ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-03-19 / 12. szám

X. évfolyam. Esztergom, 1905. március 19 12. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR, egyetemi tanár. Szerkesztőség: Ferenc József út 75. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér Többszöri közlésnél árkedvezmény. A jövő iskolája. Esztergom, március 18. A modern pedagógia tehetetlen vergődése akkor tonik fel legjobban, amikor az iskola belső életéről, a benne folyó munkákról és e munka nevelő érzékéről van szó. A kik folyton haladásról beszélnek és mindig reformokról álmodoznak, azok a föltétlen államosításban látják a tökéletesség teljét; azt hiszik és szünet nélkül hirdetik, hogy a nemzeti állam kiépitése csak az iskolák és csakis az állami iskolák révén lehetséges. Sajnos! Annyiszor hallja a magyar közvélemény ezt a gondolatot, hogy szinte közfelfogássá lett már az állami jellegnek az iskola jóságával való azonositása. Azt hiszik az avatatlanok, hogy az iskola azonnal megfelel a pedagógia összes követelményeinek, mihelyt melléje tesszük az »allami« jelzőt. Szinte valami nagyot, valami non plus ultra tökéletességet képzel a dolgok mélyére nem tekintő publikum, amikor az állami iskola kifejezést hallja és a róla zengett dicshimnuszokat olvassa. De ha azt kérdezzük, hol van a nemzeti eszme fejlődésének kézzel fogható eredménye, hány nemzetiségi községet magyarosítottak meg az állami iskolák, hány őszinte barátot szereztek a magyar állameszmének, hány község erkölcsét javították meg? Akkor rámutatnak a külső haladás eredményeire és a statisztikai adatok alapján kimutatják, hogy az iskolalátogatók száma emelkedik, az irni-olvasni nem tudók száma apad, az egészségtan és a pedagógia követelményeinek megfelelő iskolaépületek száma szaporodik stb., az iskola belső életéről, a benne folyó munka értékéről azonban a nagy közönség előtt mélyen hallgatnak. Annál többet vitatkoznak a tanügyi szaklapok hasábjain a modern népiskola csekély erkölcsi hatásáról és arról az eredménytelenségről, mely a mai iskolát a nevelés terén jellemzi. Ez a mélyreható ellentét, mely egyrészt a külső haladás, másrészt pedig a belső eredménytelenség között van, önkéntelenül is serkenti az embert, hogy ennek a sajátságos jelenségnek az okát keresse. A kik szerelmesek az állami mindenhatóság elvébe és a tanítás szabadságát puszta jelszavak kedvéért készek áldozatul dobni, azok nem akarják az egyház figyelmeztetését megszívlelni és nem akarják elhinni, hogy az állam, mint ilyen képtelen a nevelésre, nem akarják belátni, hogy a modern iskola rendkivül drága, még sem felel meg a hozzáfűzött várakozásnak, nem akarják hinni, hogy a kizárólagos állami vezetés akadálya az iskola belső életének, mert megakasztja azt a szabad mozgást, mely a belső fejlődéshez föltétlenül szükséges. Ámde a mit a józan és bölcs előrelátásnak elhinni e modern férfiak nem akarnak, arra kényszeríti őket a tapasztalat. Minél jobban érvényesül ugyanis az állami hatalom az iskola szellemének irányításában, belső életének vezetésében, annál inkább kitűnik az állam tehetetlensége az iskola nevelői feladatának megoldásában. Két érdekes jelenség tapasztalható e téren a legújabb időben. Egyik az elmélet, a másik a gyakorlat terén jelez érdekes Pálfordulást. Az elmélet terén ma a pedagógiai álláspontot a Herbart-iskola képviseli; ennek a pedagógiai iskolának az elvei irányitják a tanférfiakat az úgynevezett »nevelő-oktatás« intézésében, a módszeres eljárás megállapításában és az iskola szervezésében úgyannyira, hogy aki a modern pedagógia színvonalán akar állani, annak a Herbart-iskola elveit föltétlenül kell ismernie. Ez az irány pedig azt mondja, hogy a nevelés és az oktatás legfőbb célja a vallás-erkölcsi cél; ennélfogva nincs az államnak kizárólagos joga az iskolához, hanem meg kell e jogot osztania a családdal, községgel és az egyházzal, még pedig oly módon, hogy az iskola belső élete hitfelekezeti alapon, külső szervezete pedig lehetőleg községi és állami alapon álljon. Az államnak kötelessége gondoskodni az iskolák építéséről, fölszereléséről, a tanitók fizetéséről, stb., de az iskola szellemének meghatározása, belső életének vezetése, a család és az egyház dolga. A modern pedagógiai elmélet tehát az egyház és az állam békés közreműködésében látja az iskola feladatának sikeres megoldását; mindegyik számára kijelöli azt a teret, amelyen természetszerű hivatását legjobban megvalósíthatja. Az iskola jóságát nem az állami mindenhatóságtól várja, sőt a nevelés eszközlését nem is tartja állami feladatnak, hanem egyház-községi, felekezeti jognak. Ezzel pedig magáévá teszi ez a tudományos elmélet az egyház mindenkor vallott elveit, a mely, mig a maga jogát követelte, az állam jogait is elismerte és tiszteletben tartotta. A másik érdekes jelenséget a gyakorlati AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Szép a tavasz, csodás . . . Megcsókolta szivem a tavaszi napnak Legelső sugara, S valami merengő, álmodozó érzés Maradt ott utána . . . Verőfénybe vonta borongó lelkemet Derűs, tiszta fénye, • S csókjának hevétől uj életre ébredt • Minden szép reménye. Szép a tavasz, csodás. Elbűvöli lelkem Titokzatos bája, Csak csókjának forró mámorától szivem Ne égne, ne fájna; Néki adnám magam olyan rajongással, Melynek nincsen mása, Csak bohó szivemet ne hozná zavarba Szűzi pirulása. Ha az első kicsiny hóvirágnak szirmát Kipattanni látom, Elandalít szépen valami bűbájos Földöntúli

1 álom ; Mint az alvajáró, imbolyogva járok Verőfényes nappal, S a tavasz csókjától megtelik a szivem Szerelemmel, dallal . . . Szvoboda Eomán. A karosszék. Irta: Kriegs-Au Mella. Az egész város tudta már, hogy Smidt Ferit ott hagyta a felesége. Eleinte közmegbotránkoztatást és beszéd thémát adott a város szalon és nem szalon publikumának az eset. Sokféle verziók röpködtek innen is, onnan is, azonban a kombinációk az aszszony ellen fordultak, már azért is, mert megbocsáthatatlan hibájául vették fel nagy szépségét. Hideg januári nap volt, midőn Smidt utolszor beszélt feleségéhez. — Leona, meddig fog ez a helyzet még igy tartani? Maga olyan, mintha kicserélték volna, vagy a szive más ? Nem, az nem igaz, a szív az emberben mindig egy marad, hogy a sziv más legyen, az embernek magának kell megváltozni. Tulajdonképen mi vagyok én ? Legényember ? Haza jövök, maga elkerül, hetekig nem szól — nincs is nékem feleségem! Leona! jöjjön ide, próbáljuk meg, talán tudunk még úgy beszélni, mint egy-két hó előtt egymáshoz . . . Az utolsó szónál kissé megremegett a férfi hangja, különben az egész beszédet oly erőltetett nyugalommal mondta, látszott, hogy minden szavát előbb jól meggondolta. Az asszony nem is nagyon reagált j férje szavaira, legjobban szeretett volna kimenni, el-el ettől a férfitől, aki szereti, követelheti őt — és akinek minden szava gyűlöletes volt Leona előtt, mert az ő hitvesi szeretete és esküje csak öt évre szólt. . . A férfi várt valami feleletet, azonban Leona szorosan az ablakhoz állt, kék szemeivel belebámult a lomhán hulló hópihékbe. — Vagy talán ölelésemmel, csókommal tudom dacosságodat eloszlatni, mondotta hozzá lépve a férfi izgatottan, karjaival magához akarva ölelni feleségét, hogy átadja visszafojtott szenvedélyes csókjait. — Meg ne merjen érinteni! kiáltotta az asszony, magas termetét gőgösen kiegyenesítve, visszautasító mozdulattal. Szemei egy percre találkoztak férje égő fekete szemeivel, de nem birta kiállni esdő tekintetét . . . most lesütötte szemét a gyűlölettől, ezelőtt a szerelemtől. — Követelem, hogy nyíltan beszéljen Leona ! Nem szeretsz feleségem, azért nem nézel a szemembe, pedig nékem kell a te kék szemed, abban van az én üdvösségem, annak ragyogásától függ a boldogságom, én szeretlek forróbban, mint valaha! — Nem, azt már észre vehette, hogy nem szeretem, hogy elviselhetetlen a jelenléte, kérem, álljon tovább, mert megöl a forró lehelete . . . — Te nem szeretsz! Lehet ez, hogy ugyanazon ajkak mondják ezt nekem, a melyek eljegyzésünkkor szűziesen pirulva, az örök szeretetről biztosítottak! Ugyanaz ajkak, a szem, minden az, — csak te, a lelked más! Leona az égbe kiált vétked, ha ez igaz — mert ezzel tönkre teszel egy becsületes embert, az uradat. — Még egyszer szólok önhöz, én nem tudok, nem akarok magával élni, mi el fogunk válni ... A súlyos szavak ki lettek mondva, melyet hosszú, nyomasztó csend követett . . .