A mely iskola az állami tűnődjék, szőjje álmait avagy hogy délibábos, verőfényes ábrándjainak szétfoszlását lássa, érezze? Ezek egyensúlyukból kizavart disszonáns lelkek ! Az Isten legfönségesebb eszméje az élet, teher, lángoló kin számukra; azért szabadulni vágynak a nirvánában, teljes, örök megsemmisülésben. Fájdalom, hogy ezek a pesszimisták nincsenek magukban. Hozzájuk tartoznak azok a könnyelmű, felületes gondolkozású humoristák, a másik szélsőség áldozatai. Ezeknek az a világnézete, hogy bizony élni a legnagyobb boldogság ; az emberi élet egy szakadatlan tragiko-komikus scéna, melyet legokosabb meg se kezdeni *. . . Lám édes Öcsém, ezekben nincs az ész és sziv között egyensúly, összhang, boldogság. Ezek nem tudják az élet-problémát megfejteni. Miért ? Mert saját lelki világuk és a külvilág, a természet világa között nincs meg az a harmonikus kapcsolat, egymásrahatás, amely szükségképen céljukhoz, Istenhez vezetné őket. Ez oknál fogva én, valahányszor a nagy természetben, erdőn, mezőn bolyongok, a különböző életnyilvánulásokat szemlélem, szabályos körfutásukat tapasztalom, a virágok illatát beszívom, mindannyiszor ezek jutnak eszembe. Ekkor olyan csodálatos érzés, megilletődés száll meg! Az, hogy tudom az Istenhez vezető utat a természet szívverésében, hogy ismerem az életet. És ha tudná, milyen boldognak, megelégedettnek, érzem magam ilyenkor, ki sem mondhatom . . . — Tóni bácsi. ... — szakitám félbe beszé-