ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-12-24 / 52. szám

mondani? Tudtam, hogy az lesz, mert ismertem szivét és ennek érzését. Emlékszik arra a kis nefelejts-szálra, melyet utolsó látogatásomkor adott? Nem is feledtem önt! Szivem sajgott, a sors messze vezetett, de ha távol voltam is, lelkem mindig itt időzött. Megtudtam, hogy már szabad s rövid habozás után megjöttem. Nem titkolom, miért... Hangja ellágyult, szeme csillogott. És a hang melegsége és a szem fénye belopódzott és beragyogott az özvegy szivébe és lelkébe és felélesztette az ott rejlő parazsat, mely izzott annyi éven át s melyet az idő, a boldogtalanság, a keserv homályosított, de el nem fojtott. Gyenge pír futotta át arcát. Az éledő belső tűz, melegség, boldogság pírja. Es Weér folytatta: — Sejti Ida ugye, hogy miért jöttem ? Lánya férjhez megy és tán el is hagyja önt. Akkor magára marad. Pedig mily gyötrő a magány, ha nincs, ki édesítse, csengő kacajával, vidám mosolyával kedvessé tegye. Tudom én azt, tudom ! És igy akarna élni ? Nem akarná e gyötrődést megosztani valakivel, hogy legalább egy kevéssé tűrhetővé tegye ? Ida, mondja, nem tudna engem még szeretni ? Az özvegy hallgatott. Csak ajka szélén jelentkezett egy kis rezgés. A felindulás, az izgalom jele. Majd előhúzta kebléről Weér arcképét, azt a fiatal, deli arcot, mely egykoron lángra gyullasztotta szivét — és odatartotta eléje, mintha mondaná: — Azért őrzöm, viselem szivem felett annyi éven át? Azután Weér keblére hajtotta fejét, mig ajkai a boldogitó »igen« szó helyett csak ennyit suttogtak : — Kálmán, miért nem lehetett ez már régen, mindjárt akkor? Weér átkarolta és boldogan felelte: — Ida, még nincs késő. Annál édesebb lesz a boldogságunk! — Reméljük! — mondotta az özvegy és megcsókolta forrón, édesen a férfi homlokán levő sebforradást, mely ha nincs, Weér ki tudja, jön-e erre a vidékre? Olyan az élet. . . Olyan az élet, mint a föld: Göröngyös, sima, puszta, zöld, Szines, derűs, vagy elborul, Amint hol fény, hol árny az úr. Olyan az élet, mint a hegy. Amennyi föl, le annyi megy, Minél magasb, ott szirtesebb, Tán messziről legszínesebb. Olyan az élet, mint a fák: Van rajta lomb. van száraz ág, Viharral küzd és — izmosul. Ha szú emészti, — lombja hull. Olyan az élet, mint a völgy, Hol egymás mellett cserje, tölgy, Virág mellett meg tüske él . . . — Bennünk vagy itt van több szeszély? Olyan az élet, mint a tó: Hamis mélységet láttató, Sekélyt takar a zavaros, Kristályost lelni — az bajos! Olyan az élet — milyen is? Talány, mit értünk, meg nem is, S ha ki megfejti, van eszünk: Hogy épen annak nem hiszünk! 1 Pannon. A vaddisznó, a kántor és az Altvater. Jött a csősz és alásan jelentette, hogy vaddisznót látott. Nagyot. A burgonyaföldet összevissza túrta. Bácsim kimondotta, hogy meglessük. Már t. i. a bácsi, a kántor, meg én. Hogy az idén még úgysem lőttek. Szaladtam a kántorhoz. Tudtam, hogy megörül neki, mert szenvedélyes vadász. Csak az a baja, hogy nem talál. És ha talál: azt úgy találja, hogy azután a kutya se találja. Este jött a kántor. Felkészülődtünk, indultunk. Nekem nem volt szabad fegyvert vinnem. Eleget sajnáltam. Azt mondta a bácsi, hogy még gyerek vagyok. Kérem, én ! Hetedikes gimnazista ! Ha más mondja, hát egyszerűen kikérem magamnak. A bácsinak nem feleltem, csak babrálni kezdtem ott, ahol a bajuszt szokás pödörni. Mert tetszik tudni, már sarjadzik, mint az őszi vetés novemberben. És valamint a szántóvető — hogy hasonlattal éljek — lesve-lesi a sarjadzást: úgy én is unalmas perceimben — például a görög óra alatt •— lesve-lestem, hogy mikor lesz már kikelet azon a bizonyos rónaságon. Az a kis tükröcske de sokat tudna beszélni! Szóval nem volt szabad fegyvert vinnem. Mindegy, — gondoltam — ha nem lövök, hát majd lesek. Az is érdekes lesz. Úgysem leselkedtem még ilyenfajta bestiára . . . Este volt, szép nyári este. Az utca még eleven volt. A legények harmonikáztak, a leányok nagyokat nevettek, az atyafiak pöfékeltek a padkán, az asszonyok tereferélgettek, akarom mondani rágalmazgattak, a gyerekek fogósdit játszottak. Találkoztunk a kantoméval. Sok szerencsét kívánt. A bácsi mondott valamit, a kántor is mondott valamit. Csakhogy a kántoré cifrább volt, mert valami komisz sárkányt emlegetett. Akkor tudtam meg, hogy a vadászembereknek nem szokás szerencsét kívánni. Csend vett körül, mikor a szabad természet ölében lépdeltünk. A falu zaja elhalt, csak egyegy kutyavakkantás hatott el hozzánk. No meg a tücskök cirpeltek körülöttünk. A csillagok ragyogtak, a telihold ránk vigyorgott a magasból. Meg sem lebbent a falevél. A bácsi győzött kioktatni. — Úgy ülj, mint a cövek ! Meg se pisszenj! Még a szempilládat se igen mozgasd ! Jó, jó — g-ondoltam magamban, —- most már csak azt szeretném tudni, hogy minek hoztam a kártyát magammal J Azt hittem, hogy majd huszonegyezhetünk. Ügy, mint délután a kántornál. — Majd mellém ülsz — szólt a bácsi. Még szebb. Kezdtem bánni, hogy kijöttem. A kántort is lebeszélhettem volna. Most javában huszonegyezhetnénk. Csupa udvariasságból vittem a táskáikat. Mögöttük ballagtam. Nem tudtam fölfogni, hogy a kántor miért tekintget annyiszor hátrafelé ? Azt nézegette talán, hogy mennyire vagyunk már? Az iránt is érdeklődött, hogy nem nehéz-e a táska ? — Nem nehéz, — feleltem egykedvűen. Hogy minek fáradozom. — Semmi fáradság! De hogy azt ő maga is elbírná. — O igen, elhiszem. A kántor táskájában töttyent valami, mikor megigazítottam a vállamon. Gyanús volt, megráztam. A kántor észrevette. Hogy ne igen rázzam, mert elvesztek valamit. Hosszas tapogatás után rájöttem, hogy palack van a táskájában. Hát a palackban ? Csak nem hozott magával Altvatert ? Tudom róla, hogy nem ellensége neki. Meg hogy nincsen beiratkozva a mértékletességi egyletbe. Kezdtem érteni, hogy mit jelent a kántor tekintgetése, érdeklődése. —- No, itt volnánk, — szólt a bácsi. Szinte sajnáltam, mert most már én kezdtem érdeklődni a kántor táskájának tartalma iránt. Hatalmas kukoricásnak a szélén állottunk. Jobbra a hegyek emelkedtek, előttünk a burgonyaföld. Láttuk a túrásokat. Mély, bokrokkal benőtt árok húzódott mellette. Valamikor patak lehetett. A kántor elkérte a táskáját. Köszönte a szívességet. Láttam, hogy minden oldaláról tapogatja. Megtelepedtünk, egymástól 15 — 20 lépésnyire a kukoricás szélén. Nekem persze a bácsi mellé kellett telepednem. — Hát amint mondtam, — szólt a bácsi. Leültem és ültem mint a cövek. Meg se pisszentem. Még a szempillámat sem igen mozgattam. Csak mikor kezdtem unni a dolgot, fordítottam a kántor felé tekintetem. Bezzeg az nem ült mint a cövek! Izgett-mozgott. A táskájába kutatott. Kivett valamit, a hold felé tartotta és igen-igen vizsgálgatta. Csak azután vettem észre, hogy palack van a kezében. Köhintettem. A bácsi rám szólt. A kántor abban a pillanatban kapta le szájáról a palackot. Én meg csak ültem szótlanul, csendesen. Unalmamban — és kínomban — a csillagos eget nézegettem. Máskép képzeltem a dolgot. Kértem a bácsit, hogy átmehessek a kántorhoz. Mert láttam, hogy milyen bizalmas viszonyba lépett azzal a bizonyos palackkal. — Maradtál volna odahaza, — szólt a bácsi nem valami nyájas hangon. A kántor átkiáltott. Hogy hány óra lehet, mert bizony ő odahaza hagyta az óráját. A bácsi intett neki, hogy fogja be a száját. Eszembe jutott a kántorné. De szólni nem mertem. Láttam, hogy a"bácsi nincsen jókedvében. Csend következett. Még a tücsök is hallgatott. Csak a szúnyog zizzent el néha a fülem mellett. Egy meg a nyakamra telepedett. Szemtelen ! Tessék elképzelni! Mozdulni nem mertem, hát csak tűrtem annak a vérszopó kis bestiának a kegyetlenkedését. Még a fogam is összeszorítottam. De nem bírtam tovább. Odaszóltam a bácsihoz : — Bácsi, de sok szúnyog' van erre. Haragos pillantás volt a válasz. Gondolatban megátkoztam a szúnyogot és minden fajtáját. Összehúztam a nyakam és elszállt az a gyehenna portéka. — Most vigyázz gyerek! — szólalt meg a bácsi és lassan térdelő állásba helyezkedett. Mind a két ravaszt felhúzta. Mintha hevesebben kezdett volna a szivem dobogni. Csak nem jön a vaddisznó? — Belement az árokba, itt fog kijönni. Kimeresztettem a szemem. Lestem. A bácsi gyengén odapisszentett a kántor felé. Másodszor is, harmadszor is. És valami nagyon cifrát is talált mondani. Odatekintek, hát uram fia! Ülni ült a kántor, de — aludt. Feje lehanyatlott a mellére, kalapja leesett. A bácsi meg csak igen-igen mondott valamit. Nem értettem, mert nem mondta hangosan. De láttam, hogy haragszik. Különben hangos hahotára fakadtam volna. Igy is csak nehezen tudtam magam türtőztetni. Mikor aztán a kántor hangos horkolásba kezdett, a bácsit elhagyta a türelme, engem meg a mérsékletem. Erősen iparkodott belőlem a nevetés kifelé, de csak szorítottam. A bácsi meg épen egy nagy hantot kapott föl a földről s ha a vaddisznó épen akkor ki nem bu- * kik az árokból, megdobta voln cl cl kántort. A vaddisznó — tőlünk vagy ötven lépésnyire — meg'állt az árok mellett, föltartotta az orrát és szimatolt. A kántor meg csak úgy horsogott. Láttam, hogy baj van. Kár volt kijönnünk. Megint csak a kántorné jutott az f eszembe. A bácsi haragjában ajkait harapta. És nézett mereven, mozdulatlanul. -— Bácsi, lőjjön ! — szóltam susogó hangon. És a bácsi susogó hangon felelte: — Marha! Erre aztán szerényen megjuhászkodtam, mint a csiga, mikor tapogatóját érintik. Fele sem volt tréfa. Alig mertem azután lélekzeni. Mikor a kántor alább hagyott, fölsóhajtottam. A vad néhány lépéssel közelebb jött. De mindig az árok mellett. Azután megint csak megállt. Szivem majd kiverte az oldalbordámat. Csaknem reszkettem. A vaddisznó meg csak jött. Minden lépése után megállt. Meg-megtúrta a földet, röffentett, szimatolt. Mintha érezte volna a veszedelmet. Megtúrt egy-egy burgonya-bokrot és csámcsogott. Fejét magasra emelte, két szeme csillogott, csillogtak a holdfényben agyarai. Megint lépett. Lassan, óvatosan. Meg-megroppant alatta a száraz galyacska. Egyenesen a kántor felé tartott. Kezdtem félni, de bíztam a bácsiban, aki épen emelte fegyverét. No, — gondoltam — most vagy soha! A vad megállt és állt mozdulatlanul. Az ároktól csak egy lépésnyire. Felénk nézett. A bácsi nem mozdult. Nehogy a vad észrevegye. Meg aztán a puskacső is csillogott a holdfényben, az is elriaszthatná. — Bank! — kiált a kántor hirtelen és fölugrik. A bácsi is fölugrott, én is fölugrottam. A vaddisznó pedig megugrott. Röffentett és eltűnt az árokban. Aztán csend következett, csak a gályák recsegtek a vaddisznó szaladtában. A kántor bámult, a bácsi is bámult, én is bámultam. Szó köztünk maradjon, de biz én akkor hirtelen akkora pofont kaptam drágalátos bácsikámtól, hogy a csillagokat is vaddisznóknak néztem. Mintha tehettem volna róla. De hát ki tehetett róla ? A bácsi ? A kántor ? A felesége ? Vagy én ? Azt hiszem: az Altvater. Mert az volt a palackban. Kovács Pál.