ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-12-24 / 52. szám

Az „Esztergom" karácsonyi melléklete. Karácsony éjjel. Angyaldalos, csillagsugáros éjjel, A mindenségnek legszebb éjjele! Ha lelkünk rád gondol buzgó hevével, Szivünk örömmel csordultig tele'. . . A porban járó megromlott világot Te indítottad csillagok felé . . . S az éden elveszett jogát az ember Újból fel épen általad leié ! Oh, ünnepek közt is fenséges ünnep 1 Lehintve fényes üdvsugárodat Világosítsd meg gyenge szellemünket, Hadd tűnjön fel a sok nagy gondolat . . . Amely kiröppen elrejtett zugából, — Csak égi ihlet törje meg a zárt És visz merészen, szédítőn magasba Megvetvén földet és rideg balált . . . Vigyél a gondolatnak szárnyain fel A menny Urának trónusa elé, Hogy dalijuk ott a tiszta szellemekkel: — Minden dicsőség a nagy Istené 1 Ki egyszülött Fiát nekünk leküldte Egy gyenge kisded bájos képiben ; Hogy végigjárva megváltói útját Uralkodjon a sok hivő szíven 1 Ah, van-e szó az angyaloknak ajkán, Amely kitudná zengni érzetünk, Hogy milyen boldogság, vigasztalás a Jászolyban fekvő szent kisded nekünk? . . . A megváltott, üdvért sóhajtó ember Csak ajkrebegve hullhat térdre le Zengvén : Üdvözlégy szép karácsony éjjel, A mindenségnek legszebb éjjele 1 . . . Csobánczi S. Kettős boldogság. Irta: Filó Károly. Özv. Bienenstockné elnézegette Gizikéjét, amint hímzett valamit, hosszú, szines selyemszálakkal. Észrevette, hogy közbe-közbe elandalog a leány, hiszen a himzés annyi titkos ábrándnak, oly sok szép emléknek a felelevenitője. Örökös emlékeztető ez arra a valakire, kinek ajándékképen szánva van. Tudta az anya, kire gondol Gizuskája, midőn az öltéseket rójja. Tudta, miért szereti ezt az eléggé terhes, (de a szerelmes leányoknak olyan könnyű, sőt édes) munkát! Mert igy van alkalma zavartalanul, senkitől meg nem figyelve ábrándozni boldogságról, szőni a légvárak rózsás fátyolát és időzni annál, ki e boldogság központja: Halácsy Lacinál, az édes, kedves vőlegénynél. Meg nem figyelve ? Bizony, mert tán az anya se találta volna ki leánya titkos gondolatait, ha maga nem tudná, milyen ábrándoknak megtestesítője minden egyes öltés. Tudta ő, tudta . . . És eszébe jutott a mult... Mikor ő még fiatal és olyan boldog volt, amilyen most Gizikéje! .. . Csendes munkába merülve himezgetett ő is, de szive hangosan szólt, lelke messze-messze kalandozott . . . Oh boldog, aranysugaras, szivárványfátylas fiatalság, — egy boldog menyasszony napjai! Mily rég volt! Tizennyolc éve! És azóta ? Az arany álom eltűnt! Egy erőszakos kéz kiszakította őt a szőtt boldogság bűbájos köréből és odakényszeritette egy férfihez, kit soha se szeretett, nem szerethetett, mert szive már másé volt. S ezt a másikat szenvedélyesen szerette, ugy, ahogyan a szerelemre gyúlt fiatal leány szive csak egyszer szerethet és csak egyet . . . Mennyi bú, mennyi keserv azóta! Majdnem felsóhajtott ezen emlékezetnél, de sóhaját elfojtotta, nehogy megzavarja leányát. Pedig mennyi gonosz és fájdalmas emlék szállt volna el e sóhaj szárnyain ! Szinte összerázkódott e keserű emlékek elnyomásakor! De minek is gondoljon reájuk, mikor itt van előtte ez a boldog, bájos teremtés, az ő kedves Gizikéje ? ! Mindene most már csak leánya boldogsága. És vajha boldog lenne ez a leány igazán és mindig ... Ez az egy vágya van, ezért imádkozik mindig, nap-nap után . . . Egyesítse a jó Isten Gizit azzal a férfival, kinek olyan szerető szive van. hogy képes lesz őt boldogítani. Hanem a férfi távol van. Távol a harc tüzében . . . Megjő onnan ? — Istenem oltalmazd ! — suttogta halkan. — Eleget szenvedtem én, legyen legalább a lányom boldog. Boldog igazán ! — Laci fiamtól levél jött! — tört a szobába Halácsyné. — Szegény fiam, mily bajban volt. Halálveszedelemben forgott. Azonban hála a jó Istennek, csak kis karcolást kapott. De ha nincs mellette kapitánya, ott veszett volna. És azt irja Laci, hogy már egészséges, hogy nemsokára megjő és vele együtt a kapitány is. Itt van szórólszóra . . , Gizi arcán az öröm pirját, az ijedelem sápadtsága váltotta fel. Csakhamar azonban ismét'megjelent rajta a vőlegény boldog viszontlátásának derűje. Az özvegy meg megkönnyebbülten sóhajtott: — Köszönöm Istenem! Hát boldog lesz, boldog igazán . . . — Neked is ir egy-két sort, édes leányom, — fordult Halácsyné Gizushoz, átadva neki a drága sorokat. — A jövetelre nézve pedig ezt irja: »Egy-két hét múlva megjövünk. Igen, megjövünk, mert ketten leszünk. Én, meg az életmentőm. Öt is elhozom, hadd élvezze a jó levegőnket. Most ápolom őt, mert sebe nagy. Magam is kórházba kerültem, mert egy bombaszilánk megsebesítette a lábamat. Igy, mint könnyű sebesült ápolhatom életmentőmet és némileg leróhatom hálámat. Derék ember. Meg fogják kedvelni. De kell is, hogy szeressék, hiszen életmentőm. Weér Kálmánnak hívják. Kapitány . . .« Bienenstockné megrázkódott. Szinte fázósan, hidegen ... A többit nem is hallotta, annyira elfoglalták saját ^gondolatai. — Weér ? Ö volna, Kálmán ? — kérdezte magában és a szive majd szétrepedt, mert a felindulás igen nagy erőt vett rajta. — Weér volna, kit olyan szenvedélyesen szeretett ? Kinek emléke folyton szivében élt, kinek képe lelke előtt lebegett ? Idejön, meglátja, beszélni fog vele ? Tán jobb lesz, ha elmegy, amig ő itt lesz. De nem, nem, neki is meg kell köszönni, hogy Lászlót megmentette. Most, ha Gizi boldog lesz, azt a kapitánynak fogja köszönhetni. Itt kell tehát maradnia. Még egyszer szemtől-szembe kell állania Kálmánnal, — tizennyolc év után. Lesz rá ereje ? Arca halaványságát gyenge pír futotta át. Szemeiből is kisugárzott valami. Valami abból a régi, fiatalos, szivárványszines boldogságból. Talán egy ábrándos gondolat, az álmodozott boldogság egy szikrája, a sziv szenvedélyének egy parazsa, abból a tizennyolc év előtti lázból, lángból, andalgásból, szivárványszines hangulatból, amely az igazi, soha ki nem alvó szerelem ? * ' • *. > • '" •' V'' Megjött László, meg Weér is. Az özvegy kénytelen volt megvallani, hogy ő az, a régi Weér. Csak kissé férfiasabb, termetesebb lett tizennyolc év alatt a karcsú termetű, ruganyos léptű tiszt. Délután átjöttek hozzája. Gizus elibök futott és örömmel vetette magát Laci keblére, ki boldogan ölelte szivére rég nem látott menyasszonyát. Az özvegy, ki ezalatt szintén a verandára jött, homlokon csókolta jövendő fiát és mosolyogva fordult Weérhez: — Üdvözlöm, mint régi ismerőst. — Ha Laci előre meg nem

( irja, hogy jön, meg sem ismertem volna. Persze rég volt, mikor utoljára láttuk egymást . . . Elakadt, mert megzavarodott. Szeme kerülte a kapitány tekintetét. — Igen, rég volt, tizennyolc év előtt! — sietett Weér az özvegy segítségére. — De nagyságos asszonyom mindig a régi, a bájos, ki a fél vármegye fiatalságát meghódította. — Ugyan ne bókoljon! — szólt az özvegy kissé magához térve, — hiszen mily nagy leányom van. Nézze csak ! Már menyasszony is. Weér hosszasan nézte a leányt. Alakja, egész valója, szőke haja, búzavirág szemei, a bennök lakozó derű, szive túláradó boldogságának ezen árulója, elragadó mosolya, teljes hasonmása volt annak, kit egyedül szeretett. — Tizennyolc évvel fiatalabbnak érzem magamat, nagyságos asszonyom, midőn bájos leányát látom. Akkor volt kegyed ilyen boldog a fiatalság teljében és a menyasszonyi napok üdeségében. Azóta én öregedtem és Ön megint boldog. Leánya boldogsága fakasztja szivének örömét és deríti fel özvegysége egyhangú napjait. Őszintén gratulálok ! Az özvegyet már nagyon is kínozni kezdte a multak felelevenítése. A Weérrel való találkozás nehézségén átesve, másra igyekezett terelni a társalgást. A szalonba hivta vendégeit. Beljebb is tértek, de csak ők ketten. Giza Lacival a kertbe mentek. Sok elmondani valójuk van egymásnak! Minek azt másnak hallani ? Bienenstockné és Weér elgondolkozva néztek maguk elé és kinzó nyugtalansággal hallgattak. A kapitány azután az özvegyet figyelte, ki semmit sem veszített bájaiból, csak kissé halványabb volt, — tán a bánattól, a boldogtalanságtól. Az özvegy pedig várta, hogy Weér kezdje meg a társalgást. És ruhája csipkéjével babrálva, zavarodottan tekintgetett az ablakon kifelé. Nem mert a vele szemben ülő férfire tekinteni. E csendben gondolataik valószínűleg egy csapáson jártak, mert mindketten egyszerre sóhajtottak. Eközben egymásra néztek és tekintetük találkozott. — Asszonyom, boldog az a lány? — kérdezte Weér, csakhogy szóljon valamit. •—- De, hogyis kérdeztem, — folytatta, — hisz láttam, hogy csakugyan az. És mikor a fiatalokat láttam, eszembe jutott valami. És asszonyom, ön tud-e még visszaemlékezni valamire a múltból ? Megint kinos csend keletkezett, melyben behallatszott a nyitott ablakon át a rovarok halk zümmögése, a madárkák vig éneke . . . Az özvegy idegesen rántotta meg csipkéit. Tekintete ismét a nyitott ablakra tévedt és nézett, nézett kifelé . . . Szemébe egyszerre csak könny szökött . . . Weér észrevette. Nem tudta, hogy e könnytől fátyolozott pillantás a múltba mélyedt-e, avagy a kertben sétáló fiatalokat keresi-e ? Valamint azt se tudta, hogy a könnyet mi sajtolta oda a szembe, a visszaemlékezés, avagy a boldogság ? Hirtelen folytatta: — Ön tizenhét éves volt. Bájos és szép, mint amilyen most leánya és boldog is, — de boldog voltam én is! Oh, mily gyönyörű percek voltak azok ! Emlékszik ? Olyan volt e pár nap, mint egy szép álom, mint a tovaröppenő álmok egész sorozata. És ezekből mily kínos volt az ébredésünk, midőn egy kegyetlen véletlen szétfoszlatta. Ön azt susogta nekem: »Soha se leszek boldog!« — Vagy tán már elfeledte? Én biz' soha se voltam az! — Én se! — susogta inkább, mint mondotta az özvegy, miközben szeme megint teli lett könnyel. És Weér tovább is akart szólani, de az özvegy, ki uralkodni próbált érzésein, folytatta: — Nem voltam boldog, de belenyugodtam sorsomba, mely oly sok másnak is osztályrésze. És akkor, mikor Laci Boszniába ment, azt kezdtem hinni, hogy Gizi leányom is szaporítani fogja a boldogtalanok számát, — mert a fiu soká semmit se irt. De a jó Isten kárpótolt boldogtalanságomért. Ön megmentette Laci életét. Fogadja köszönetemet. A lánya boldogságáért aggódó anya forró köszönetét. Kezét nyújtotta. Weér megragadta és melegen szólt: — Midőn Lacitól megtudtam, hogy az ön leánya az ő menyasszonya, mindennap óhajtottam, hogy a leány boldog legyen és a seb, melyet László megvédelmezése közben kaptam, nem fájt. Metsző kinját enyhítette a tudat, hogy a vőlegény megmentése által sokkalta nagyobb szenvedéstől szabadítottam meg önt és leányát . . . — Még egyszer köszönöm! — rebegte az özvegy. — Ha Laci elesik, mi lett volna Gizikémből? Tán nem éli tul. Hiszen ön látta, mint szeretik egymást. És én úgy örülök, hogy legalább Gizim lesz boldog, hiszen én . . . Ajkába harapott, hogy föl ne zokogjon. Keze megreszketett Weér kezében. Ismét kinzó csend keletkezett. Az ereszkedő nyári alkonyban a nyitott ablakon behallatszott egy-két békának rövid, gyors és melancholikus brekegése. Weér nem tudta, mit szóljon. Egész belseje háborgott. Tudta jól, hogy mit akart mondani az özvegy, mit fojtott vissza, hogy el ne árulja magát. Sejtette, sőt tudta, hogy a régi vonzalom még végleg ki nem aludt és ez az édes gondolat megszállta lelkét és egész valóját. Még mindig kezében tartva az özvegy remegő kezét, egyideig szótlan nézte őt. Azután hozzáhajolt és könytelt szemébe tekintve, mondotta: — Boldogtalan volt, ugy-e? Azt akarta