ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-07-22 / 29. szám

törvény által előirt követelményeknek meg nem felel, azzal szemben az államnak joga van a lehető legszigorúbban eljárni, sőt mi több, azt egyenesen állami kezelés alá venni. Apponyi miniszter azt más szóval igy fejezi ki: » ... -minden tényezőnek kulturmunkáját, mely a nemzeti kultúrát elő akarja mozdítani, szívesen fogadjuk, támogatjuk ezentúl, csak azt kívánjuk tőle, hogy segítse elő a hazafias szellemű, a nemzeti egység szellemétől áthatott művelődést.^ Egészen más kijelentés ez, mint az előző minisztereké. Hány felekezeti iskola államosittatott igazán minden ok nélkül ? A község felajánlotta volna sokszor még az utolsó garasát is az iskola céljaira, építtetett volna szívesen uj iskolát, avagy hozzájárult volna szivesen a meglevőnek nagyobbitásához, de ime jött a mameluk tanfelügyelő, ráparancsolt a hiszékeny, minden igéret előtt meghajló, szegény népre, s a felekezeti hatóság sokszor óriási erőmegfeszités dacára is kénytelen volt a rövidebbet húzni, s miért? Csakis azért, mert a kormány úgy akarta, mert a tanfelügyelő urnák ez volt a megbizása stb. Pedig mi volt ez más szóval? A legnagyobb jogtalanság, a legnagyobb mérvű igazságtalanság. . Apponyi bizonyára ezen hajszáknak is elejét fogja venni. Legalább erre enged következtetni ama kijelentése, mely szerint a kormány az állami iskolák felállításában a legteljesebb tekintettel viseltetik minden jogos aggodalom iránt. Ha a felekezet hatalmában nem áll minden szükséges és megkívántató eszköz az iskola fentartására, akkor az államnak kötelessége az illető iskoláról gondoskodni. Apponyitól tehát az iskolaállamositás terén is méltányosságot és igazságot várunk. O, a nagy férfiú, ki nevelésügyi miniszter akar lenni, s a ki a keresztény nemzeti kultúrát jelölte meg az ország alapjául, nem fogja elődeinek jogtalan és mireánk katholikusokra nézve sérelmes politikáját követni. Egyes zavarosban halászni szerető, zsidóliberális lapok ugylátszik nincsenek megelégedve Apponyinak a kultusztárca tárgyalása alkalmával, épen az iskolaállamositásra vonatkozó kijelentésével s azért készek mindjárt különböző észrevételeket s megjegyzéseket kockáztatni. Szerintök Apponyinak liberálisnak kellene lennie, mert ha oly kabinetben foglal helyet, a melynek Wekerle a miniszterelnöke (oh, mily logikai ész és összefüggés s hozzá mily foghagyma szagú !) a vallásés közoktatásügyi tárca vezetőjének, szintén a liberális eszmék egyik vezérének kell lennie. Mert — tessék csak meghallgatni a megokolást — »a nagy egyházpolitikai reformok megalkotója mellett a vallás- és közoktatásügy miniszterének működését át kell hogy hassa az a szellem, a mely a szabadság és egyenlőség demoktikus vívmányait szerezte meg« ... Ertjük a zsidó liberálisok és szabadkőművesek tendenciáját. Az ő sovinisztikus, felekezetlen, keresztény ellenes irányukat már nagyon jól ismerjük. Mintha épen csak a zsidó-liberális és szabadkőmives politika volna az egyedül boldogító mód dét s kezdem ráncigálni. .. Kántor uram, hallja, ég a kabátja . . .! Bizonyosan attól a kurta pipájától . . . — Szent Isten ! Észre se vettem . . . hogyan is csúszhatott zsebembe az a gyalázatos jószág .. . Mit szól majd ehhez a lányom ? . . . — sopánkodott az öreg. A filozofálásnak természetesen — azonnal vége lett. Az öreg dubováni kántornak ez az életbölcselete mélyen bevésődött emlékezetembe már csak azért is, mert efféle kérdésekkel szerettem foglalkozni. Világosan állt előttem annak az igazán sokat vitatott problémának eme speciális megoldása, minden csinje-binje. Egyedül azt nem tudtam megérteni: mi súgta neki ezt a zseniális gondolatot, miért tudta annyira megérteni a természet benyomásait ? Mélyen járó lelke, avagy abnormis, beteges, ekszaltált idegrendszere működött itt közre ? Lombroso legalább ezt állítja. Mindenesetre ez az egész dolog igen rejtélyesnek és érdekesnek tűnt fel nekem. Azért vágyvavágytam mielőbb az öreg kántor psychéjét, idegzetét megfigyelni és a titok nyitjára jönni. Néhány év leforgása után újra ott voltam Dubovánban nagybátyáméknál. Meglátogattam az öreg kántort is, azaz — csak meglátogattam volna, mert már nem élt. — Még tavaly, farsangkor hagyta el ezt a siralomvölgyet a szegény őrült Tóni bácsi — monda az én jó Kati nénim. A halál még azt sem engedte meg, hogy meglássa a természet ébredését, virágok fakadását, ami egyetlen óhajs az egyetlen helyes út hazánk kulturális intézményeinek fejlesztésére s felvirágzására. No ebből mi nem kérünk, a nemzeti politikának nem kell liberálisnak lenni. Apponyi bizonyára nem a zsidó firkoncok és szabadkőművesek förmedvényeit fogja működésének s kormányzásának vezérlő fonalául tekinteni, hanem a mint már több izben is mondotta — a keresztény nemzeti kultúrát, a mely nem tör, nem zúz és rombol, hanem épít, épiti a jövendőbeli keresztény Magyarországnak erős, az ellenséggel szemben is dacolni tudó falait. Hungarus. A Tulipán-kert és a sajtó. Gróf Battyány Lajosné, az országos Tulipánkert szövetség elnöke a következő levelet intézte szerkesztőségünkhöz : Budapest, 1906. július hó 12. Teljes tudatában vagyunk annak, hogy a mélyen tisztelt Szerkesztőséget is áthatja a »Tulipánkert-Szövetség « fontos hivatása és célja. Amit a »Tulipankert-Szövetseg« zászlajára irt, — a magyar közgazdaság és kultúra fejlesztése —• nem hajtható végre egy pillanatnyi lelkesedés eredményéből, mert ahhoz a magyar társadalom szívós kitartása és buzgalma szükséges. A »Tulipankert-Szövetseg« munkája eredményes csak úgy lehet, ha mögötte az egész magyar társadalom szervezetten, áldozatrakészen áll. Annak a nagy felbuzdulásnak, amely a Tulipán-kert elnevezés alatt az egész világot csodálatba ejtette, nem szabad pusztán szalmalángnak lennie, nehogy elleneinknek, akik nem hisznek a magyarok kitartásában — ez esetben is — igazuk legyen. A »Tulipankert-Szövetseg« elnevezéshez oly nagy nemzeti erő fűződik, amelynek hasznosítását elmulasztani igazán nagy bűn volna. A nemzet áldozott eddig is, de áldozatkészségére a jövőben is szükség lesz. A »Tulipankert-Szövetseg« közgazdasági és kulturális programmját maga a nemzet fogja megszabni s módot is fog keresni a vezetőség, hogy a közel jövőbben arra a nemzet fel is hivassék, igy akarván elfojtani azon gyanúsító hangokat, amelyek a nemzettel elhitetni akarják, hogy a »Tulipánkert-Szövetség«-hez begyült öszszegek egyéb célokra használtatnának tel, mint amire — programmja alapján —- a nemzet akarata reá szentelni óhajtja. A magyar sajtó a legnagyobb faktor a nemzet cselekvésének irányításában, szószólója a hazafias érzelmeknek. Azt hisszük, nem tévedünk abban, hogy a mélyen tisztelt Szerkesztőség osztozik ezen sorainkban nyilvánított véleményeinkben s ez indit bennünket arra, hogy felkérjük a mélyen tisztelt Szerkesztőséget, méltóztassék fiókjaink megalakálását és azok hazafias működését támogatni s nekünk segédkezni abban, hogy egy hatalmas tása volt. A sekrestyések fia akadt reá hazamenetközben a Lekuszánszki-réten. Mondják, hogy egy vakondtúráson ült, közel a Holeska-patakhoz, virágkoszorúval a kezében, de már hideg volt, ugyebár apjuk, he ? . . . Elmentem hát hozzá ki a temetőbe. Nem kellett soká keresnem. Ott a templom falától nem messze sűrű, egymásba fonódott akácok alatt rátaláltam sírjára. Egy pár elhanyagolt, nyurga szegfű bóbiskolt a begyepesedett hanton, meg a vaskeresztről holmi papirkoszoru-foszlány integetett olyan szomorúan. Én csak néztem, néztem ... a múltnak felelevenedett, édes emlékeit, az öreg kántort a dubováni földeken, ott az emlékezetes diófa alatt . . . Eszembe jutott filozófiája ... és sok más mindenféle ... És éreztem, mint furakodik be szivem mélyébe olyan nyomasztó s mégis édes atmoszféra; az elmúlásnak, a tünékeny létnek oly különös érzete ... Mi lett volna ezen zseniális emberből, ha a sors fény, pompa, rang, gazdagság s dicsőség között engedi születni ? Ki tudja, épp akkor lett volna-e belőle valami. Mert az életben van a legfurcsább visszásság. A fejemre alákonyuló, bólintgató akácvirágok pedig hozzám simultak, arcomba lehelték részegítő, bóditó illatukat s a maguk. nyelvén, sejtelmes bugással suttogták fülembe: Ember, tudod-e mi az élet ? A te belső lelkivilágod és a külvilágnak, a természet világának harmóniája ... ez a helyes, diadalmas világnézet. Ezt keresse értelmed, szived és . . . élni fogsz. B. E. szervezettel kezdhessük meg fontos hazafias feladataink végrehajtását. Hazafias üdvözlettel Battyány Lajosné, a »Tulipankert-Szövetseg« elnöke. A lelkes felhívást itt a nagy nyilvánoság előtt nyugtázzuk és rögtön át is irjuk a nagyközönség cimére. Lapunk a legelső volt, mely az esztergomi Tulipán-kert gondolatát megpendítette s ma hatalmas szervezettel, a nemzeti géniusz ihlető csókjától megerősödve, Esztergom Tulipán-kertje is áll, élén a nemzeti nagy kormány bizalmának letéteményesével, Gyapay Pál főispánnal. Az ő hivatalának méltósága, személyének kiváló tulajdonságai nagy biztosíték arra, hogy a Tulipán-kert esztergomi fiókja működését mindég a hazafias szellem fogja vezetni s hogy a mozgalom kitűzött célját iparkodik szolgálni. Azok a gyanúsító hangok az ellenség* hangjai. Igaz magyar ember a Tulipánkert-Szövetséget meg nem gyanúsíthatja, mert nem képzelünk magyar állampolgárt, ki nem óhajtaná az ország nemzetgazdasági és kulturális nagyságát. Más, sőt komoly kérdés most azonban, a mozgalom ébrentartása. Ez képezze főtörekvésünket, mert a magyar elkedvetlenedés ördöge jelentkezni fog. Ezt vissza kell űzni. Tagadjuk meg ebben az egyben magunkat. Legyünk a Tulipánkertnek hű kertészei. Ápoljuk a tulipánt. A helybeli bizottságok, mint értesülünk, külön-külön legközelebb gyűlést tartanak. Szociológia. — Forradalom vagy fejlődés? — II. »Meggyőződésem szerint végcéljaink — mondja Bebel Ágoston — megvalósítása oly közeli, hogy e teremben csak nagyon kevesen vannak, akik azon napokat megélni nem fogják.« (Az erfurti pártgyülés jegyzőkönyve 172. oldal.) No lám! Ki nem látja itt be a prófétai ihlettség szavait. Ha csak a szociáldemokráciától függne egyedül a jelen társadalom újjászervezése, akkor még talán be is igazolnák az események e nagy horderejű, sok tekintetben el bizakodásból felfakadt óhajtás jogosult voltát. Szerencsére a társadalmi kereteket egyéb titokteljes és magasztos tényezők rakták le, melyek jól megfontolva cselekedtek s a kereteket egyéb hatalmas erők tartják épségben, mely erőket a felforgatók kivetették a számításból. Ha egyedül rajtuk állana, tényleg hamarosan halomra tudnák szórni a jelenkori társadalmat, mert a katasztrófák felidézésére mindent elkövetnek. A jól megfontolt szándék nem hiányzik, a SZÍVÓS kitartásból hozzájuk járhatnának tanulni azok, kik a társadalom belső sáncait védelmezni hivatvák, de azért a világtörténelmi események okulásunkra sok és fényes példával szolgáltak, melyekből ismét odaát megtanulhatnák, hogy éppen akkor húzza keresztül egy titkos erő • az emberek kieszelt terveit, mikor éppen a sikert legközelebb levőnek hiszik és vallják. Mi beismerjük, hogy a szociáldemokrácia harcmodorát jól választotta meg, mert az erőszak az üdvös munkában sokakat megbénít és a vérontás még a legjobbakat is elrémíti. Azonban azt is be kell mindenkinek ismernie, hogy az erőszak nem képezheti a maradandó alkotás alapját és a vérontás pedig nem tisztítja meg a rothadást. Az alap csak a szeretet lehet, mit odaát affektálhatnak in theoria, de in praxi nem élnek vele. Önzés, haszonlesés, hiúság nem lehetnek soha társadalmi erények. A vérfürdő pedig csak undort kelthet s felnyithatja az emberek szemeit arra, hogy mégis csak jobban érzi magát az ember a szeretet Istenének barátsága mellett, mint a részeg ördög ölelő karjai között. Hogy a jövő társadalom tudományának művelői tényleg erőszakkal és vérontással törekszenek átalakítani a modern világ képét, az minden egyes pártgyülésekről felvett jegyzőkönyvekből világos. A koppenhágai nagygyűlésen a hivatalos szónok élénken kitárja a szociáldemokrácia tervét, mikor igy szól: »Fei nem tehető, hogy a társadalmi viszonyok békés átalakulása lehetséges volna, mert az uralkodó körök a szociális újításokra elég erővel nem bírnak, de erre hajlandóságot sem mutatnak.« Mi ugy véljük, hogy itt a hivatalos szónok nagyon erősen eldobta a sulykot, mert az ural-