ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-12-31 / 53. szám

X. évfolyam. Esztergom, 1905. december 31 53. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Szerkesztőség: Szentgyörgymező 9. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A világ Megváltója. (Dr. P. 0.) Láttatok már régi, pergament-kodexeket, melyeket szorgalmas barátok keze irt? Az irás bevezető betűje a legpompásabb aranytól ragyog s élénk tavaszi szinek gyúlnak ki rajta; angyalíejek kandikálnak a betűknek öbleiből; mindmegannyi diszes, rozmaringos, tulipános ablakból ; mosolyogva integetnek, hogy fogjatok hozzá — olvassátok; biztatnak, hogy az irott gondolat van olyan szép, mint az a szines betű. Az evangélium bekezdő betűje Bethlehem. Ezt a gyönyörű iniciálét kidolgozta az Isten művészi kézzel; aranyat, égi glóriát pazarolt rá; szineket, zománcot nem kiméit; apró vonásokban, bársonyos, lágy tónusokban kipontozta benne nagy gondolatait. S melyik az a vezető gondolat bethlehemi kinyilatkoztatásában? Az az, melyet az angyal hirdet, hogy megjött s belépett a világba a Megváltó s eljött hatalmassá, erőssé, úrrá tenni az embert. Fölséges gondolat; de [még fölségesebb a mód, mellyel a gondolatot megvalósitotta. Végignézett palotákon, házakon, kunyhókon, sátrakon s fönnakadt a betlehemi barlangon s monda: Lakást keresek magamnak ; no ennél rosszabb nem lehet, tehát ez a legjobb nekem! Végigmustrált tógát, tunikát, vértet, palliumot; végre rongyokat talált s monda : Ruhát keresek magamnak; no, ennél silányabb nem lehet, tehát ez a legjobb nekem. Azután diadalszekér kellett neki és trón s bejárta az Orienst, a Capitoliumot s a Palatiumot; nem talált; végre azonban ráakadt egy bárdolatlan jászolra s monda: Ennél hitványabb nem lehet, tehát ez való nekem. S bibor és szőnyeg s koszorú is kellett neki dicsőséges bevonulásához s' ismét végigfutott Syrian, Indián és Cypruson, mig végre száraz sarjúval s aljazott szalmával beérte s gyönyörködött ez imperátori diszen. S miután koldusnak, szegénynek felöltözködött s a jászol szalmájára leült, miután a világ lábai alá került s mélyebbre már nem szállhatott: kikiáltatta magát angyalok, próféták, csodák, jelek által annak, a mi volt öröktől togva, Istennek; proklamációt adott ki az emberiségnek fölszabadítására s fölemelte a szegényt, a rabszolgát; a magasba fölszoritotta a társadalom elnyomott s megvetett rétegeit; minden embert fölmagasztalt az isteni élet magaslatára, — fölébresztette az elcsigázott, elgyötört embert az istengyermek méltóságának öntudatára s szabadságot igért s követelt mindenkinek számára az örök életre. S ugyan hogyan s mi által eszközölte mindezt? Éknek állt be a pogány, hisztorikus társadalomnak alapjai alá; az emberben, akár bíborban, akár rongyban jár, rámutatott az örök értékre; amit eddig értéktelennek, silánynak hittek, annak ö végtelen értékére ismert s igy a szegény a király mellé került, a jászol a trón mellé állt s a barlang a palotát sem nem imádta, sem nem irigyelte. Szóval kifordult az alája csúsztatott éktől a világ s Krisztus a kiforditója. Valamint minden reform belülről kifelé tör; valamint a hegyeket nem rakták össze darabokból, hanem alulról emelte föl azokat ég felé a föld alatti erő; ugy a megalázódott s a föld méhébe s a társadalom legalsó rétegeibe leszállt Istenfia, gyökerében fogta meg az emberiség fáját, alapjai alá nyúlt e társadalomnak s fölemelte benne mindazt ami alacsony, állatias, elnyomott, nyomorék és rab volt. S ime előléptek azok, kik üregekben, lyukakban, barlangokban laktak, — kik rongyokban jártak s földön, szalmán, szénán, szennyben s piszokban éltek és haltak s azt mondták: mi isteniek vagyunk; mi rabszolgák s zsarnokok csordái nem lehetünk. S tagadhatták-e azt az urak és királyok, Krisztusnak testvérei?! Előléptek a kifosztottak, a kizsaroltak ezrei, kik a kényszer vagy a zsarnokság igája alatt nyögtek s azt mondták : isteniek vaguynk s testvérek; ostorcsapásokkal magunkat ezentúl hajtani nem engedjük, hogy palotákat építsünk másoknak, sőt gúlákat sirokul egyik-másik fenhéjázó urnák, mialatt mi sárból tapasztott vityilókban élünk. Engedjetek helyet nekünk! nekünk is, testvéreiteknek! Krisztus sürgeti. A sziklák hasadékaiból, a patkányok társaságából kiszólít az Isten; ö állt oda be az odúba, hogy kiemeljen minket onnan; ö öltözködött rongyba, hogy lássa a szokás tehetségétől megvakult világ, hogy nem illik az Istengyermekhez rongyokba öltözötten csavarogni a világban. De nemcsak ez a típus mozdult meg! Ami nyögött és degradált volt, az mind megmozdult a bethlehemi proklamációtól. Fölébredtek az élvhajhászat mámoros áldozatai, a nők s a gyermekek, kiknek gyöngeségét taposta az állatias erő. Fölébredtek Babylon ifjú és szép leányai, kiket ragyogó kocsikon megkoszorúzva vittek Mylittas templomának csarnokaiba, hogy addig AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Egyedül.*) Miért szeretem annyira a csendet? Miért, hogy szivem folyton sirni vágy ? Ha álmokat szövök s némán merengek: Miért kinoz a nő szerelmi vágy? Miért szállnak az égő sóhajok, Ha kis szobámban egyedül vagyok . . .? Szivem verésén némán eltűnődöm És álmokat sző lázas képzetem; Száz bajommal, gondommal nem törődöm; A mult időket vissza-képzelem S emlékein lelkem elandalog, Ha kis szobámban egyedül vagyok . . . Mig Rólad irok egy-két édes verset: Ugyan gondolsz-e néha-néha rám? Vagy a szivemben hordjam e keservet Hosszú időkig, — mindörökre tán . . . ? Lázas szivem Érted hiába ver, dobog, Ha kis szobámban egyedül vagyok . . . ? Mintha a végitélet napja lenne : Szivemben dul a kinok érzete, Zajong, forr. lázong minden vércsepp benne . — Te vagy szivemnek tőrdöfője, Te ...! Te vagy oka, hogy sirok, zokogok, Ha kis szobámban egyedül vagyok. A mult eltűnt . . . Álmom szétfoszlott régen . . . A rózsák már mind el hervadtának . . . Nem oly hevitőn süt a nap az égen . . . A tél felhői nem mosolyganak . . . De lelkem ott van, hol szemed ragyog, Ha kis szobámban egyedül vagyok. Oh, mennyi kéj van e kinos magányba', Hol mint gyermek zokogom bánatom ... S ha olykor-olykor foszlik lelkem álma: Sirok soká, sirok nagyon, nagyon . . . Az emlék búja mindig felzokog, Ha néha-néha egyedül vagyok . . . Drozdy Győző. Kiruna.*) Sokszor csodálkoztunk útközben, hogy minduntalan teherszállító vonatokkal találkozunk, a melyek hatalmas'Sötétbarna, vagy fekete kövekkel vannak megrakodva. Később aztán felvilágosítottak bennünket, hogy mindez a kirunai vasbányáknak, a világ leggazdagabb vasbányáinak terméke. A térképen hiába keresed szives olvasó. Én is összenéztem a legújabbat s a legpontosabbat is, de azon se találtam meg. Kiruna a modern haladás érdekes alkotása. Olyan, a milyenre legtöbbször Amerikában találunk példát. Két esztendővel ezelőtt még néhány sze*) Mutatvány a szerző sajtó alatt lévő verskötetéből. *) Bilkey Ferencnek, a »Fehérvári Napló« szerkesztőjének általunk már ismertetett kötetéből vettük mutatóul e közleményt. A könyv a szerzőnél rendelhető meg Székesfehérvárott. gényes svéd kunyhó volt csak a helyén, ma egy 4—5000 lakossal biró város hirdeti a munka és szorgalom előretörését. Már messziről látja az i ember a hegy oldalában kiemelkedő, modern európai stylusban épült, emeletes épületeit, csinos villáit, a melyek körül már fák, sőt parkok is zöldéinek. S mindez két esztendő leforgása alatt! Tavaly építették ki a vasúti vonalat a norvég tengerpartig, Narvikig s ez a modern szállítási eszköz ezreket hozott erre a kegyetlen, kopár vidékre. Alig hogy megérkeztünk, első gondunk volt, hogy alkalmat találjunk a nagyszerű vasbánya megszemlélésére. A vezetőség figyelme külön vonaton szállított bennünket a domboldalban fekvő városka vizavijához, a félóra járásra fekvő vashegyhez. Este 8 óra volt, de az egész tájék nappali világosságban ragyogott. A hegy aljában megkezdődtek a falépcsők. Néhány száz. Ezeken kellett felmennünk a művelés alatt álló területig. Őszintén szólva, boldognak éreztük magunkat, mikor a három napi vonaton ülés, a kényelmes, lassú mozgás után végre elpetyhüdt izmainknak is hasznát vehettük. Az éltesebbek s a kiket az otthoni koszt vastagabb hájrétegekkel díszített fel, nem győzték csodálni a fürgeségünket, a mellyel a száz és száz lépcsőnek a nyakára hágtunk. Igaz! kipirultunk bele, lihegtünk, mint egy kisebb kaliberű kovács-fujtató, de nem adtuk volna aranyért, hogy végre módunkban van magunkat alaposan kifárasztani. Mire a hegy derekára értünk, épen 9 óra volt, a mikor — épen szom-