ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-11-26 / 48. szám

sülése: a nemzetiségi politika legfőbb ideálja be nem következett. S hogy vannak a tót agitátorok között néhányan, kik a Néva felé kacsingatnak, akik munkájukkal szent István országának teljes szétdarabolását célozzák, az bebizonyított tény. Kitűnik amaz izzó gyűlöletből, melyet mindenütt hirdetnek minden ellen, ami magyar, kitűnik a külföldi szlávok kai való szövetkezésükből. A lutheránus szászok pedig már annyira mennek arcátlanságukban, hogy az állam nyelvét be sem eresztik népiskoláikba, hanem mindjárt panaszt emelnek a hatalmas német »Onkel«-nél, a vérlázító magyar »elnyomas« ellen, amiért maguk a németek is kinevetik őket. Kérdés tehát, melyek azon konkrét pontok, melyekben az állam és a nemzetiségek kölcsönösen megegyezhetnének, mindkét fél jogainak összhangba hozatalával?! Ez lesz azon arany középút, melyet a keresztény magyar királyság híveinek követnie kell, ha a nemzetiségek békés együttélését előmozdítani akarják. A nemzetiségnek nyelvének használatához és müveléséhez feltétlenül joga van; ebből kifolyólag: 1. Az életre szolgáló legszükségesebb ismereteket saját anyanyelvén kell közölni vele ; tehát az elemi iskolákban a legfőbb tantárgyak, kivált a hittan a nemzetiség nyelvén tanittassék. 2. A községi képviselőtestület tanácskozási nyelve az illető községbeliek anyanyelvén történjék ; a gyűlés jegyzőkönyve pedig a magyar nyelven kivül a községbeliek anyanyelvén legyen kiállítva, hogy tudják mit irnak alá, 3. A hatóságok végzései az állam nyelvén legyenek kiállítva, de a nemzetiségi vidékeken — miként a vonatokon olvasható figyelmeztetések — az illető nemzetiség anyanyelvén is. 4. A középiskoláktól kezdve felfelé valamennyi tanintézet tannyelve azonban már csak a magyar lehet, több okból. Egyrészt, mert a nemzetiségek a magyar nemzet részeit képezik, tehát valamiféle nemzeti kultúrában részesülniük okvetlen kell, már pedig az a magyar középiskola nélkül el sem képzelhető. A nemzetiségi középiskola továbbá ellenőrizhetlen aknamunkának volna színhelye az állam ellen. Végül maguknak a nemzetiségeknek érdeke követeli, hogy a középiskolák tannyelve az állam nyelve legyen. Csak igy lehetséges az, hogy bármely középiskolában végzett egyének az ország bármely vidékén kaphatnak alkalmazást. Azelőtt nem néztek a hivatalok betöltésénél szülőhelyre, nemzetiségre, névre. Most, hogy a nemzetiségi agitátorok a magyar állam-eszme iránti gyűlöletet nevelik ifjaikba, már kezdenek idegenkedni bizonyos inficiált vidékek szülötteitől. Minő nagy kár az egyesekre! Hát még ha nemzetiségi középiskolák volnának ! A középiskolák magyar tannyelve azonban nem zárja ki, hogy az egyes nemzetiségek nyelve néhány óra keretében a középiskolákban ne miveltessék. Ez viszont az ilyen vidékekre kerülő és a néppel való érintkezésre utalt intelligenciának válnék nem kis előnyére. Ezek azon konkrét pontok, melyeknek kivitelével a nemzetiségi nyelv jogai, amennyiben az állam érdekeivel összeegyeztethetők, teljes mértékben méltányolva vannak. Ezentúl kezdődik a nemzetiségi politika. A ki ennél többet kivan, az nemzetiségi túlzó és többé-kevésbé pánszláv, dákoromán stb. A nemzetiségek viszont tartoznak feltétlenül: 1. elismerni a magyar faj hegemóniáját. Egy fajnak kell vezetni, s melyik legyen az, ha nem az, mely az országot alapította, s egy ezer éven át vérével megtartotta ?! A magyar faj hegemóniája nélkül az ország egyensúlya fenn nem tartható. E nélkül végnélküli villongás szintere lesz az ország. 2. Tartoznak elismerni a magyar állam-nyelvet az egész vonalon. Mindenütt igy van az, s akármely más nemzetiség kerülne felül, ezt feltétlenül megkövetelné. 3. Kötelesek az államnyelv tanításának helyt adni már az elemi iskolákban. S ezt ismét saját érdekükben, hogy az ország más vidékén is foroghassanak, s hogy a közép- és a felső iskolákba az utat maguk elől el ne zárják. Ha tehát választani kell nemzeti vagy nemzetiségi politika közt, a méltányos kiegyezést óhajtó és békében élni akaró nemzetiség, bármint szereti a nyelvét feltétlenül a nemzeti politikát választja, mely nyelvét ;nem bántja, de az ország egyensúlyát és békéjét is biztosítja ; elűzi tehát magától a nemzetiségi agitátorokat, kik a sötétbe akarják ugratni, uj és beláthatatlan államalakulási kalandozásokba akarják ragadni és nehezebb sorsot hoznak rd, mint eddigi, tűrhető sorsa volt. — Az V. osztrák katholikus nagygyűlés záró gyűlése. Jó néhány éve, hogy az utolsó nagygyűlést befejezték volt. Csak az idén tarthatták meg az ujat, de itt azután dolgoztak serényen. A szaküléseken sokat megbeszéltek és meg is világítottak a hozzáértők, az ünnepies záró gyűlésen pedig a pazar fényű és tágas Zsófia termekben a nagy közönség elé hozták a gyűlés szónokai mindazt, a mi annak az ott összegyűlt szép számú intelligens katholikusnak, a katholikus intelligencia megedződésére szükséges. Látható volt már ott is a teremben, hogy Bécsben, hogy Ausztriában már is ott vannak, hová Budapest és Magyarország még csak szándékozik. Egyetemi ifjúság, tanárok és tisztviselők is voltak ottan, nem csupán főurak és grófok. Gruscha, Katschthaler és Skrbensky bibornok és 30 püspök s apát jelenlétében nyitotta meg az ülést Rhomberg gróf, Voralberg tartományi főnök, tehát politikai hatalmasság. Az ünnepi beszédet Theodorovics dr. lembergi örmény sz. érsek mondotta. A katolicizmus a mi kapcsunk, minden nemzetiséget összeköt. A Miatyánk a programmunk: Szenteltessék a Te neved ... a Te akaratod ... a Te országod . . . megbocsátunk az ellenünk vétőknek, nem pedig: az én nevem, én országom, akaratom és nem bocsátok meg! Egykor a pápa is servus servorum, ma mindenki Ur ! Apák, anyák, papok, nevelők adjatok nekünk áldozatos nemzedéket. Gruscha agg biboros adta ezután néhány lelkes, ifjúi szó kiséretében a pápai áldást. A Péter templom, úgymond, most ez a terem és megáld mindenkit, apát, anyát, meg az ő kedvenceit az iparosokat, a munkást, kit el akarnak tőlünk vitatni, de a miénk az, az egyetemi ifjúságot, dédelgetett reménységünket, Boiszl, hírneves prágai jezsuita lépett ezután a szónoki emelvényre. Két éve is járt Bécsben, már akkor is ünnepelték az osztrák nagygyűlések e Prohászkáját. Vége a nagygyűlésnek — igy kezdte — emlékezzünk rája. A napnak is van foltja, a mi katoliken tagunknak nincsen. Ijesztgettek .nemzetiségi ellentétekkel, de hiába. Megismertük egymást, akár német, akár szláv vagy román, mi katholikusok vagyunk. Nem tettünk ugy, mint a szabadkőmivesek Parisban. Mi nem veszekedtünk. Sem ugy mint a német protestánsok, hogy legyalázzuk a máshivőket. Három pontba foglalom mondanivalómat. Mindenünk van, erő és tudomány, egy nincs : egység. Pedig falanxok győzedelmeskednek csak. Tanuljunk a szocialistáktól. Azok értik a tömegmozgósitást. Az Úr Jézus is ezt köti lelkünkre : Sorva eos, ut sint unum. Ne nézzük azt az egyet, a mi elválaszt (nemzetiség?) hanem a nagyot, a mi összeköt. Ha meglesz, megvan a katholikus sajtó. Csak piszkos sajtó van, mely gyaláz, sőt itél a mi morálunk fölött, a piszkos. Azt mondják szent Pál ma újságíró volna. O ma is csak prédikálna, de nem egyszer emelne szót a szószéken a sajtó mellett, sőt irna is egy extra levelet e cimmel róla: Ad Christianos austriacos. Pedig csak pénzkérdés az egész. Ha akadna férfiú, ki két millió koronát szán e célra, meg van a hozzánk méltó sajtó és azt az embert aztán válassza meg minden falu, város a díszpolgárának. Épülnek kórházak, szép, de lelkileg beteg egész Ausztria, sajtó kell neki és halálos a betegség, nem ismeri az élet egyedüli adóját, Jézust. Van Piusvereinunk és pár ezer forintunk is már (Bravó). Kérem ne csak bravóval segítsenek, Azt mondhatná valaki: a nagy szerencsétlenségben kevés a részvét; kevesebb a segitő, legkevesebb a jóbarát ... de legtöbb a kárörvendő, a rideg szánakozó ! Hol van tehát a szerencsétlenségben, a balsorsban a megnyugtató vigasztalás ? Hol van a jövőbe vetett remény ? Mi az engedelmességnek, a megalázkodásnak, az isteni akaratban való megnyugvásnak jutalma ? E kérdésekre szent Erzsébet védőszentünknek életében találjuk a megnyugtató feleletet. A magyar nép szent Erzsébetnek megjutalmazását ekképen zengedezi: Igy vevé ő azért a dicső koronát, Sok fáradságnak érdemes jutalmát, ' Az örök életnek áldott boldogságát, Isteni dicsőség boldog menyországát! Tisztelt hölgyeim ! Szent Erzsébet asszonynak szomorú élettörténetéből mélységes tanulságokat meríthetünk. A mindennapi élet küzdelmeiben kifáradt és megtört embertársaink könyörgő szava cseng ma felénk ; részvétért, emberszeretetért esedezik! - A mi kötelességünk tisztelt közgyűlés a szerencsétlenek, szegények szenvedéseit megenyhíteni ! Azért gyűltünk ma egybe! Egyesületünk fáradtságot nem ismerő igazgatója és pénztárosa évi jelentésében számot fog adni sáfárkodásunkról. A három év előtt megalapított népk onyha a tüzpróbát kiállotta ; a dermesztő téli időben — csak a mult évben — közel 8000 ebédet és ugyanannyi kenyér-adagot osztottunk ki. Ezenkívül gondunk volt, hogy az ágyhoz szegezett betegek főtt ételekben és gyógyszerekben hiányt ne szenvedjenek. És igy tisztelt közgyűlés elnöki megnyitómat befejezhetném. Azonban mindenekelőtt fiúi hódolatunk és szeretetünk sugallatát követjük, midőn egy országos ünnepről emlékezünk meg. Egyesületünk fővédnöke, főmagasságu Vaszary Kolos biboros hercegprímás, kegyelmes Érsek-Atyánk f. é. május 28-án ünnepelte félszázados áldozári jubileumát. Az egyesület tagjai az ünnepély napján a főszékesegyházban tartott hálaadó istentiszteleten testületileg jelentek meg, azonkívül diszes feliratban tolmácsolták igaz szívből eredő szerencsekivánataikat, melyekre O Eminenciája kegyelmes szavakban válaszolt és az egyesület működésére főpásztori áldását adta. A kegyelet és tisztelet parancsolja továbbá, hogy a mult évben egyesületünket bánatosan érintő gyászesetekről említést tegyek. Kegyelettel veszem ajkamra azon férfiúnak nevét, ki még most egy éve közöttünk volt; ki tapasztalatokon nyugvó érett gondolkozásával, hogy ugy mondjam bölcs tanácsaival állott mellettem ; kinek a mult évi dec. 18-án tartott jótékonycélu előadásunknak példátlan nagy sikerét köszönhetjük. Őt, a testileg bár gyönge, de lélekben erős férfiút, a hűséges hitvest és férjet, a gyöngéden szerető családapát, a páratlan szorgalmú hivatalfőnököt, a városunkban mindenki által tisztelt és becsült igaz keresztény embert, egyesületünknek példás buzgalmu titkárát dr. Hamar Árpádot, kit a végzet oly hirtelen ragadt ki körünkből, a kegyelet és megemlékezés méltán megilleti. Szomorú szivvel adózunk elhunyt ügyészünkről Pongrácz Zsigmondról, kit Isten igazán szerető szivvel áldott meg, ki örömét nem a földi vagyon gyűjtésében, hanem az elhagyót szegények támogatásában kereste. Keresztény szivvel gyújtjuk meg mindkét jelesünk sírjánál az emlékezés fáklyáját és a földi zarándoklás után örök boldogságot kívánunk halhatatlan leiküknek. De hálás szivvel emlékezem meg népkonyhánk vezetőjéről, a szegények édes anyjáról, tisztelendő Kassay Evangélista testvér főnöknőről, ki a gondjaira bizott igazgatónői teendői mellett naponként talált annyi időt, hogy a tél idején esőben, hóban, vizben déli 12 órakor megjelenjen a szegények házában és ott 60—70 szegény között az ebédet kiossza, őket ker. hitre és hálára serkentse. Rendfőnöknője őt Szatmárra hivta magához, hogy a rend kormányzatában gazdag tapasztalataival őt támogassa. Mindnyájan ismertük és tiszteltük a kedves testvér főnöknőt és azt hiszem, hogy a t. közgyűlés is örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy neki fáradhatatlan és hűséges munkálkodásáért jegyzőkönyvileg köszönetet mondjunk.